Szolnok Megyei Néplap, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
Irodalom» művészet 1988. JAKÍÜÁR 16. 8 Katkó István: Elzászi sör oronkay úrral madame Giroux fogadásán ismerkedtünk meg. Ez az éltes úrihölgy a T... városi nőegylet elnöknője volt, és házában mindenféle csodabogarak gyűltek össze. Amikor a postás a diákszálló előcsarnokában átnyújtotta a cirádás meghívót, alig álltam meg mosolygás nélkül. Hát még a szöveg. „Madame Giroux várja estélyére monsieur Imre Bárányt, a szenvedő magyar nép hős fiát, és megtiszteltetésnek venné, ha szombaton este hét órakor megjelenne... ” Honnan a fenéből tudja a címemet? — morfondíroztam, amikor a fényesre kefélt falépcsőn szélsebesen rohant le Tihanyi Pista. A meghívóját mutatja nagy büszkén. — Ez is valami — biggyesztettem le megvetően az ajkam. — Hány meghívót mutassak# — dugtam a kartonlapot az orra alá. Szóval mind a kilencen készülődtünk a fogadásra. A készülődés mindössze annyiból állt, hogy este szemügyre vettük ruhadarabjainkat, meglehetősen ügyetlenül fércelgettük a szakadásokat, és agyonmosott ingeinket a gondnoknő vasalójával igyekeztünk kipofozni a fogadás színvonalára. Szerencsémre Bécsben még vettem egy plasztiknyakkendőt, csak egy szivaccsal kellett végigdörzsölnöm. Már csak az zavart, hogy a fekete csíkos segélyruhámhoz élénksárga, ormótlan bakancsot viseltem. Madame Giroux háza a Szent Bertalan-templom mögött, egy csöndes villanegyedben volt. Mondhatom, különös látvány lehetett, amint libasorban, szedett- vedett öltözékben odaértünk a kétemeletes, barokk villa elé, és a vasrácsos kapunál átadtuk a lakájnak a meghívónkat. A fehér kesztyűs úr isteni nyugalommal átvette a kissé már meggyűrődött kartonlapokat, és mélyen meghajolt. Az etikett szabályai szerint mi is mélyen meghajoltunk bár Eördögh Jóska csak komótosan tette, nehogy az ülepén felszakadjon a friss fércelés. A lépcsőn gurgulázott bennünk a nevetés, csak Tihanyi Pista öltött előkelő arckifejezést. Biztosan a Rottenbiller utcában tanulta, ahol nevelkedett, öt küldtük előre, hadd vezesse kisded csapatunkat madame Giroux szalonjába, érezze magát újkori Árpádnak a magyarok bejövetelén. A háziasszony rózsaszínű esrtólyi ruhát viselt lila virággal a vállán. Csinos volt, bár erősen közeledhetett az ötvenhez. Amint meglátott minket az ajtón kissé félszegen belépni, örömmel sietett elénk, és színpadiasán szólt a vendégsereghez. — Messieurs-dames, íme, itt vannak a fiatal magyar hősök... Azzal az elzászi kiejtéssel beszélt, mint mindenki ebben a városban. Szavaira a zongoránál álló kövérkés, érdemrendjeles öregúr összeverte a tenyerét a többiek pedig nézegettek bennünket, mint a birkákat. Így álltunk vagy két percig mozdulatlanul, még a világfi Tihanyi Pista sem tudta, hogy most mit kell csinálnunk. Szerencsénkre odalibegett elénk egy fehér bóbitás szobalány, és tálcán szendvicseket kínált. Nem törődve a kíváncsi szemekkel, falatozni kezdtünk. — Szegények, kiéheztették őket Magyarországon — magyarázta madame Giroux, és felénk fordult. — Érezzék jól magukat házamban — mosolygott, és magunkra hagyott. Mi pedig egybeverődve álltunk a bejárat mellett, és bizalmasan kacsingattunk a szendvicskínáló szobalányra. Azt hiszem, madame Giroux bennünket az est attrakciójának szánt. Mint mondottam, itt ismerkedtünk meg Boronkay úrral. Éppen egy szardíniás szendvicset tüntettem el, amikor egy karikás hajú, nyakigláb