Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

to Szolnok megye múltjából 1988. FEBRUÁR 27. A fotográfus a képpel történelmet ír Kassák Lajos két előadása Szolnokon Szolnok irodalmi és munkásmozgalmi múltja szempont­jából egyaránt jelentős Kassák Lajos itt közölt három írá­sa. A szolnoki szociófotó kiállítás előestéjén, 1932. április 2-án az Óvoda u. 6/a. sz. alatti kis vályogházban az előadó Kassákot figyelő hallgatóság között jelen volt a rendőrség embere is. A Szolnoki Rendőrkapitányság — Bencze Lász­ló, a magántisztviselők titkára kérelmére — engedélyt adott ugyan az előadás megtartására, de szemmel is tartotta. Hogy mi hangozhatott el ott, arra már kevesen em­lékezhetnek. de a másnap megnyíló szociófotó kiállí­tás betiltása miatt a rendőr­ségi akták közt fennmarad­„Mi marxista szocialisták meg vagyunk arról győződ­ve, hogy társadalmi ismere­teink alapján nyers szerve­zett erőnkkel és egészséges kultúréhségiinkkel hivatot­tak a mai társadalmi rend megdöntésére, és egy új trend megalkotására. Mi reánk nemcsak az jellemző, hogy mint bérmunkások egész életünkben robotolunk azért, hogy betevő falatun­kat megszerezzük, annál szúzszorozottan jellemző reánk, hogy minden elnyo- mottságunk, kihasználtsá­gunk ellenére is marad még erőnk önmagunk művelésé­re, harcaink elmélyítésére és egy szebb jövőt előké­szítő munkálatainak az el­végzésére ... Mi termelő em­berek jogosultaknak tart­juk magunkat arra. hogy bennünket a társadalom ke­retei között nemcsak mint robotoló gépeket, hanem mint a termelő javakból egyenlően részesedni akaró embereket számba vegyenek — s ennek az elvnek a fel­szólítása ma már nem ké­rés. hanem követelés nálunk — és ennek a követelésnek a megvalósításáért szakadat­lan harcot, ma már tudatos osztályharcot folytatunk. A tudatos szón itt különös hangsúly van, mert a mo­dern munkásmozaalom ma már nemcsak vállalja a fe­lülről reá kényszerített vé­delmi harcot, hanem egyre meggondoltabban, egyre át- értettebben kiélezni iparko­dik a fennálló osztályellen- téteket és saját osztályának a megszervezésével gyorsít­ja a harc tempóját, s a vé­dekezés szokásától a táma­dás szokásába lendíti át. A bűnjelként lefoglalt kéziratlapokra és az elő­adásra vonatkozóan a szol­noki rendőrkapitányság de- tektívcsoportjának 1263/1932. bü. számú, 1932. április 4-én kelt kihallgatási jegyzőköny­vébe Kassák Lajos ezeket vallja: „...bűnösnek magam nem érzem... A nálam talált és 1—6 oldal­számokkal ellátott Mi marxista szocialisták kez­detű feljegyzések saját ke­kemtől származnak és en­nek alapján mondottam el ismertetőmet... Szerintem Budapesten többet lehet be­szélni és a megvilágítás le­hetősége nagyobb, mint vi­déken. A dr. Emperger r. fogalmazó által tett ielentés felolvasása után kijelen­tem, hogy az abban foglal­tak a valóságnak megfelel­nek, az abban foglaltakat tényleg elmondtam ...” Márpedig a dr. Emperger által gyorsírással készített jelentésben ilyenektalálha- tók:... „A burzsoázia elleni harcnak leghatékonyabb^ esz­köze a munkásfotó. Ma még gyerekcipőben jár, de már jelentős eredményei vannak. A fotó nagyon fon-»; tos, mert megörökíti a min­dennapi valóságot és kultú­rálja a. látást. Megtanít lát­ni/ .Feltétlenül szükséges, hogy a fotográfus szocialis­ta látást fotografáljon. a képpel történelmet ír, me­lyet soha letagadni nem le­het mert ha pl. a fotográ­fus megörökíti azt a jelene­tet, amikor 200 éhes, ron­gyos tüntetőt 400 rendőr szétver, — ezt soha letagad­ni nem lehet. Vagy ha lefo- tografálja, amikor a patak tak a dokumentumok, köz­tük Kassák Lajos Irodalmi problémák című előadásá­nak kiadatlan kézirata is. amely a következőket tartal­mazza: Marx azt mondja: „az emberiség története az osz­tály harcok története”. És azt mondja, a munkásosz­tály győzelme