Szolnok Megyei Néplap, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. FEBRUÁR 13. Irodalom» művészet 9 Böröndi Lajos: Győzzél le engemet! először a versben halsz rneg majd. belül is vége üvegpohár hull így vonzza a föld de a szilánk is tanít az egészre hát behunyom szememet és egésszé álmodom amit széttörtél bennem magamra maradtam ezzel a vereséggel fölérő győzelemmel Dienes Eszter: Dal Adott az isten szeretőt előlem váltig rejtőzőt egyhétig-édes eljövőt nem is az elsőt Elmenöt Uram ha adsz még szeretőt csak szakadt szívem beszegőt szememnek kedves földlakót álmomban álmát álmodót Pajor György portréja (1957) Kiss Dénes: Azt a tisztát! Azt a szerelmet azt a tisztát többé meg se érintheted! Hiába futnád be mezítláb a gyerekkori réteket Bámulhatsz égre végleg elszállt Az a kékség már kőkemény - Sosem az jött akire vártál Kihűlt benned a tünemény De már tudod véred volt vére és bőrödön a sápadás a rétek eljegesedése - Es tart a mezítláb futás! Bár csak hadd lássa, mit veszített. Egy ilyen daliás fiatalembert. Helyreigazította magán a ruháját; a lépcsőjárás egy kicsit zilálttá tette. Mielőtt nekivág az utcai forgalomnak, kihúzza magát; most már újra szabad, független ember, megnézhetik a lányok, asszonyok. De vajon mit néz rajta, olyan hosszan, merően ez az Anna? Be- ievési tekintete emlékezetébe? Fordul, ösztönösen elegáns, hanyag mozdulattal, s észreveszi, hogy Anna riadtan utánakapja a tekintetét. Ezt élvezi. Annának ezt a riadt, utánakapó mozdulatát. S bár valami bosszúállást, diadalfélét is érez, mégis átfut rajta egy kis sajnálatféle is. A nyavalyás, most fél már, hogy elveszít, kiérek a látószögéből, elvisz az utca ... többé sose lát. S ösztönösen ö is valami hasonló éles tekintettel rögzíti Annát. Rajta is átvillan a félelem, látja-e még valaha? Nem is azt a diadalmas párducalakot. Hanem az ajtónak támaszkodó gyenge nőt. Mert hiszen a kosztüm alatt gyengeség, hm. puhaság, gyengédség van. 3 Miklós váratlanul belebor- zongott. Meg is ijedt, hogy Anna meglátja onnan felülről; ő itt, a lépcső alján borzong a napon. Furcsák vagyunk — gondolta —, ki a nagyobb, ki az erősebb, kinek mi szabad ... — Anna keze az ő fején, itt, a feje búbján, az jutott eszébe, mennyi erő, mennyi vigasztalás fért bele, amikor .. Miért is akart ennél erősebb, szabadabb, egyenlőbb lenni . . . Örült. Szörnyeteg. Csak ez illik rá. Most, ebben a pillanatban mintha ő is, Anma, valahogy megbor- zontgott volna... ott fent, a kapu alatt a legelegánsabb kosztümjében. Ahogyan leengedte a karját, valami mód gyengén összecsuklott. Még ott állt. De valahogy meg- csuklottan. Csak nincs valami baja? Miklós lába feje egy ösztönös fél fordulatot tett. Nem a forgalom felé, de nem is visszafelé. Nem valamilyen irányba, csak úgy, tétován. Nem szándékkal... S fel is pillantott, Anna nem vette-e észre ? Az erős párduc a frissen vasalt világos kosztümjében lelépett egy lépcsőt. Talán az ajtókeretet elengedő karja, hogy lehullott, olyan súlyt képezett, ami lejjebb húzta. Egy fokkal. Ez bizonyos érdeklődést keltett Miklósban; arra kellett tekintenie. Az iménti lábfejfordulat határo- zottabbá vált. És Anna lépett még egy lépcsőt. Két lépcsőt egymás után; ennek már bizonyos irányultsága volt. Mintha egy Miklósig meghúzott egyenes mentén indult volna el a lépcsőn, egy kissé ferde irányban lefelé. Miklósban megállt az ütő. Mintha valamikor évek múlva hallott volna szemrehányást. Te persze akkor sem ... csak én egyedül indultam el feléd a lépcsőn. S erre a már beállított lábfej irányában, önkéntelenül megindult felfelé. Ha ki-ki a maga vonalán, halad, középen kell találkozniuk. Két ilyen őrült. Mikor végre már elváltak... Nem haladtak semmivel sem gyorsabban. Csak egyenletesen közeledtek. Összeállította: RéKasy Ildikó nagymama kint állt a tornácon, ismerős