Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
M egvacsoráztak. Az utolsó falat után Debrő, aki másfél órája érkezett meg egyhetes külföldi jutalomüdüléséről, még a helyén maradt, két kezét szétterpesztett ujjakkal a gyomrára tette és hátradőlt a széken. — Hiába, mégiscsak itthon a legjobb. A félig nyitott ajtón benézett a másik szobába. — Látom, Adélkám, úgy vártál, hogy már az ágyat is megvetetted. Hiába, páratlan teremtés vagy te! Megyek lefeküdni ... Bármilyen rövid is egy repülőút, azért eltörődik az ember. Mégis legalább negyedórát pancsolt a fürdőszobában. A víz zu- hogásával és a mosakodással egyidejűleg énekelt, eleinte csárdásokat, mulató nótákat, teljes hangerővel és jókedvvel, azután szöveg nélkül lallázott, de már bánatos, busongó dalokat. Végül már csak dúdolt, de nem összefüggően, csupán dallamfoszlányok bújtak ki ajakai közül, mint akiben egy felnyomakodó rossz érzés elfojtja a derűt. A pizsamáját is sokáig gombolgatta a kétszemélyes fekhely szélén. Húsos, barna arca elborult, gombról gombra árnyékosabb lett. — Lefeküdtem, Adikám! — szólt ki már paplan alól az elülső helyiségben nesztelen könnyedséggel jövő-menő feleségének. — Hallod? Lefeküdtem. — Jól van, aludj, reggel megint korán kelsz, vége az uraskodásnak — felelt vissza erőltetetten kedélyes tréfálkozással az asszony. Nem ment közelebb a kitárt ajtóhoz, pedig a hangból félreérthetetlenül ki lehetett hallani a hívást. — Adika, nem jönnél be egy kicsit? — hallatszott hosszabb szünet után a széles rekamié felől. — Miért? — Az asszony benézett a másik szobába, óvatosan tett előre vagy két lépést, mint aki azt reméli, hogy ennyi közelség is elegendő lesz. — Azt mondtad, fáradt vagy. Ha beszélgetünk, kimegy az álom a szemedből és ... — Dehogy is megy ki, dehogyis. Nem tudok én addig elaludni, amíg... Debrő a felesége felé nyújtotta vaskos fél karját, amiről visszacsúszott a pizsama ujja. A csupaszság még fokozta a sóvárgást, a segélykérést kifejező mozdulat hatását. — Mit akarsz? — kérdezte az asszony kezdődő nyugtalansággal. Lassan, vonakodva lépett be, és a gyorsan odébb húzódó férfi megismételt, kérő mozdulatára leült a rekamié szélére. — Adika! — Debrő hangja megremegett. Meleg tenyere végigsik- lott felesége domború mellén és ráborult a paplan csücskén támaszkodó kezére. — Valamit el kell most neked ... — Mit kell elmondanod? — Adél izgatottan próbálta kiszabadítani kezét a hízelgőn simogató, rövid erős ujjak alól. — Ha megint ... — Adika... Ne bolondozz. És ne légy szigorú. Az rosszul esik nekem. Hiszen olyan jószívű vagy. Ne mutass ridegséget, nem illik az tehozzád. A férfi kemény húsú arca bánatos lett, szemében megcsillant az önvád tört fénye. — A te megértő, jóságos szívedben bízom én ... — Mit akarsz megint? Engedj, sok még a dolgom... — hadarta az asszony. Ismét próbát tett, hogy kiszabadítsa a kezét, de már gyengédebben és félig az ura felé fordult. — Sokan voltunk az üdülőcsoportban a gyárból, hiszen tudod ... kezdte Debrő. Lesütötte a szemét, mintha ennek a ténynek a közlésével valami restellni való titok burkát kezdte volna lefejteni. — a férfiak voltak többségben. de akadt néhány nő is, amit az utazás előtt nem mondtam meg neked, nehogy ... Szóval nők is voltak velünk, idősebbek meg fiatalabbak, akik... j — Engedj