Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
8 tt, ahol az Állatkert mellett elkanyarodik az út a cirkusz és a Vidám Park felé, átment a túlsó oldalra. Elhagyott volt a sétány, üresek a padok. Hát persze, ki ér rá péntek délelőtt kilenc órakor flangérozni? Az emberek a hivatalokban, gyárakban, üzemekben; az íróasztalok, a gépek, a futószalagok mellett ülnek és állnak. Jó, jó, egyesek szabadságon vannak. De csak kevesen. Ki olyan bolond: októberben nyaralni? Vagy ha még is akad néhány madár, azok sem kódorognak errefelé; hegyi üdülőkben, szállodákban és turistaházakban üldögélnek, heverésznek, nyugágyakban sütkéreznek a késő őszi nap reszke- teg fényét kihasználva, esetleg kellemes sétákat tesznek az elhagyatott hegyi ösvényeken. — Ádám, maga most akarja kivenni a szabadságát? — kérdezték tőle a nők a munkaügyi osztályon. — Most. Erre odajött a szőke Adrienne, aki a beutalókat szokta intézni: — Még mindig a Balatonszárszó miatt van megsértődve? Tavasszal úgy tervezte, ott tölti augusztusban a három hetet. Meg is ígérték neki a beutalót még márciusban. De aztán valaki más kapta helyette. Amikor közölték vele, ordítozott és csapkodott: — Milyen jogon? Nem mondaná meg mégis, milyen jogon? Én talán alsóbbrendű állampolgár vagyok? Velem mindent lehet? Nekem nem jár? Alig tudták lecsillapítani. De őszintén szólva, most eszébe se jutott volna az a kis affér, ha fel nem hozza ezt az elhízott nő. — Ellenem való tüntetésül megy most, októberben nyaralni? — vallatta Adrienne, azzal a különlegesen ellenszenves hanghordozásával. — Igen? Teljesen felesleges! Nem tud kihozni a sodromból. — Törődöm is én magával! — mondta Ádám. Nem sértésnek szánta, de a nő annak vette. Így aztán az egész irodában elterjedt, hogy Halló Ádám főelőadó pimaszkodott a szőke Adri- enne-nel. Aki viszont rögtön panaszt tett, még a szakszervezeti bizalmi is foglalkozott az üggyel. Minderről Ádám mit sem sejtett, hiszen a párbeszéd után harminc perccel; fél ötkor (munkaideje végeztével) megkezdte évi rendes szabadságát. Először is jó alaposan megvacsorázott a sarki étteremben, aztán játszott egy parti sakkot. Gyalog Somával, akit még a katonaságból ismert. Este korén lefeküdt. Reggel aztán hosszan töprengett az ágyban, mit csináljon, mihez kezdjen az idejével? Arra gondolt, meglátogathatná az apját az otthonban. De ezt hamar elvetette, pillanatnyilag nem volt kedve az öregúrhoz, se ahhoz, ami vele szükségképpen együtt járt; hogy kitaláljon magának valami újabb, minden eddiginél jelentősebb kinevezést, ami illő folytatása lehetne annak a szédítő karriernek, melyet szép apránként mesélt be neki. Még szerencse, hogy az öreg azt hiszi: a fia rettentően elfoglalt ember, hiába, ilyen komoly pozícióval töménytelen gond és felelősség jár. Esetleg elmehetne moziba. Már jó régen volt utoljára, nem is emlékszik, hogy mikor. Valami hülye olasz vígjáték ment, ez biztos. Miről szólt? Ezt képtelen volt felidézni, hiába erőlködött. Vagy valamelyik fedett strandra? Úszhatna egyet. De nem szerette, ha megvető pillantásokkal méregetik a fiatalabb nők. Végül úgy döntött; sétálni fog. Ez egészségügyi szempontból is célszerű, az orvos már többször tanácsolta neki. Tehát: felkelt, felöltözött és elindult. így került a Széchenyi strandot övező kavicsos sétányra. Ahol — furcsa módon — egész jó kedve kerekedett. Fütyörészett! Ilyesmi régen esett meg vele. Gyerekkorában sokat járt erre. A Vidám Park mögötti vasúti átjáró volt a főhadiszállásuk. Úgy hívták: szakállszárító. Mert ott fönn mindig jó hűvös van, még a legvadabb kánikula idején is. A gimnázium előtti év. az volt az utolsó. Aztán elköltöztek innét messzire. A legutolsó este — jól emlékszik — kijött ide, és elbúcsúzott a ligettől. A szakállszárító korlátját végigsimogatta, majdnem sírt, úgy bizony! Kis hülye, érzelmes kölyök voltam! — gondolta. Elsétált a lehúzott redőnyű tejivó előtt. Igen — gondolta —, itt szokott dolgozni nyáron a vattacukorkészítő. Irodalom, művészet 1988. FEBRUÁR 13. — Látszott is a kerek sütőféleség helye a földön, a vén, kopár ágazatú fa alatt. Odalépett hozzá. Végighúzta az ujját a törzsén. — Eltelt az idő, öreg — düny- nyögte magában. — El — bólogatott a fa. — Hogyan? — tekergette a fejét. De csend volt. Enyhe szél fújt, emelgette a sárga leveleket az úton. Úgy látszik, már hallucinálok is — gondolta. Indult tovább. A földalatti föld fölötti végállomására tülkölve kanyarodott be egy szerelvény. Vámos Miklós; r Ágaskodó Az ám! A földalatti. Annak idején még csak egyes kocsik jártak, nem párosával, mint most. Meg a kalauzok... ők nyitották-csuk- ták az ajtót, nagy kulccsal, aminek a végén síp volt. A megállókban pedig korlátok között kellett sorba állni. Amikor megérkezett a sárga hernyó (így hívta akkor); a kalauz kiszállt, kiakasztotta a korlát végén a láncot; „Beszállás!” Aztán egyszerre csak átnyúlt valaki előtt: „Itt a vége, megtelt a kocsi!” Ádámn'ak kedve szottyant végigutazni innen, a ligettől a Vörösmarty térig, mint annak idején, amikor ment az anyja elé. Hányszor tette meg ezt az utat az alatt a hat év alatt? Ezerszer? Kétezerszer? Itt a vége, megtelt a kocsi! — ismételgette magában. Bement a forgóajtón. Épp benn állt egy földalatti, indulásra készen. Meggyorsította lépteit. Aztán eszébe jutott: jegyet kéne venni. Amióta kocsija van, nincsen villamosbérlete. Kifizette az öt sárga szelvényke árát, de még állt ott egy darabig. — Parancsol? — kérdezte az egyenruhás nő, aki az üvegezett fülkében ült. — Tessék mondani, ugye már nincsen gyerekjegy? A nő végigmérte: — Csak nem érzi magát gyereknek? — kérdezte gúnyosan. — Bólintani akart, aztán mégis a fejét rázta. — ön ugyebár idegen? — érdeklődött a nő. Intett, hogy igen. — Már úgy értem, külföldi. Ráhagyta. — Mindjárt gondoltam! — jelentette ki a nő. Mert köztudott, hogy csak egyfajta jegy van nálunk. — És szakszerűen elmagyarázta a magyar villamos- és buszjegyrendszer főbb jellemzőit. Ádám érdeklődő arccal hallgatta. — Ha meg nem sértem — kérdezte a nő árnyalatnyi gyanakvással a hangjában —, hogy hívják önt? — Halló Ádám — mondta szórakozottan. — Szóval mégse külföldi! — csattant föl a nő. — Mindjárt gondoltam! A bolondját járatja velem! Szemtelen! Hordja el magát, vagy rendőrt hívok! Gyorsan otthagyta, beszállt. Épp jókor, az automata zárószerkezet becsukta az ajtót a háta mögött (Pfff! — mint egy kígyó, ha a farkára lépnek, olyan hangot adott —), s a szerelvény elindult. Még látta, hogy a nő csípőjére tett kézzel, villogó szemekkel néz utána. A kocsiban egy idős házaspár ült. Nyugdíjasok — gondolta. Aztán eszébe jutott; még néhány év, és ő is ... Kibámult az ablakon. Régi szokása szerint számlálni kezdte az oszlopokat, amelyek a sötét ala- gútban állnak. De ahogy gyorsult, összezavarta. A NOVEMBER 7. TÉR-ig játszotta ezt. Épp arra gondolt: milyen kevés az utas — akár le is ülhetne —, amikor betódult egy csomó gyerek. Tolakodva, lökdösődve lepték el a kocsit, benyomakodtak az ülések közeibe, össze-vissza