szajkóhangon onnan kiabált át a túlsó házhelyen játszó fiúnak. Mérges volt, de hogy miért, mi baja van, azt nem lehetett tudni. Nem tudta a fiú se. A nagymama bement a házba. Nem várta meg, lesz-e, s mi lesz a foganatja a kiabálásának. A fiú szerette volna tudni, mit akar a nagyanyja, mégsem hagyta abba a játékot, de folytatni se tudta olyan önfeledten, mint annak- eXŐtte, pedig szerette volna. A feledésre fogékony gyermeki öntudat homályából makacsul kísértette az iménti mulasztás. A Czobor fiúkon, Gazsin meg Pistán úrrá lett a mehetnék, s ez különféle kellemetlenkedő gesztusokra késztette őket. Nem osztoztak a fiú játékszenvedélyében. — Eriggy a nagyanyádhaz — mondták — , különben kiporolja a seggedet! — de azért unottan tovább húzták a kis kézikocsit. A kócmadzagistráng lazán leffegett. Cséplést játszottak, és a betakarítással kezdték. — Már megint nem húztok — szólt rájuk elkeseredetten a fiú. Egész délelőtt a játék előkészítésével vesződött, s most úgy érezte, az ikrek kelletlenkedése miatt minden, fáradtsága kárba vész. Az idő is esőre állt, mintha minden, de minden ellene esküdött volna. Gazsi is Pista megálltak. Lóarcukat vigyorogva fordították vissza. Gazsi volt a bátrabb, született rebellis, ő próbált meg először kibújni a madzag istrángból. A fiú nem engedte, dühösem rántotta me a gyeplőt. A kocsi fölborult, a fűkötelekkel összecsomózott apró kévék szanaszét repültek, a kocsi égnek fordult kerekei tehetetlen lendülettel forogtak tovább. Gazsi végül is kiszabadult a madzagok közül. Pista megpróbálta eljátszani a békeszerző szerepét, s rászólt Gazsira, de hiába. Az ahelyett, hogy beállt volna a kocsi elé, eltaposott néhány kévét, s még a nyelvét is rájuk öltötte. A fiút erre elfutotta a méreg. Nem a kárbaveszett fáradságot sajnálta, az bele volt számítva a játékba, hiszen nemsokára maguk vágták volna fel cséplés közben a kévéket, a pusztítás esztelen módja, a Gazsi arcára kiült hivalkodó gőg bőszítette föl. Ekkor már Pista is ledobta magáról a madzag-szerszámot. — Álljatok vissza, azonnal álljatok vissza! — üvöltötte a fiú. A hangja olyan erőszakos és ideges volt, hogy az első pillanatban maga se ismerte föl. A tehetetlenség érzése szinte elvette az eszét. Az öklét rázta feléjük, de azok rá se hederítettek. Gazsi még gúnyolódni se átállott. — Fogj meg ha tudsz! — lökte oda foghegyről. A fiú hirtelen iramodott neki, teljes lendülettel, az útijában álló kocsival se volt képes törődni, hogy belerúgjon Gazsiba. Azonban túlméretezte a mozdulatot. A támaszkodó lába kibicsaklott, a másik meg a kocsi saroglya tartó vasában akad el. A vas újjnyi mélyen hasította fel a combját. Egyelőre nem érzett Oláh Ján os: Nagymama fájdalmat, csak könnyű zsibbadást a csípője tájékán. — Ügy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett — az ikrek csúfondáros kántálása vijjogva keringett fölötte. Lábából Olajosán csörgött a vér, és szét- kenődött a friss lucerna illatos levelein. Mozdulatlanul feküdt. Nem sírt, nem hisztériázott, ahogyan az egy nagymama kedvencétől méltán elvárható lett volna. Az ikreket egyszerre futotta el a sápadtság. Ügy eredtek futásnak, mintha parancsra tették volna. A hátuk közepéből csak úgy sütött a részvétlenség. A fiú sokáig feküdt a lucernában. Nem vett tudomást az orrát csiklandozó bogarakról, a friss kaszálás tűhegyes torsának szúrásairól, de még a fájdalomról se, amely egyre élesebben hasogatta a combját. A nagyanyja méltatlankodó hangja zökkentette ki az érzéketlenségnek ebből a viszonylagosan idilli állapotából. A fiú sajnálta, hogy a nagymama olyan gyorsan elhalgatotrt. Kíméletlen, mély csönd települt a kazlak köré. És a nagymama nem szólalt meg többet, akármilyen kétségbeesetten várta is a fiú. Mert most már nagyon várta, minden idegszálával a ház felől ígérkező