Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

1988. FEBRUÁR 27. Irodalom, muvésxet 9 Büki Attila: Februári vers újra a megeredt hóban dermedt fű-országban zúzmarái gallérral telelő ingben már nem lehet visszacsúszni a fekete cipőbe mint halak jég alatt az iszapba újra a megeredt hóban nyelveken februári verssel pörköltkávé zamatokkal a szabadság esélyeivel már mindenáron életre hívó utaknak sorjázik léptem a hóban álmokon innen veled és velem a presszók asztalainál elindulnak az üres poharak egetverő káromlások gurul a forint is rézen-vason át újra a megeredt hóban-----------------­Erdélyi Sándor: merítik a szárnyak evezőit láthatalanul tovább Tisztaság érintik tollúk a felhők magas domorzatát zörgetnek száraz nádakat elállt a hó immár laza tömeg az égbolt befagyott taván fehéren égnek a fák mint halottak napján elállt a hó fények alatt a faggyúgyertyák most állót el bennem a havazás elállt a hó s mint kiteregetett lepedő igen elállt hullása bennem falusi ház pitvarán vízimadarak érkeznek kettőbe hajtva roppan hideg égtájak felöl a tisztaság Irodalmi oldalpárunk képeit a Petőfi Irodalmi Múzeumban Kazinczy és kora címmel rendezett kiállítás anyagából válogattuk. Mária Terézia (ismeretlen festő műve) Berzsenyi Dániel (Barabás Miklós festménye) Sárándi József: Jó az amibe föloldódhattam. Zodiákus jegy: Halak lmúltam négyeszten­dős, és nem tudtam beszélni. Értettem pe­dig a környezetemben hallott szavakat, mondatokat, nevelő- szüleim gondterhelt s szégyennel árnyékolt tanakodá­sát állapotomról. Mi lesz a gye­rekkel, ha néma marad? Hát ez az — válaszolt apám anyámnak —, mert a többi, a vele egykorú. Győ­ri Kálmán és Balogh Laci már ré­gen mondja a magáét. Slzólni akartam, de a torkomban növekvő gombóc útját állta a tü­dőből kiáramló levegőnek. A si­kertelen kísérlettől sírhatnékom támadt, és én is kételkedni kezd­tem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg, Pappné asz- szony, nem kell a fiát kórházba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne vala­mitől a gyerek ..., mintha valaki nagyon ráijesztett volna ... Vajon ki és mivel, doktor úr?! — hiszen mi nem szoktuk Józsi­kát ijesztgetni — mondta anyám mentegetőzve. Annak kéne mielőbb kiderül­nie — jegyezte meg búcsúzóul községi orvosunk a zöldkeresztes egészség ház ajtajában. Életem fordulata ezerkilenszáz- negyvenkilenc koranyarán egy biciklikirándulás alkalmával kö­vetkezett be. Anyám öccse, Sán­dor bácsi látogatóba hívott min­ket kisújszállási tanyájukra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hóna­pokat leszámítva, családjával egész esztendőben a tanyán la­kott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyához tartozó jó­kora földet, kaszálót. Szükség volt a dolgos utódokra, ezért Lídia né­ni sűrűn egymás utánban két fi­út és négy leányt hozott világra Milcsi (Emília) volt közöttük a legfiatalabb. Uevanazon évben és a Halak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás ellenére sem akaródzott látogatóba menni hozzájuk. Én bizony féltem az úttól, az úton esetleg ránk támadó zsivá- nyoktól, és idegenkedtem az addig csak hallomásból ismert rokonok­tól is. Ráadásul anyám, aki bába volt nem jöhetett velünk: el kellett látnia a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivoltommal tiltakoztam az uta­zás ellen. Apám szinte vesztett helyzetéből fordított, amikor szó­ba hozta a legkisebb Slimon lányt, Milcsit. Tudod milyen helyes? — kér­dette huncot mosollyal. Neked is tetszeni fog és biztosan jó pajtá­sok lesztek — tette hozzá megin­gásom látva. Ilyeténképp zárta le >a .vitát”.. Már magasan járt pályáján a nap, amikor Ides lefejtette nyaká­ból ölelő karomat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető kövesutat vastag törzsű szederfák szegélyez­ték. Miközben apám a pedált nyomta, én biciklivázra szerelt ülésemből fürkésztem a színese­dő szederszemeket, s a zizergő sür­gönydróton önfeledten csevegő fecskéket. Falunkból kiérve előbb a bikaházat hagytuk magunk mö­gött, aztán a karámmal körülkerí­tett csikószínt. A közeledtünket észlelő verebek kelletlenül, dü­hös csiripeléssel rebbentek föl a porban heverő lócitromok mellől. Áthaladtunk az árteret is hullá­mokkal borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gurultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szivattyútelephez. Árvízi éjszaká­kon állítólag viliódzó fényjeleket kibocsátó, magas kéménye miatt nevezték Villogónak. Az építmény távolról, de közelről is elhagyatott, pici erőmű benyomását keltette. Tulajdonképpen az is volt, hiszen hóolvadás és rendkívüli esőzés al­kalmával a telep szivattyúi emel­ték át a környék belvizeit össze­gyűjtő Hamvasi-csatorna fölösle­gét a Hortobágyba. Szárazság idején viszont a folyóból nyomat­tak öntözővizet a kanálisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén nem volt veszély­telen. Ha úszni tudó, meglett em­ber az aljára le mert állni, kinyúj­tott karjának ujjhegye pipisked- ve sem bukkant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden sza­kában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áram­lástól hideg volt, és hirtelen mé­lyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. Utoljára Csapó Mihály hulláját fogták ki a karcagi gátőrök. A munkából fáradtan hazaigyekvő Cs.. M.-nek nem volt türelme a Villogótól távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nad­rágszíjjal összefogott ruháit feje fölé tartva próbált átlábolni. A íalluban az a hír járta, hogy ijed­tében kapott szívgörcsöt, mikor elvesztette talpa alól a ta­lajt. Temetése után a bucsai vénasszonyok hátborzongatónál hátborzongatóbb történeteket szőttek és terjesztettek Cs. M. ha­lála körülményeiről. Az egyik változat szerint békaember ragad­ta magával a szerencsétlent. A rémkép annyira hatalmába kerí­tett, hogy mire a cölöphídhoz ér­keztünk, lelki szemem előtt, meg­jelentek az örvénylő vízből ránk leső alattomos békaemberek. Apám megállt a kerékpárral, s míg bal kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan fölre csúsztatott. Mélyet slukkolt a párás levegőből, aztán biciklijét rám bízva, leereszkedett a meredek töltésoldalon, hogy kö­zelről vehesse szemügyre a hídnak nevezett alkalmatosságot. Készí­tői a csatornamederből alig ki­emelkedő fenyőoszlopokra fél mé­ternél nem szélesebb pallókat fektettek, s a „hídelemek”-et ácskapoccsal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe juthatott, hogy a sima felület csúszós, kitá- maszkodási pont szükséges a láb­nak, ezért negyven centinként keresztléceket szögeztetett a vas­tag fosznideszkához. Korlátot vi­szont nem csináltak: ha az utazó ne adj' isten megbotlik, kapaszko­dó híján óhatatlanul vízbe poty- tyan ... A látottakból apám fölismerte a helyzet szülte veszélyt. Felém tekintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcso­ló „műtárgy”-on. Lassan, lábával tapogatózva haladt. Magában ta­lán szitkozódott is a lécek és ci­pője merev bőrtalpa miatt. A ka­nális közepe táján aprókat recs- csenve hajlott alatta a palló. A túloldalon kicsit nézelődött, intett nekem, majd óvatosan visszasé­tált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után én következem. Valóban át akart vinni, pedig a bicajjal sem volt könnyű dolga. Keresztben tartotta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító deszkán. A tákolmány rémisztő hangokat hallatott, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül le­szakadjon, a helyén maradt. Fel­hőfoszlányok széledtek az égen, s szándékában eltökélten jött fe­lém apám. Szilárdsága láttán fu­tásnak eredtem. Állj meg, az anyád teremtésit! — kiáltotta, s mert nem álltam meg, néhány méter után nyakon csípett. Hiába ellenkeztem, föl­kapott, és hóna alá szorítva vitt az átjáróhoz. Már indulni készült, mikor vonatásomtól megtántoro- dott, s a foszniról épp hogy csak vissza tudott lépni. Az istenfáját! Bele is eshettünk volna — mormogta halkan. Zava­rodottságát kihasználva menekülni próbáltam megint. Űjra elkapott, s a nadrágjából előrántott fehér­zsebkendővel nagy nehezen bekö­tötte a szemem. Ha lett volna mi­vel, bizonyára egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak okvetetlenkedni. zsebkendőmtől is eléggé megvadultam, pláne mikor észre- jJt-m vettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácsorog. Kétségbeesetten kapá- lództam, de ő kezem- íábam lefogta, s ezúttal a pallón ülve, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szemfedőm félrecsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvet­len alattunk sustorgó félelmetes őselemet. A piszkosan kavargó vízben felém iramlott a békaem­ber, ki álmomban egyszer mélybe rántott. Halakkal úsztam ver­senyt, de levegő helyett nyál ke­rült légcsövembe, és fuldoklás közben, krákogva fölébredtem. Most nem lógsz meg! — var- tyogta a szörny utánam nyúlva. Érintésemtől áramütésszerű iszony futott át rajtam. Rángtam, nyü­szítettem, mígnem sikerült kiök- lendeznem a torkomban fölgyü­lemlett, undoksággal teli csomót. A csomó után szavak, szavaim következtek... a New York-i géppel érkező anyá­mat. Már az utolsó utas is elvonult, de anyámat sehol sem láttam, le- hangoltan tartottám kifelé, mikor a váróterem sarkában feltűnt egy málna- és pisztáciafagylalt színek­be öltözött, szőkére festett nő, kar­ján egy-kis hajas babával, mellet­te ült a férje, aki jóval fiatalabb- nak látszott nála. A nő valahon­nan ismerősnek tűnt, ő is felfigyelt rám, közelebb lépett. — Maga az én kis Sárikám ba­rátnője? — kérdezte, hangjából rögtön felismertem anyámat. — Nagyon kedves magától, hogy ki­jött a lányom helyett, ő bizonyá­ra beteg, talán a foga jön és be­lázasodott ... Elhűlve és értetlenül hallgattam a szóáradatot. Míg a férje elintézte a csomagokat, anyám meghívott a repülőtéri eszpresszóba. Ahogy magunkra maradtunk, elkesered­ve mondtam neki. — Hogy lehet az, hogy nem is­mertél meg, anyu? — Dehogynem ismertelek n*g, hiszen mondtam neked a telefon­ba... Mit is mondtam neked a te­lefonba? — Azt, hogy éjjel-nappal rám gondoltál... — Na látod, te is tudod. Csak arra nem gondoltam, hogy ennyi­re megnőttél. — Miért baj az? — Jenő, az új férjem egypár év­vel fiatalabb nálam. Egyelőre úgy tudja, hogy ő az idősebb, de ha látná, hogy ekkora lányom van, akkor gyanút fogna és elkezdene számolgatni. Felfortyantam. — Ha ennyire zavarlak, én el is tűnhetek az életedből! — Miket beszélsz Sárikám?! Je­nőnek mindene az én családom, már kétszer is kérdezett rád, pe­dig még csak nyolc éve vagyunk házasok. A férje már közeledett a cso­magokkal, anyám lelkendezve mondta neki. — Képzeld Jenő. kiderült a lá­nyom kis barátnőjéről, hogy egy iskolába jártunk, én két évvel fel­jebb — tette hozzá lovagiasan —, és azt is elvállalta, hogy elviszi Sárikának ezt a szép hajas babát. Mondja meg neki, ahogy tudom, rögtön hívom őt. Anyám legközelebb öt év múl­va jelentkezett. — Szervusz, drágám, épp mon­dom Dezsőnek, a férjemnek ... — Talán Jenőnek? — Már megbocsáss, kislányom, de én mindig pontosan tudtam, hogy hívják a férjemet. Szóval, mondom Dezsőnek, hogy ha úgyis Bukarestben szállunk át, miért ne találkozhatnánk veled?! Neked nem kerül semmibe, tőletek egy troli jár oda, nem?! Egyszóval jö­vő kedden négy órakor Bukarest­ben a New York-i gépnél. Báj­báj ! A kijáratnál anyám a nyakam­ba esett és büszkén mutatott új férjének, aki ugyancsak jóval fia­talabb volt nála. — Nézd meg Dezső, a húgomat! Senki nem gondolja rólunk, hogy ikrek vagyunk és én vagyok idő­sebb tíz perccel! Ö egy kissé kon­zervatív módon öltözködik, ami öregíti egy kicsit. Akkor is egy hajas babát kap­tam azzal, hogy adjam oda anyám lányának, illetve mit is mondok: saját magamnak. A továbbiakban talán már nem nehéz kitalálni. Az egyik repülő­téri találkozóra már merő dacból elvittem magammal a fiamat is, aki mint már említettem, tűzoltó alezredes. Anyám nem jött zavar­ba, őt is beillesztette a rendszer­be: szüléink kései gyerekáldásá­nak nevezte ki, és mint testvérét ölelte magához. Fiam kénytelen volt egyre fiatalodni, hogy ő minél többet tagadhasson le a korából, míg végre napjainkra anyám el­beszéléseiben szerencsétlen gyer­mekem elérte az óvodás kort. Er­ről jut eszembe: nincs szüksége egy príma állapotban lévő három­kerekű biciklire? összeállította: Rékasy Ildikó Kazinczy Ferenc dolgozószobája

Next

/
Oldalképek
Tartalom