után az ost- tályharcok helyébe az em­Kassák Lajos megnyitja az 1966-os szolnoki szociofotó kiállítást beriség kultúrfejlődésének a korszaka fog elkövetkezni. Ezt az állapotot, a fejlődés­nek ezt az új alapját azon­ban csakis kemény harcok árán lehet elérni. Harcol­nunk kell tehát kitartóan és tudatosan. De ahhoz, hogy a harcunk tudatos lehessen, tanulnunk és tanítanunk kell ahhoz, hogy a harcunk jelentőségét felérthessük, azt a területet, amin a harc folyik és azokat a módsze­reket, amikkel ezt a harcot meg kell harcolnunk .. partján a fűzfa alatt egy féllábú rokkant munkás rongyosan, zuhogó esőben az elsietők segítségét kéri, de senki sem segít rajta, hogy eljuthasson onnan, mindennél nagyobb doku­mentumot szolgáltat a pro­letárok sorsáról. Legjobb harci eszköz a munkásfo­tó. .. ” A fentebbi kihallgatási jegyzőkönyv ezekkel a meg­állapításokkal zárul: „Kas­sák irodalmi előadás helyett egy marxista szocialista rend létesítésére irányuló agitá- ciós beszédet tartott. Ugyan­ezt a célt szolgálta-a fotóki­állítás is. A külföldi kiállí­tással pedig a magyar nem­zet vezetőit, illetőleg vezető szerveit népjóléti hivatásuk­nak gyakorlására és meg­tartásukra nézve kedvezőt­len beállításban tüntették fel és e szerveket ily módon pellengérre állították. A kiállítás alkalmas arra, hogy érzelmi felháborodást teremtsen a fenálló társa­dalmi rend ellen és a jelen­legi polgári társadalom el­len gyűlöletet ébresszen.” A fenti kihalgatási jegy­zőkönyvnek még egy részle­tét idézem, amelyikből ki­világlik, hogy ki javasolta a szociófotó kiállítás Szol­nokra hozatalát. A tanúként kihallgatott Bencze László ezeket mondta: „ ... az egyesület választmánya hív­ta meg Kassákot, ó ajánlot­ta a fotókiállítást... Elő­adása egy erős szocialista beszéde volt, amilyent csak szocialistától lehet hallani és nem kizárólag irodalmi előadás ...” Kassák Lajos újabb előadására a szoció­fotóval kapcsolatban csak 34 év múlva kerülhetett sor. Ekkor ugyanis a múze­umi hónap nyitányaként a Párttörténeti Intézetben őrzött rendőrségi iratok fel- használásával. s felkutatva a lefoglalt és elkobzott fényképeket, újra megren­dezésre került a kiállítás. Így született meg Kassák Lajos újabb előadása 1966- ban Szolnokon. „Kedves Barátaim! Ugyanolyan jó érzéssel köszöntőm önöket , mint amilyen jó érzéssel érkeztem 1932-ben ebbe az alföldi szép városba. Lengyel Lajos elvtárssal annak idején azért jöttünk, hogy a Mun­kakör fotós csoportjának képeit mutassuk be kiállí­tás keretében. A megnyitást vasárnap délelőtt 11 órára hirdettük meg. A közönség szépen gyülekezett, de. 11 óra előtt néhány perccel, szakasz rendőr kíséretében ragyogó csizmában lovagló ostorral a kézben a város főkapitánya is megjelent. Csattogtatta ostorát és ren­delkezett. A közönségnek el kellett hagyni a helyisé­get s a képeket leszedték a falról. Végül bennünket, a tárlat rendezőit őrizetbe vették. Biztos vagyok benne, hogy ez alkalommal nem kell lovaglóostor csattogta- tását hallanom és nem kell elhanyagolt fogda falai közé szorulnom. Most nyugodtan egymásközt lehetünk egy kis kultúrünnepség alkal­mából. Bemutatjuk azokat a képeket, amiket az első magyar fotócsoport fiatal munkásai készítettek 1932- ben a munkásélet el- jnyomottságáról és sze­génységéről. Érthető, hogy az akkori rendőrható­ság nem engedte nyilvános­ság elé ezeket a dokumen­tumokat. Lelepleztek és vá­doltak. Célunk az volt, hogy a munkásfotózást az osz­tályharc egyik kultúrális eszközévé tegyük. Kritikai meggondolással szociográ­fiai feltáró útra indultunk. A parasztság életviszonyai­nak tudományos vizsgálata már megkezdődött, de ilyen célzattal az ipari munkás­ság életével még nem fog­lakoztak. A Munkakör a Munka cí­mű folyóirat segítségével három irányban kezdett ehhez a fontos