el... — szólt közbe Adél remegő hangon. — Nemegyszer megkértelek már arra, hogy nekem ezután soha többet... — Adika... ha így viselkedsz, akkor te nem szeretsz és soha nem Irodalom, művészet 1988. FEBRUÁR 27 is szerettél engem... — mondta Debrő. Hangjában és arcán az alázatos bűntudatot érzékeny megbántottság és szemrehányás árnyalta még sötétebbre. — Mit akarsz? — kérdezte harmadszorra is a felesége, ezúttal félre nem érthetően szenvedő-be- lenyugvó hangsúllyal. — Csak azt, hogy a fiatalok ... a fiatalabbak között volt egy vörös nő... Festett vörös! — tette hozzá Debrő gyorsan, hogy lefokozza az izgató külső sajátosság értékét. — Ez már az első órában hozzám csatlakozott. Becsületemre, Adika, én észre se vettem volna ... Annyi volt a látnivaló, meg olyan sokféle szórakozásban részesítettek bennünket, hogy ... Bihari Klára: Gyónás — Ügy látszik, ez mégsem volt elegendő ... mondta reszkető hangon az asszony. — Te magad is gondoskodtál arról, hogy .. — Igazságtalan vagy, Adika. — Debrő hosszú pillás, dióbarna szemét még fénylőbbé tette a nedvesség és vagy háromszor gyorsan megszívta az orrát, akár a sírás ingerével küszködő gyerek. — Én csakugyan rá se hederítettem volna, ha... ha ő nem tolakszik a közelembe. Mert ő... így is kifejezhetem, valósággal rám szállt, avval, hogy neki a fekete, középkorú férfi az álma ... Hogy az ilyenre, mint amilyen én vagyok nem tud vágy nélkül rátekinteni és ... — És hogy a fekete, középkorú férfinak felesége is van, amit a jegygyűrű az első pillanatban elárul, az semmit sem jelent — szól közbe elfulladó lélegzettel az asz- szony. — Az ilyennek persze hogy nem számít — mondta vádló hangsúllyal, mohón Debrő, mint aki segítséget kapott, amibe belekapaszkodhat — ez se törődött vele. — És te ezen sehogy sem tudtál változtatni, éppen úgy, mint máskor ... — mondta rekedten az asszony. — Próbáltam, de nem ment... nem volt erőm hozzá... Az én átkozott természetem, az az oka, Adélkám, hiszen tudod! — kiáltott fel Debrő. A kiáltás megtört, a férfi széles mellét egymást követő nagy sóhajok emelgették. Fuldokló módjára kapaszkodott a felesége kezébe. — Egy könyvet kért tőlem kölcsön ... és az volt a kívánsága, hogy vigyem be vacsora után a szobájába. Amikor beléptem hozzá, akkor láttam, hogy a társnője nincs sehol... Azt hittem, néhány percre maradtunk csak egyedül, de kiderült, hogy . .. — Nagyon kérlek, kímélj meg a részletektől, legalább ennyire légy belátó... — mondta az asszony. A hangja már csak suttogás volt, verdeső szemhéja alól orra tövéig szivárogtak a könnyek. — Tudom, hogy megvetsz, Adélkám ... — Debrő arcára kiült a kétségbeesés. — Nem tudtam ellenállni . .. Pedig rád gondoltam, esküszöm, folytonosan rád gondoltam, attól a pillanattól kezdve, hogy az éjjeliszekrényről felemeltem a könyvet, és elindultam a folyosón, hogy... De az én rossz természetem ... öklével a mellére csapott: — Hogy rogyna rám az ég! — Miért mondtad el nekem ezt, amikor el is titkolhattad volna? Hányszor kértelek már, hogy hallgass ... hogy tartsd meg magadnak a kalandjaidat... — zihálta az asszony. — De hát én nem tudom magamban tartani, ha vétek ellened, Adika! — A férfi végigsimogatta felesége puha gömbölyű karját. — Pillanatnyi nyugtom sincs, amíg meg nem gyóntam a bűnömet, és elaludni sem tudok addig, míg