férfi szólított meg magyarul : — Csak za háljatok, amennyit tudtok, gyerekek! Világéletemben kedélyes fickó voltam, de erre a bizalmaskodásra savanyúan mosolyogtam. — Mi enni szoktunk, uram... — Nono, kispajtás... ne légy olyan vad magyar. És a kezét nyújtotta. — Nagyfalvi Boronkay Ernő. — Én pedig Hunyadi téri Bárány Imre. Szeme felcsillant. — Proletárgyerek vagy, kérlek? — Az volnék, ha megengeded — tegeztem vissza a nyakigláb úriembert. Feleletem szemmel láthatóan tetszett neki. Zsebéből elővett egy Gitanes cigarettát, és megkínált bennünket. — No lám, ti lettetek a város hírességei. .. — nevetett. — Csupa marcona, keleti fiatalember. Madame Giroux fél éve azt sem tudta, hol fekszik Hunnia kies otthona. Október újra naggyá tette hazánkat, mi lettünk az első nép.. . Látom, még esetlenül mozogtok az úri társaságban, hiszen itt Nyugaton a kommunista etikettel semmire sem mentek. Csak sütkérezzetek a napfényben, fiaim! Boronkay úr cimboráskodása, kedélyes leereszkedése alig titkolt derűt váltott ki belőlünk. Tihanyi Pista kacsintott, Eördögh Jóska pedig nevetését visszatartva, méltóságteljesen bólogatott, Cserepes a torkát köszörülte. — Kkkhhmm. örülünk, kéhlek. A találkozás örömére cinzanót ittunk. Egyiket a másik után. Madame Giroux vendégei éjfél felé távoztak, és mi is elbúcsúztunk az éltes dámától. Boronkay elkísért bennünket a Bois de Ville-ig, ahol a terebélyes tölgyfák alatt kiszaladt belőlünk a dal: Hullámzó Balaton tetején, csónakázik egy halászlegény, hálóját a szerencse, őt magát a kedvese, elhagyta, el szegényt... oronkaynak olyan hangja volt, mint egy kántornak, és amikor elcsöndesedtünk, láttam, hogy szeme sarka könnyes lett. A rue de Houblonnál megállt a sarkon, és azt mondta: — Gyerekek, mi minden szombaton délután szoktunk találkozni a rue D’Ours tizenkettőben, Pre- vot sorházában. Magyaros vendég- szeretettel várunk benneteket. Hazafelé menet Boronkayrpl beszélgettünk. — Láttátok, hogyan csapta össze a bokáját, így, ni — próbálta utánozni Tihanyi Pista, de ha nem 'kapom el a karját, hasra esik. — Régi vágású szivar — morfondírozott Eördögh Jóska. — Mit szóltok, elmegyünk szombaton? — El hát — vágta rá Cserepes Zoli, és részeges dadogást mímelve folytatta. — Me-mert ne-nem á-árt e-gy ki-kis el-elzászi sö-sör, ba-barátaim! Ebben maradtunk. Prevot sorházában a fekete mel- lényes, szalmasárga hajú csaposlegény, úgy látszik, tudta, hogy jövünk, mert megpillantva bennünket, felmutatott az emeletre. Fenn az ivóban egy nagyobb társaság ült, hátul az ablak mellett, simára gyalult fenyőfa asztalnál. Boronkay a lépések zajára megfordult, és felugrott helyéről. — Itt vannak, megérkeztek a diákok. A társaság tiszteletünkre felállt a helyéről, és általános kézrázo- gatás kezdődött. Persze sört ittunk nagy, öblös korsókban. Ivás közben a két társaság egymást vette szemügyre. Ezek valamennyien negyven-öt- ven év körüliek lehettek. Egy bozontos szemöldökű, kazalhajú, vastag nyakú férfi, aki álmos szemekkel pislantott ránk, egyaránt lehetett festő- és erőművész is. A mellette ülő, kis termetű, szemüveges ember könyvelőnek látszott. Szerényen ült a helyén, és megfigyeltem, hogy az egész idő alatt csak bólogatott. A hangot Boronkay vitte, és egy másik, franciásan öltözött, sápadt férfi, akit társai Ferikémnek szólítottak. A második korsó után a társalgás megélénkült. Közülünk Cserepes Zoli remekelt, mondhatom, még a klampöderi táborban, a BBC rádióriporterének sem számolt be olyan lángoló szavakkal, hogyan harcolt a Tüzér utcai nemzetőrségben, mint most, a honfitársak előtt. Minél zajosabbá vált a terem, annál jobban unatkoztam. Már gyerekkoromban is előfordult velem, hogy a vidám játék - közben rám szakadt a szomorúság. Ilyenkor a jó ég tudja, mi minden jut az eszembe, és csak bámulok magam elé. Nem tudom, miért, de most a József utcai asztalosműhely képe tolakodott az agyamba. Megrázkódtam, mint a vizes kutya, és mély sóhajtás után nagyot nyeltem a sörből. A beszélgetés közben heves vitává alakult. Cserepes Zoli öklével az asztal szélét ütögette. — Mi ezt jobban tudjuk! Nekünk ne magyarázzák, mi a magyar forradalom. Mi voltunk ott. A franciásan öltözködő úriember finoman elmosolyodott. — Fiatalság, hevesség, ez így van jól. Ki akarná közülünk vitatni a diákság hervadhatatlan érdemeit. De, kedves, fiatal barátom, azt már meg kell értenie, hogy a kommunizmus elleni harcnak, hogy új mondjam, történelmi útja van. Becsülniük kell az idősebb generáció szerepét is. Azokat, akik már harminc esztendővel ezelőtt felismerték a kommunizmusban a keresztény kultúra ellenségét, és akik szakadatlanul harcoltak a bolsik ellen. Ne lebegjen hát most is fekete hollóként felettünk a turáni átok, a pártoskodás. A magyar nép egységes, és mi is egyek vagyunk. Cserepes erre nem szólt egy szót sem. Nem volt valami okos gyerek, könnyen begerjedt, de olyan hamar kialudt is. Elméleti fejtegetésekbe meg különösen nem szeretett bocsátkozni. Néhány pillanatra nagy csönd telepedett az asztalra. Boronkay úr odaintette a pincért, és újabb korsókat rendelt. Amikor odahozták a kerek fatálcán a habos italt, a hallgatag, könyvelő formájú ember felállt, és korsóját magasba lendítette. — Éljen a Hungarista mozgalom ! Mi kilencen egyszerre egymásra néztünk. Megfigyeltem, hogy Eördögh csodálkozásában ki is löttyintette a sört szomszédja kabátjára. A társaság másik fele éljent kiáltott, de mi csak némán ittuk a sört. Boronkay fürkészve nézett ránk, és mintha sejtené a közelgő vihart, mosolyt erőltetve szólt. — Éljenek az igaz magyar hazafiak, a hős diákok. Néhányan közülünk kedvetlenül éljent kiáltottak, de ettől kezdve úgy ültünk a helyünkön, mintha tűvel szurkálnák a fenekünket. Boronkay úr meg csak rendelte a finom elzászi sört, és iparkodott jókedvre deríteni a társaságot. Nem akarom részletezni, mi történt ezután. Elég az hozzá, hogy Boronkay úr egyszer csak ilyeneket mondott: „Ránk, magyarokra, mindig a zsidók hozták a bajt.” Látom, hogy Tihanyi Pista feláll. — Kérem, uraim — mondja csöndesen —, engem azelőtt Teichernek hívtak. — Én pedig Blungrund voltam vágta rá vidáman Boronkay úr. — Azért még jó magyarok vagyunk. .. — De én izraelita vagyok — folytatta Tihanyi Pista, és elszánt arccal nézett farkasszemet a honfitársakkal. irtelen csönd keletkezett. valamennyien Boronkayra néztünk. Cserepes Zoli is felállt. Már becsípett a sok sörtől, haja bozontosán lógott a szemére, öklével megint az asztalra csapott, és elrikkantotta magát. — Nekem is van egy zsidó anyám! Tudtam, hogy ez hazugság. Többször jártam kinn Törökbálinton Cserepeséknél, Zoli anyja fekete képű, kunos arcú paraszt- asszony. Boronkay nevetni kezdett. — Ne vicceljetek, gyerekek... Eördögh Jóska hangosan csuklott, s mutatóujját Boronkay úr mellének szegezte.