munkához. „Egy nap életemből” cím­mel rovatot nyitottunk a lapban. Ebben a rovatban a fiatal munkások válaszol­tak arra a kérdésre, hogyan és mivel töltik el munka utáni szabad idejüket... Három évtized múltán El kell ismernünk, hogy annak idején a szolnoki rendőrség észrevette a mun­kásfotózás társadalmi jelen­tőségét és a maga módján fel is lépett ellene. Tevé­kenységünket lázításnak, a jegyzőkönyv szerint kommu­nista agitációnak minősí­tette, minket pestieket le­tartóztattak, szolnoki bará­tainknál házkutatást tartot­tak és bizonytalanná tették munkaviszonyukat, mint például Tabák Lajos eseté­ben. Tabák fotói is szerepel­tek a kiállításon, mint ahogy most is láthatók a falon. Ez a kiállítás talán inspirálni fogja Szolnok és más városok fiataljait gya­korlati és esztétikai értéket jelentő munkálkodásra. Kí­vánom. hogy így legyen. A rendezőség pedig fogadja jó kívánságaimat az egyszer már eltemetett képek stílu­sos feltámasztásának sike­réhez.” Elindult hát újra 1966-ban a Szociófotó kiálítás or­szágjáró útjára, a nemzetkö­zi sikerek felé, s azóta be­épült a szocialista művelő­déspolitika áramkörébe, a tudományos és művészeti élet vérkeringésébe. Kassák Lajos munkásságának egy kis része így kapcsolódik városunkhoz. Kaposvári Gyula Beszédes kéziratok „Bűnösnek magam nem érzem" Az elfeledett Kerekudvar Szegényebb lesz a környék Lukácsi Pál Van Jászberény és J ászai - sószentgyörgy között egy el­felejtett. omladozó kastély. Az összekötő útról csak az avatott veszi észre így tél­időben is, évközben pedig megbúvik a Zagyvát övező dús lombú fák, bokrok mö­gött. Idegen véletlenül se té­ved oda. a bekötő utat a téesz gépei, dolgozói járják. Takarmányszárító van anra, különben teljesen kihalt, el­hagyatott lenne a környék. Ahogy a burkolt bekötőút keresztülvezet a folyón, a hídon túl rögtön hatalmas dohánypajták, kőistállók, gazdasági épületek tűnnek elő. Gazdátlan, üres, pusztuló mind. Az útburkolat megáll a főépület előtt. Nyílik az ajtó, borostás, koros férfi lép ki, kutyák ugatnak, ba­romfi rebben szét. A kastély lakója Gulyás Sándor, már tudja isten hányadik az egy­mást váltó „gondnokok” kö­zött. Valami ehhez hasonló szerepet szánt elődeinek is a téesz, amikor kezükbe adta az egyik épületszárnyban be­rendezett szolgálati lakás kulcsát. Pénzt se kért tőlük, csak védjék, őrizzék a kas­télyt és a környékét. A látvány lehangoló: be­vert üvegek, bénán lengő ki­fordult ablakszárnyak, be- deszkázott ajtók, vedlett va- kolatú falak, pillérek. Ahol nem lyukas a tető, ott vastag moha fedi a palát. Hasonló képet mutat a környéke is: gaz, szemét, törmelék. Az idő lassan, de hatásosan dol­gozik, rajta kívül a legna­gyobb sebet egy közeli kor­hadt gesztenyefa ütötte az épületen. Kidőlt hatalmas ága bezúzta a tetőt, leszakí­totta a csatornát, megrongál­ta a párkányt. Azon a részen a padlás kövezetén gyökeret vert hajtások törnek az ég­nek. Az oszlopos terasz lép­csői kifordultak, a gerendák, a menyezet megroggyant, görcsös akácok hordják a ter­het. A gazda egykedvűen for­dítja a kulcsot a Tutó lakat­ban, belöki az ajtót. A folyo­són szemét, piszok, elszórt kukoricaszemek. A bejárat­tal szemben az egykori ebédlő. A megkopott, mintás parkettát csirketrágya borít­ja, a helyiség egyik végében falazott színpad, előtte fa­oszlopok tartják a mennye­zetet. A sarokban megviselt, díszes cserépkályha, rajta családi címer — az egyedüli megmaradt érték az épület­ben. A folyosóról nyíló töb­bi szobában ugyancsak trá­gya és bűz és kérges alátá­masztások, A falak még bír­nák a terhet, a padlásról át­szivárgó víz mossa a vako­latot, Toppantja a gerendá­kat. Néhány apró tyúk lakja az épületnek ezt a részét. A Összeállította: Tálas László Kevés téesznek volt ilyen méltóságteljes irodája Görcsös akácok hordják