taszigál- ták a felnőtteket, rátapostak a lábukra. Csoda, hogy mind befér-' tek, annyian voltak. — Gyerünk, gyerünk, gyorsan, nehogy lemaradjon valaki! — érkezett legvégül a hozzájuk tartozó tanítónő. Pfff — azTijtó bezárult. Megrándult a szerelvény, indult. Massza — gondolta Ádám. — Hullámzó, alaktalan massza. Ha eddig sok hely volt. most kevés lett, ha eddig csend volt, most zsivajjal telítődött a levegő. Próbált valamit kivenni a gyerekek beszédéből, de szót sem értett, mintha nem is magyarul beszélnének. Mély, átható zúgás volt ez, lebegő hangkulissza. Akár a folyók és a patakok zaja; nagy sodrású vizek több szólamú sur- rogása. — Nem lennék tanár semmi pénzért! — rázta a fejét egy öregasszony, akinek letiporták a lábát. — Nem én! — rikácsolta. — Ezek a büdös kölykök olyanok, mint az ördögök! — Bizony! — helyeselt a tanárnő. — Nehéz velük! — Még mondott valamit, de azt már nem lehetett érteni, elnyelte az általános zsivaj. Ádám furcsán érezte magát. A tanárnő is valahonnan ismerősnek tűnt, meg mintha már látta volna valahol — talán egy filmben? — ezt a jelentetet. Igen, igen — gondolta —, betódulnak a gyerekek, és a felnőttek ellenséges arcot vágnak. De milyen film volt? Hiába törte a fejét. Talán nem is film, hanem egy tévéjáték? Cagy esetleg olvasta valahol? Majd megkérdezi Gyalog Somától. Ö egész biztosan tudni fogja. Újabban elég gyakran van így. Hogy valami régi-régi filmre vagy színdarabra, vagy a fene tudja, mire ismer rá a történésekben, amelyek lejátszódnak körülötte. öregszem — gondolta. — El fogom mondani az orvosnak. Talán van erre valami orvosság. Az imbolygó masszából itt is, ott is kinyúlt egy-egy kar. Ágaskodtak a kapaszkodók felé. Mint a kígyók! (Közben már az OPERÁ-nál voltak; Pfff.) Nem, nem kígyók: hajladozó, kopár fák. Erre a képre is emlékezett valahonnan. Aztán egyszerre nagy, hullámzó vizet látott maga előtt. És a kezek, a kezek! A segítségért, kapaszkodókért meredező kezek. Ez talán a Titanic tragédiája című dokumentumfilmben volt? Kutatott emlékezetében, de akkor már ő is ott hajladozott a gyerekek között. A legkisebbek közé tartozott. Piros svájcisapkája a fülére húzva, ahogy az anyja ráadta reggel, indulás előtt. A kesztyűje csupa víz — persze, hiszen tél van —, végigsimogatta a kerítéseken a tiszta fehér havat, amíg az iskolába ért. Hová is mentek a földalattival? Talán valami múzeumba? Vagy csoportos mozinézésre? Erre képtelen volt visszaemlékezni. Rázott a földalatti, ő beszorult Pista és Jancsi Ferke közé, együtt himbálóztak. Ez a két fiú a barátja volt. Igaz, hogy ők is folyton csúfolták, akár a többiek: — Halló! Halló! — Ez egy név? — Hal! — Ló! Hogy irigyelte Ferkét, mert ő már elérte a fogantyút! Ha csak épp az ujja hegyével is, de elérte, lábujjhegyre állva pedig meg is ragadhatta. És még jobban irigyelte a dühös arcú felnőtteket, akik olyan magasak, hogy mindent elérnek, amit csak akarnak. — Tanító néni, kérem, tessék engem felemelni! — könyörgött. — Minek fiacskám? — hajolt le hozzá Irma néni, már amennyire lehetett, ott a tömegben. (Ez az, Irma néni! Így hívták a történelemtanárnőt.) — Hogy elérjem! A fogódzkodót! — Majd ha nagyobb leszel, eléred! — mondta neki Irma néni. ö pedig minden erejét megfeszítve ágaskodott az áthatolhatatlan magasságban lengő kapaszkodó felé. A DEÁK TÉR-nél a gyerekek — mintha parancsszóra — kitülekedtek a kocsiból. Ugyanolyan hirtelen, mint ahogy jöttek. Újra csend lett és üresség. Ádám kábultan állt. Pffff. A kocsi