--j Mi nem viccelünk, tisztelt uram,.. mi valamennyien a zsidó gimnázium növendékei voltunk. Igaz-e, fiuk? Karját felemelte. — Nyolcadik bé, sorakozó, indulás! A honfitársak megrökönyödve bámultak minket, ahogy libasorban kisétáltunk a sörivóból. Kinn az utcán eleinte zajosan röhögtünk; de azután a fene tudja, miért, valahogy rosszkedv telepedett a társaságra, és aznap este még Kovács Tibit sem tréfáltuk meg. Salome Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kerti Károlynak, a hazai kortárs grafika nemrég elhunyt kiváló mesterének az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása anyagából válogattuk. Csábító Barak László: Lehettem volna Érthetővé testesül a halál, hiszen része vagyok. Elküldöm gondolataimat, adósa önmagámnak. Állok mozdulatlan, és eljutnak hozzám a szavaim - a múltban ébrednek. A körforgás megérint, megfogan a nyelv: túlélőm.- Lehettem volna én is- mondja az arcom. Mintha lehetnék még kényszerű szerepeimen túl... Beszélni tanítjuk egymást: az idő és én. Szakonyi Károly: Ecce video A havernál láttunk egy tök jó horrort, először az hittük, pite, mert nem volt semmi, csak jött, ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogyhívják, olyan hipisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg minden, na, végre aztán bepörögtek rá, mert az izék, a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval, hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irótra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobbkeze, vagy direkt a fia! Pláne! naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tet+, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt, csak úgy simán, ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami ügyes trükkje lehetett, persze videón pite, rákopírozás vagy más technikán dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hagy na, kelj csak fel szépen csórikám, de pattanj, ne tedd itt magad, hát persze, hogy ugrott az ürge, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert a sok flamós mind rádobta magát a kajára, tudod hogyan van, mint egy fogadáson, ingyen-zaba van, a faterom mesélte, persze égés! Na, de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ottan egy izé volt, egy megszállt rész, szóval helytartóval meg minden, na, szóval tartomány! — és majdnem kiesett a szemük, ahogy kukkolták, hogy ki mit csinál, meg rögtön bezsongtak, ha valaki más pofázott, mint amit 'kellett, szóval érted, nem? És gyülekezés nuku, na, de a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, erre aztán a jard felkapta a vizet, hogy mit dumál ez a hapi szeretetről? Pláne, hogy az ott almás, az csak egy másik országban létezik, de az kellene, hogy elterjedjen, képzelheted, mennyire bepörögtek rá, hogy miféle másik ország? Meg mi terjedjen el?! Meg ki azaz Atya?! — be akarták húni a csőbe, hogy külföldi kapcsolatok, szóval, hogy ügynök, szóval, hogy ennek az Atya nevű hapinak a zsoldjában áll, na, persze, mert a haverok meg elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, ezt dumálták, és kész! — tizenketten voltak, tizenként krapekből állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak. Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki sem tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind maj- rézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval a King, de az nem árulta el, hogy ki az, tök nyugi volt, és ilyet szólt: jól van, haver,