te meg nem bocsátasz nekem. — Ugye, most is számíthatok a te jó szívedre, Adika? — kérdezte alázatosan, de az elmélyült hang felszínén óvatos, lágy, rábeszélő hí- zelkedéssel. A felesége már nem sírt. Kedves arcán szárazra szikkadtak a könnyek csíkjai. Merev tekintettel bámult maga elé. Karját, könyökét, egész testét gyengéd sürgetéssel, de kitartóan rázta az ura erős keze. — Mondjad már ki, hogy nem haragszol, hogy megértesz és megbocsátasz ... duruzsolta bűntudattal, érzékenyen Debrő. Barna szemét ismét kifényesítette a nedvesség. — Jól van, nyugodj meg, nem haragszom — szólalt meg az asz- szony érdesen, mégis tehetetlenül, mint aki nem is mondhat mást, mert beletört már abba, hogy végül meg kell adnia magát. Csók cuppant a karján. Debrő bánatos, szenvedő arca felragyogott: — Tudtam én azt mindig, hogy te nagyszerű valaki vagy! Senkit nem is szeretek én, csak téged, Adika. Debrő a legkellemesebb helyzetbe fészkelődött el a takaró alatt, két összetapasztott tenyerét oldalra fordított arca elé tette, és már aludt is, hosszú, egyenletes ütemű lélegzettel. Az asszony elsötétült tekintettel nézett le rá. Persze, az ura ismét megszabadult attól a súlytól, ami a lelkiismeretét nyomta. Hányád" szorra már, nem is mer utána számolni. Mindig fél, amikor elutazik. Pedig ez gyakran megtörténik, mert összekötő a budapesti nagy gyár és vidékre kihelyezett három üzemrész között. A két" három napos kiszállások pedig többnyire kalandokkal járnak. És az ő ura nem tudja megtartani magának a titkait. Tüstént bevall mindent, kéretlenül is, hiába tiltakozik ellene. Neki mindenképpen meg kell szabadulnia a nyomástól, nem bírja el a lelkiisme- retfurdalást, a bűntudatot. És hát természete szerint mindig azt kell tennie, ami jó neki. Hogy alszik, milyen nyugodtan, milyen megkönnyebülten, akár egy kisgyerek, aki bocsánatot kért a rosszalkodásért! Debrőné keserűen, szinte gyűlölettel nézte a jóízű álomtól mosolygó, kifényesült, nagy, kerek arcot. Hogyne aludna édesdeden, amikor feloldozást nyert, leikéről leemelték a terhet, s tisztán, könnyen indulhat az újabb utazás, az újabb kaland elé. L evetkezett ő is, s a széles rekamié túlsó oldalán nesztelenül becsúszott a takarója alá. Tudta, hogy ezen az éjszakán is csupán félórákra alszik el és hajnalig virrasztani fog. Ébren tartja a súly, amit az ura őrá hengerí- tett át,, s ami most a vörös nőtől még nagyobb, még keservesebb lett. És egész éjjel hallgathatja egy nyugodt, boldog, megtisztult ember egyenletes, könnyű lélegzését. Moldova György: Sárika, egy ismerős nő meséli: — Tegnapelőtt felhívott a fiam, hogy távollétében járt a lakásán egy amerikai turista, üdvözletét hozott a számára Sacramentóban élő lányomtól és egy háromkerekű gyerekbiciklit hagyott neki ajándékba. Túl azon, hogy a fiam tűzoltó alezredes, így sem az életkora, sem a rangja nem indokolja egy háromkerekű bicikli szükséges voltát, azon is őszintén meglepődött, hogy egy lányom is lakik Sacramentóban, a külföldi rokonok közül ő eddig csak az Egyesült Államokban élő édesanyámról tudott. Fiam nem mondta ki nyíltan, de hangjából kiérezhető volt a neheztelés, nyilvánvalóan bántotta, hogy eddig nem tettem említést a testvéréről, nem kis fáradságomba került, amíg elmagyaráztam, hogy a lányom tulajdonképpen az anyám, illetve ... Na, de inkább kezdjük az elejéről. Még 1946-ban történt, hogy anyám kihívatott az óvodából és a sarki árusnál vett nekem egy peKorabeli könyvek Büki Attila: Ház eresze alatt hallgat a madár-kórus se kacaj se tavasz hullnak a bölcs szavak szívemből folyik a méz fakó a zöld zord a tó hallgatnak a falvak mi új volt ma már régi mint málló falak szíromfehér papíron tudom anyám küldi levelet hoz a postás virrad betűi hallgat a madár-kórus se kacaj se tavasz vagyok mint fekete rög ház eresze alatt Rózsa Endre: Térmértan tákolt borda-sötétet. Fény fűrésze harapdál Mint a gigantikus őskori állatok, állnak a gépek. Fénylő bőrük alatt vad mozdulatok hada ül meg. Észre se térni, aludni! Ma ezzel tüntet az ünnep. Műhelyek ablaka szűri sugár-teltté a nyugalmat. Tócsa-olaj terebélye fényszirom-árnyakat altat. Patkány nesz menekül, ha az ajtó nyögve kinyílik, éjjeli őr dobog át, most ért el a régi fakidig. Üszkösödó kacatok közt hajnali szél hotorászgat. Ráng az ecetfa a kőmellvéden: szállnak világnak! Villányi László: A vándor Egy ideig az ismeretlent kerestem. Ismeretlen tájakat, utcákat, szobákat, embereket. Ismeretlen színekben, vonalakban véltem megtalálni valamit. * Majd az ismeretlen idegenné vált, elvesztette minden esélyét arra, hogy hozzám tartozzon. Már csak az ismerőst várom. Ismerős érintést, hallgatást. récét. Illedelmesen megköszöntem és ropogtatni kezdtem. — Ne edd olyan mohón! — mondta anyám megrovólag —, nem tudom, mikor vehetek neked másikat. — Miért? Nem lesz perec? — Perec lesz, én nem leszek. Tudniillik Lajos bácsival, férjemmel és nevelőapáddal kirándulni megyünk. Persze, hogy visszajövünk nemsokára, de addig is fogadj szót nagyapának és nagymamának, ha pedig ők esetleg meghalnának, Ilus néninek és Sanyi bácsinak... Ezzel eltűnt, állítólag egy fagyasztott húst szállító teherautóban elrejtőzve lépett át a határon, egy finánc felfedezte, de szerencsére rövidlátó volt, és beérte annyival, hogy egy lila minőségi bélyegzőt ütött anyám fenekére. Telt-múlt az idő, szegény nagy- szüleim meghaltak, én magamra maradva korán férjhez mentem, tizenhat éves koromban már megszületett a fiam, aki jelenleg, mint említettem, tűzoltó alezredes. Valamikor 1958 tavaszán épp őt raktam tisztába, amikor megszólalt a telefon, a központ minket keresett, közölte, hogy egy amerikai hívást kapcsol. — Yes! — hallatszott a vonal túloldaláról. — Szervusz drágám, hogy ízlett a perec? — Elnézést. Kivel beszélek? — kérdeztem. — A te jó édesanyáddal, aki éjjel-nappal csak rád gondol. A jövő hónapban megyünk Bécsbe a férjemmel, Jenő bácsival... — Talán Lajos bácsival... — Ha én azt mondom, hogy Jenő bácsival megyek Bécsbe, akkor biztos, hogy vele megyek. Szeretnék találkozni veled, Sárikám, meg foglak ismerni, már biztos, hogy nagy kislány lettél azóta, talán már iskolába is jársz ... Azt akartam mondani, hogy már nekem is van fiam, de nem jutottam szóhoz. — ... Szóval akkor várj rám a schwechati repülőtéren, ez azért is jó, mert nem kell hozzá útlevél, ha jól emlékszem, a hatos villamos megy ki oda a Rókus kórháztól. Pá-pá- drágám, viszontlátásra! Nem akarom részletezni, menynyi idegességgel járt, amíg elintéztem az útlevelet, elég legyen any- nyi, hogy a megbeszélt időpontban ott álltam a schwechati repülőtéren és vártam a kijáratnál