a terhet. Családi címer a díszes cserépkályhán lakó nemrég került oda} a kastélyról keveset tud, urá- ságé volt valamikor. Ö már csak ilyennek ismeri, de kár így veszendőbe hagy­ni, bólogat egyetértőén. A Jászság területébe be­ékelődött Kerekudvar (Pusz- takerekudvar) történetéről keveset tudni, de az írásos emlékek már korábban em­lítik, mint Jászerényi. A birtok különböző nemesi családok kezén vándorolt, utolsó tulajdonosa a Gosz- tony család volt. Az 1800 holdas uradalom központjá­ban a klasszicista jellegű kastély vagy kúria, körben vendégház (kis kastély), gaz­dasági épületek (iroda, mag­tár, istállók, pajták) voltajik, kissé távolabb külön soron laktak a mesterek, a cselé­dek, háza volt az intézőnek, külön szállást kaptak a do­hányosok. Szentgyörgyön még sokan emlékeznek a do­hányosok keserves kenyeré­re, a vadászgató nagyságos úrra, a könyörtelen intézőre. A népharag nem söpör­te el, mint nem egy he­lyen a birtokot 1945 után, mert 30—40 család azért mégis megélhetést talált ott. Sőt a volt cselédekből ’49- ben alakult téesz magáénak tekintette az egész gazdasá­got, ügyelt házra, gépre, parkra. Kevés téesznek volt akkoriban olyan méltóság- teljes, oszlopos irodája, mint a Vörös Saroknak. Az ebédlőben bálokat rendeztek, filmet vetítettek, vasárna­ponként sört mértek, a téren még búcsú is volt. A pusztu­lás útját a téeszegyesítések indították el. Először ’59-ben a faluba költözött az iroda, fokozatosan mentek utánuk a családok, végül újabb egye­sítés után. nem is olyan ré­gen, elvitték az állatokat is. A sorsukra hagyott, üresen maradt épületekbe pedig az enyészet költözött be. Az ősfákat kivagdosták, az utolsó korhadt gesztenyét« talán éppen arra készül, hogy kidőlésével megadja a ke­gyelemdöfést a Jászság egyetlen kúriájának. A sors­fordulókat átvészelt épülete­ket az. elhagyottság teszi tönkre. Volna pedig gazdá­juk, a Jászberényi Zagyva­menti Tsz, de mikor 1976-ban a birtokába került az együt­tes, már pusztulásnak indult ott minden. A nehéz időket élő szövetkezet inkább nyű­göt, mint lehetőséget látott az örökségben, és hagyta a megindult lejtőn tovább zu­hanni. Voltak azért próbál­kozások is a megmentésére, hasznosítására. Az országos kastélyprogram hullámai szelíd fodrokat vertek Jász­berényben is, és ideig-óráig reményben ringatták a kas­tély sorsáért aggódók szűk körét. Az elképzelések között mezőgazdasági múzeum, ide­genforgalmi központ szere­pelt vendégszobákkal, étte­remmel, lovasiskolával, va­dászatokkal, egy maszek is fontolgatta a befektetést. Az­után elsimultak a szárnya- szegett kezdeményezések, és csönd vette körül az épületet. Pedig az Országos Műem­léki Felügyelőség is hajlan­dóságot mutatott a közre­működésre. Jegyzékbe azon­ban csak a helyreállítással egyidőben vette volna fel, miért szaporítsa az amúgy is szomorú országos statiszti­kát. Igaz, hogy születtek nagyszerű eredmények (a nehéz gazdasági helyzetben is éppen a napokban adtak hírt az edelényi kastély meg­újításáról), de a kerekudva­rinál vannak szebb, nagyobb, értékesebb megmentésre vá­rók. A kis kastélyt már a föld­re húzza a tetőre felfutott gaz, vadszőlő, ez lesz a sor­sa a többieknek is. A meg­maradt mestersor egymást váltogató bérlői, ha tehetik menekülnek a faluba, város­ba. A régiek közül egyedül Molnár István maradt ezen a különös menedékhelyen, de Szentgyörgyre készülődik már ő is, házat épít a fia. Elmegy mindenki, csak a dű- ledező nyomorúság marad a hajdani gazdaság helyén. Tíz—tizenöt éve még százez­rek segítettek volna, azután milliókat igényelt a megmen­tés. Ma talán 8—10-re is szükség volna, de ez már nem jön össze. A sajátját veszti el a téesz, és szegé­nyebb lesz a környék is egy értékes együttessel. Fotó: Nagy Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom