Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
8 Vészi Endre: rvai belép a műhelybe, zárul mögötte a porrétegtől megvakult üvegajtó, három lépcső lefelé, odabent bizonytalan félhomály, néhány csupasz, negyvenes égő nátronsárga gömbje, polcok, évek óta mozdítatlan, egykori ci- pő-divatdobozokkal; összeszáradt cipőtömegek ládákban és szerteszét a padlón. Mint egy megkövesedett láva, jut eszébe a képzettársításra hajlamos Árvainak, persze ez nála, író lévén, szakmai ártalom. Több száz ottfelejtett cipőbe befalazva, megszokott börtönében Burián Alajos, a suszter, föl se néz Singer stoppológépe mellől, egy kilyukadt női csizma szárán dolgozik. Inkább csak hajlott hátával, erős vállcsontjaival viszonozza a köszönést. Aztán mégis emelkedik az alacsony műhelyszékről a bőr- és műanyaghulladékok közül. Fuldokló égők a porszemcsés félhomályban, az örökké karattyoló muzeális néprádió, a keserű szagokat árasztó cipőtömeg, mindez olyan ismerős az ügyfélnek, aki halvány reménnyel, beadott cipője után érdeklődik, ezen a héten már másodszor. Mindketten lámfafényben állnak, szűkös fénykör alatt, és egyik is, másik is tudja, a mérkőzés ma sem lesz könnyű. Majdnem húszéves a gyakorlatuk ebben. „Milyen is volt az a cipő, Árvái úr.” A fény élesen kimetszi arcát a homályból, a járomcsont szögleteit, elkeskenyedő állát, nyeregben fényes sasorrát, s a süppedt szemkörnyéket. Burián rosszkedvűen, minden bizakodás nélkül nekilát a keresésnek. Omlanak a zörgő cipők, évek óta itthagyott cipőcsodák kerülnek elő a mélyből, fűrészhalak, harcsapofák, fölkun- korodott orrú ragadozók. „Nagyon sürgős, Árvái úr?” — a suszter fölemeli hosszúkás arcát az összeszáradt cipők közül, könnyeskék szemében kérelem: egy kis moratóriumot, embertársam, csekély haladékot, hiszen látja, mit hagyott itt az emberiség a nyakamon! „Majd benézek a hét végén” — adja meg a fölmentést Árvái, egy közös szánalom csapdájában. Mert a mester is együttérző szomorúsággal figyeli őt. A harmadik lépcsőről még visszafordul, hogy föloldja a feszélye- zettséget. „Tudja, Burián úr, a cipő a szmokingomhoz kell, mert ugyebár Stockholm, Svéd Királvi Akadémia, Nobel-díj átvétele, satöbbi. „A mester halványan elmosolyodik. Valamennyire járatos Árvái lelkivilágában. A rádióból ismeri néhány művecskéjét, bele- ömlesztve az örökzöld dallamok és a szexuális tanácsok serdülőknek műsortömegébe. Amikor visszaül a stoppológépéhez, háttal a belépőknek, akik — váratlanul zúdult le a rossz idő! — jönnek, jönnek, csöndes hálát érez Árvái iránt. A vaskos falakból két alacsony, ferdén kiképzett ablak leselkedik az élénk utcára, tíz-tizenöt centiméterrel a járda szintje fölött. A rézsútos optika, egy ravasztükör segítségével, ismétlődő, mégis vá\ tozatos képeket futtat a mester látványszegény életébe. A kivágott képek lábfejtől térdig, legföljebb derékig terjednek. Az ablakon túl cipőkben végződő lábszárak vonulnak: lőcslábak, dongalábak, plattfusz lábak, őzlábak, fókauszonyok. A ritmus napszakonként változik. Reggel a sietők. Színes gyerekcsizmák, a híres sebésztanár lakkosán ránctalan, rámán varrt cipője, a szemétguberáló öregasszony sártól, esőtől szétmart bakancsa, egy-egy visszatérő szép női láb, térdhajlatig. Délben ellanyhuló léptek kedélyessége, estére újból sietők és fáradtan botladozók. Reklámszatyrok verik a lábszárt, hintázó elegáns diplomatatáskák, bevásárlóhálók, tömötten. Lábnézetből a kerület: Angelikaváros. Szegények, jómódúak, öregek, fiatalok. Állampolgárok és tisztségviselők. Beosztottak és vezetők. Kitárul a dél. A közeli toronyóra beúszik a képbe, tizenkettőtől egyig ebédszünet. Burián bezárja a műhelyt, magas, hajlott alakja elvegyül a tömegben. Most már a lábakhoz tartozó arcokkal is találkozik, az emberi világ derék fölötti kiterjedéseivel. Az égen márványozott, ideges felhők, a sár zsíros, sűrű, a fényben ezüstfekete. A maga részéről már szívesen lemondana az ebédidőről, de a neje, valami érthetetlen presztízsből, ragaszkodik hozzá. Irodalom, művészet 1987. DECEMBER 12. Mohazöld antilop Előző férje, a néhai, délben rendszeresen hazajárt, kettéosztva ily módon munkanapját, megfürdetve szívét az otthon derűjében, élvezve egy önérzetes főbérlő jogait. A hagyományon, amely most már törvényerejű, nem lehet változtatni. Elődje, a megboldogult, tizennyolc éven át mestere, kenyéradója volt, és amikor a magára maradt asszony özvegyi jogon folytatta az ipart, az élet úgy diktálta, hogy ők ketten összeházasodjanak. Így lépett a műhelyben is, a házasságban is a néhai örökébe. S így vette át a kötelező déli rituálét is. Igen, igen, töprengett önkínzó ismétléssel, amikor még a megboldogult járt haza ebédelni, talán érdemes volt. Akkor még egy szép mellű, jó fenekű, friss kedélyű nő várta az ajtóban. Azóta Teri megszíj asodott, testének és kedélyének gömbölyűségeit legyalulta az idő, lefogyott,, lábán megvastagodtak az inak, s valaha gömbölyű, ibolyakék szemét szűkre húzta az állandó gyanakvás. Szigorú házirend, fullasztó tűréshatár. A küszöbön belül le kell vetnie cipőjét, várja a posztópapucs, a fürdőszobában friss kéztörülköző, az ebédlőben zsinóros házikabát (még a néhaié). Remegő gyomorral leste a pillanatot, amikor végre visszamenekülhet a műhelybe, a fölkupacolt cipők közé, bár ezek állandó növekedésükkel, áttekinthetetlen tömegükkel megkeserítették az életét. Sosem találta, amit keresett. Az ősz közeledtével nyári szandálok maradtak a nyakán, pillangókönnyű finom darabok, tél végén csizmák, síbakancsok és idénytől függetlenül mindig és mindig, cipők és cipők! Talpukon az egykor érthető krétajelek már nem jeleztek semmit, függetlenedve viselőjüktől, megszabadulva utaktól, lépcsőktől, átcsoszogtak az örök feledésbe. Sokat kínlódott Burián, hogyan szabaduhatna tőlük? — Szemétre az egésszel! „És hátha mégis jelentkeznek értük?” — vitatkozott dühödten a neje. Almában Burián gyakran látott egy gyönyörűen kiüresített műhelyt, tiszta polcokon számozott cipőkkel. Soha, soha nem érheti el. „Szegény uram nem tűrt volna ilyen kuplerájt!” — kiáltozott az asszony. „Lezüllött ez az egész! Lesül a bőr képemről. Megboldogult uram a kerületben egy márka volt. Te nem születtél arra, hogy önálló legyél. Hiába, na!” A hét is így kezdődött, veszekedéssel. Az időjárás félóránként változik; zuhog, kisüt a nap, megcsavarodik a szél, lassú hópelyhek szállnak, tél és tavasz egy időben. A félhomályban fuldokolnak a nátronsárga égők, az ügyfelek itthagyják zsírosfekete lábnyomukat. Burián a kaptafára feszít egy cipőt, fogai között az apró szögek; inaskorában az öregsegéd így akart öngyilkos lenni, lenyelt egy fél marék cvekket. Szaggató fejfájást érez, valami súly lefelé húzza a csontjait. Lassan mégis belemerül a