megindult. Egy pillanatra megrettent, hogy most majd el fog esni, mert már nincs körülötte a tömeg, hogy megtartsa, a kapaszkodót pedig nem éri fel, de aztán rájött, hogy hülyeség, hiszen ... kapaszkodó ott lóbá- lódzott a feje magasságában. Nincsen sem^ mi baj. Mosolyra húzódott az arca, a keze pedig megkönnyebbülten indult a pléhgyűrű felé, ekkor azonban a földalatti kanyarodott (ahogy mindig a Vörösmarty tér előtt) a fogantyú kilendült, és még ugyanabban a szem- villanatban a holtpontról visszavágódott, éleset koppanva Ádám homlokán. Fájt. A fejére szorította a kezét. VÖRÖSMARTY TÉR. Pffff. Hajósok (1962) Szeles József: Szőlőhegyen voltam szél aki begynek, ment fenyegetve a rendéket voltam göröngy völgyben lent bárgyúan ügyetlenkedett tinta voltam - szétmázoltak máz voltam - és be tint áztak föld alatt is hüvös\ voltam föld feletti ember szomját éjjel-nappal eloltottam vagyok levél szállva égre szél hátán és az ég alatt eltűnők a messzeségbe Téli Tabán (1987) Molnár Zoltán: Szabadulás után Mikor a tárgyalás után Miklós kilépett a térre, és éppen sütött a nap, s a fák-bokrok zöldje üde tavaszi élénkségben pompázott, onnan, a lépcső tetejéről végre olyan könnyűnek, szabadnak érezte a világot, amilyennek már ré- ges-rég képzelte, várta, áhította. Visszakapta végre a szabadság gát, könnyelmű ifjúságát, senki nem szólhatott bele az életébe. Olyan ruganyos léptekkel jött le a lépcsőn, mint egy kőszáli kecske- gida, amilyennek talán egy spanyol természetfilmben látta. Gyorsan ért le. Megállt egy kicsit a lépcső alján, hogy ne múljon még el ez a bővület. Vissza- íakintett a felső sorokra, a kijáratra. Ott éppen megjelent Anna; megállt az ajtóban, mintha belekapaszkodott volna az ajtófélfába. Félfa? Kő vagy vas. Biztosan jól neki lehetett támaszkodni... Világos tavaszi kosztüm volt rajta; szeretett kosztümben járni, abban olyan erős volt. Erős szeretett !^nni. Na, most már lehetsz. Felőlem. Elváltunk, nem kell rajtam próbálgatni, méregetni, melyikünk az erősebb, ki viseli a kalapot, miiből is áll az a női egyenjogúság. Hát annyi hülyeséget, amennyit egy megbolondult nő ki tud találni, ha egyenlő akar lenni... Egyenlő? Uralkodó. Még egyszer felpillantott, még tele ellenséges indulattal. Valójában a megalázás volt, amitől most megszabadult. Ettől a diadalmas alaktól ott a jellképkosztümben. Valóban erős volt, sudár és izmos, mint a párduc. Bár ahogyan most az ajtókeretnek dőlt, volt benne valami kis gyengeség is. Egy pillanatra ... egy lélegzetre eleresztette magát. Talán ő is végigfut gondolatban ezen a válóperen. Amit ez neki jelentett. Neki bizonyára egyénisége védelmét, vagy ilyesmit. Ez neki szabadság- harc lehetett, ilyesmivé torzulnak az agyában, a koponyájában a más embereik számára természetes gondolatok. Miklós úgy nézte, hogy ez most egyébként mindkettőjük számára elég furcsa egy helyzet Mert nemcsak maga a válóper ritka pillanat az ember életében, de még ez a különös nézőpont is, ahogyan most egymást látják; köztük a bíróság épületének hatalmas lépcsősora. Anna talán éppen valami hasonló pozíciót képzelt el kettejük között. Egyik alul, másik felül. Most éppen ő is idepillant az ajtó magasából. Férje jlent, a lépcső alján. Már valójában a járdán, de még nem összekeveredve az erre járó közömbös, véletlen emberekkel. Miklós tudta, hogy •tulajdonképpen csak az elhatározásán múlik. bármelyik pillanatban befordulhat a hétköznapi forgalomba. S azzal ki is vonja magát Anna | tekintete köréből. A O