moccanásokon függött, de hiába. Itt hagyott vérbe fagyva, gondolta szemrehányóan. Maga is érezte, igazságtalan ez a neheztelés, de nem tudta elfojtani. A sírás is csaknem kibuggyant a szája szögletén, annyira vitte az önsajnálatot, pedig ekkor már ott guggolt mellette a nagymama. A fejés illatú kendő csücske a tarkóját birizgálta. Egészen elhagyta magát. Tűrte, hogy a vézna, öreg karok a magasba emeljék, az úton, az árkokon át vigyék befelé az udvarra, leültessék a fejőszékre a napsütötte fehér fal elé. Híre hamva sem volt már az ígérkező esőnek, csupán az illata maradt itt a diófa levelei között. A nagymama bent a tisztaszobában kutatott, ki lehetett hallani a fiókok húzigálásának zaját. A gyógyszeres dobozt kereste. — Ki volt az? — kérdezte vészjóslóan, amikor visszatért. A fiú nem válaszolt, makacsul szorította össze a száját. — Eltöröm a derekát, az egyszer biztos — dohogott tovább a nagymama, de a fiú megérezte a hangjában a sértődöttséget. S valóban: ellátta a sebet, de nem szólt többet, visszavitte a jódot, meg a kötszert a helyére, aztán elindult az állatok után. Az ikreket az istállóajtóból látta meg. Ott ólálkodtak a kapu előtt. Kíváncsian lestek befelé, szerették volna megudni, mi lett a fiúval. — Hát ti mit akartok itt? — kiabált rájuk, s magához vette a vasvillát. — Hol van a Feri, jön játszani? — kérdezték azok ártatlan pofával, tettetve, hogy semmit se tudnak. — Pusztultok innen — bökött feléjük a nagyanya a vasvillával. — Büdös átokfajzat! A fiú sántítva botorkált a kapu felé. — Miért zavarta el őket, miért? — szögezte vádaskodva a nagyanyjának a kérdést. A nagymama válaszra sem méltatta, megvetően fordult el tőle. — Én voltam a hibás — zokogta a fiú. Nem volt nála zsebkendő, a keze- fejéval törölgette a szemét meg az orrát. — Még véded őket? — A nagymamát elöntötte a méreg. Azt se tudta, mihez kezdjen ekkora há- ládatlanság láttán. Tehetetlenül, kiüresedett tekintettel nézte a fiút, aki sántítva futott végig a korhadó léckerítés mentén a Czo- bor porta irányába. — Ereggy, csak ereggy utánuk, megérdemlik! Mintha vesszővel verték volna egy vastag posztókabát hátát, úgy puffogtak a nagyanyja szavai mögötte, de nem törődött velük. Fewest ugrott az üres nyári utca érzéketlen csöndjébe. A Czobor portát vastag betonkerítés választotta el az utcától. A nehéz vaskapun érintetlenül lógott a lánc, a lakat, ide senkit sem várnak. A fiú megszégyenülten kullogott vissza. Belépett a kapun, végigment az udvaron, föl a tornácra. A nagymama úgy tett, mintha észre se vette volna. Ott állt még mindig az istálló ajtajában. A csönd olyan konokan dermedt köréjük, töltötte be az egész udvart, mintha sohase akarna fölengedni többé. Iszlai Zoltán: * Ásítás közben Cigány-időm is elnyílt, apacskorom is élmúlt; utam szerpentinné konyul. Felhőkig látok, szállnak a lányok, Nap izzik még - de alkonyul. Fövényes nyárban loholtunk párban - most egyes-egyedid vagyok. Nincs bennem semmi szükség, jövendőt rágó Ínség; ahova lettem, ott maradok. Híg szeszem töltöm egyre csukladozó fejembe - hagyom, ha humni kell. Mi szokott: koptat, kopáshoz szoktat. Szót vesztegetni sincsen kivel. Ásítok párat. Nem ritka zárlat, ami most parázslik velem. De ami nem történik, úgyse mondható végig. Motyogja más, ha befejezem. Téli Tisza-part (1987) Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Tóth Tibor festőművész alkotásaiból válogattuk. Jenei Gyula: Eső füröszti arcomat hideg, konok kavicsokra hull káromkodásom, arcomat eső füröszti, régi lányokkal jegyzem magam, izzó, ideges ölüknek virágait idegen dongók dongják, mindent belátok, éveim, miként sosem látott tengerpartok homokja, kicsorognak ujjaim közül, lassan, végérvényesen, ahogy ez az eső esik. az emlékezés valami rohadt, matt nyugalommal rokon, két éve a teát cukor nélkül iszom.