munkába, a kalapács és a szögfejek ritmikus összecsendülé- se feledteti a kora reggeli megalázó szavakat. Szögecsel a vaskaptafán, s az agyán áthúz egy háború előtti reklám szövege; STEINER KEKSZE A KEKSZEK REXE. Az ajtó ezüst cincogással nyílik, mondhatni rendkívül finoman. Fiatal nő lép be, rozsdabarna kosztümben: lábtól fejközépig karcsú, törékeny ívelés. Hosszú lábszára meghatározza lépteinek könnyed ritmusát. Félhosszú, puha, világosszőke haja arccsontig ér. Vele együtt kesernyés zöld klorofillillat árad a műhelybe. Burián bűvölten emelkedik a kaptafa mellől, a látvány úgy hatol keresztül rajta, mint egy lézersugár. Átvesz egy csomagot, gyengéden kibontja a sziszegő papírt, és előkerül egy kecses, mohazöld, estélyi antilopcipő. A cipő könnyű, és olyan finom a fogása, mintha langyos pihék borítanák. Szinte félni lehet, hogy azonnal elrepül. A nő ovális, világos arcára megértő mosoly lebben, sötétszürke szem érdeklődve figyel- a hosszú szempillák árnyéka alól. „Megleptek vele, de szorít” — panaszkodik, mint egy kényes gyerek, s azonnal kibújik bal cipőjéből mutatja, hol. „Szeszélyes lehet”, gondolja a mester, mert ő a láb formájáról mindig a jellemre következtet. „Egy pillanat!” A varrógép alól előhúzza a poros próbaszéket. Évek óta a kezébe se vette. Puha ronggyal letörli, fényesre dörgöli. Különös izgalmat érez, lüktet a szíve, gyengéd tenyérrel megérinti a nő lábfejét, s a próbaszék ferde lapjára helyezi, de úgy, hogy a tenyerében marad. „Itt? — kérdezi. „Igen, ott.” A nő előrehajlik, puha, világosszőke haja az arca elé zúdul. A „lencsecsontnál” — mondja becsvággyal Burián, és még mindig a kezében tartja a gyönyörűen szerkesztett lábat. Már el kellene engednie, valóban, megválni tőle, hasít a szívébe a reménytelenség. A hibátlan lábujjak megmozdulnak az áttetsző harisnyában. Most majd mond valami gorombát, hogy honnan veszem a merészséget, gondolja Burián, most majd megaláz a szemtelenségemért. „A lencsecsontnál?” — kérdezi a nő megvilágosodott hangon, jókedvűen: tetszik neki a kifejezés. „Maga ért az anatómiához?” Visszacsúsztatja lábát a cipőjébe. A mestert elönti a forróság, a soha nem érzett siker öröme; ott hagyta a kezemben, ott hagyta! A nő megigazítja a haját, arca opálosan világít a homályban. „Mikor jöhetek érte?” Egyszerre többféleképpen is mondaná, hogy a nap minden órájában, minden pillanatában, éjjel és nappal. „Holnaptól bármikor” — válaszol szűkösen, és ettől a perctől már arra vár, hogy újra belépjen az ajtón. Holnap reggeltől minden ajtónyitás őt ígéri, hogy belép, hosszú, könnyű lépteit, hogy jön lefelé a lépcsőn. Elmúlik két nap, három nap, és nem jön. Nem baj, a növekvő feszültség üzemben tartja a reményt, van mire várni. Előveszi a könnyű estélyi cipőt, s mintha elröpítené, fölemeli a magasba. Ha belép valaki, elrejti egy divatdoboz mögé. Visszahallgatja szavait. „Megleptek vele, de szorít.” Zizeg a hangja, mint a selyempapír. „Maga ért az anatómiához?” Igen, gyönyörűségem, ha én varrnék a lábadra cipőt, ha ebben az életben egyetlenegyszer! Ha rám tetszene bízni, hogy én válasszam ki a bőrt a színt, a fazont. Ha lennél olyan szíves! A hét ellobban ebben a várakozásban. Szótlan vasárnap, posztópapucs, házikabát, rántott szelet rósejblivel. Tévé, unalom, álomkórság. De holnap kezdődik újra a hét, az ajtó nyílik és zárul. Hajnalban hosszabban borotválkozik, kölnivel keni be az arcát, úristen, kölni! És vastag szálú, makacs haját elválasztja oldalt, frizura! De az ajtón egy nagy testű, lomha öregember lép be. Elegáns? Nem, inkább kiöltözött. Harsány és álkedélyes. A hangja rögtön azonosítja. Az egykori tanácselnök, elsüllyedve a múltban. Emlékműve egy tilalom. Megakadályozta egy emléktábla fölújítását, mert szerinte SZÉCHENYI NEM A LEGNAGYOBB MAGYAR. Neki más jelöltje van. Most azonban öreg nyugdíjasként érkezik. „Kis- menyem rám bízta, vigyem el a cipőjét.” A mohazöld estélyi cipőt. urián, döbbenet-' tel a szívében úgy tesz, mintha keresné. Szétrugdossa az egyik cipőhalmot. Fáradtan fölnéz, verítékes homlokkal. „Hiába, kérem, nem találom.” A néhai tanácselnök nekiesik egy másik halomnak, hosz- szasan, lihegve keresgél. Végül kifulladva ráun. „ön, kérem, hanyagul dolgozik. Nem áll a lakosság szolgálatában. Lesz majd még erről néhány szavam.” S mikor távozik, és csattan az ajtó, Burián előveszi a mohazöld estélyi cipőt, két tenyerébe fogja, érzi a pihe- langyosságot. Aztán kinéz a szürke félsötétbe, és újra hallja a nő kényes, zizzenő szavait. „Mikor jöhetek érte?” „Bármikor, gyönyörűm, nappal és éjjel, minden pillanatban." Baranyi Ferenc: Lány a kútnál A lány leült a kútnál és szép volt, mint a kút, melynek mélysége lentről fel, az arcára hullt, a kőalak mögötte majd. megveszett, hiszen rangban hozzákövülm nem volt reménye sem, a lány leült a kútnál és elmosolyodott, az örökkévalóság percekre tört legott, felkaptam egy darabját s elfutottam vele, nehogy egy moccanás, egy Zörej visszavegye. Csak nékem rendeződött így össze ez a kép. S immár kimerevített tökély a töredék: az elcsent pillanat már örökös programom. A lány leült a kútnál. Azóta szomjazom. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Szabó Zoltán képeiből válogattuk. Lovak gyárkéménnyel Hámor Vilmos: Nicsak, egy télapó! — Ott az utca végén, balra! — Tudjuk mi, hol az az utca, ha egyáltalán ott lakik. — Miért hazudtam volna? — Most mi kérdezünk. Miért nincs magánál a személyi igazolványa? — Csak most nincs itt. Ehhez az öltözékhez minek? Így nem hasonlítok az igazolványképhez. — Mennyit ivott? — öt fröccsöt fizettem, de mások is raktak elém... No, ez az a ház! A városszéli utcácskában esemény volt a fékező rendőrautó. Járókelők fordultak vissza, függönyök húzódtak félre; kiért jöttek, kit hoztak... ? Az autóból kilépő Télapó és két kísérője mögött becsopódó kapu indulásra késztette az ácsingózókat, s hamarost visszalibbentek a függönyök is. A szűk albérleti szobában alig- fény honolt. A Télapó átadta az igazolványát. Kucsmáját az ágyra dobta, kibújt piros köpönyegéből, majd csipegetni kezdte arcáról a vattaszakáit, a bajuszt, a szemöldököt. .. — Az igazolványában az áll, hogy nőtlen — mondta az egyik rendőr. — Az vagyok — válaszolta Péteri Róbert. — Emitt meg az áll, hogy van egy gyereke. — Van. — És hol a gyerek? — Nem tudom. — Ilyen állapotban nem is csodálom — mondta a másik rendőr. — Az anyjánál van, valahol... Nevemre vettem, fizetem a gyerektartást. .. Mégse láthatom az Irén szülei miatt... Mert nem vettem feleségül a lányukat... De a gyerek az enyém!... Perelhetnék, de mondják, hogy sok hercehurcával jár. — Mikor látta utoljára a gyerekét? — Jó kérdés. — Ne helyeseljen, hanem válaszoljon ! — Még nem láttam. A kórházban sem mutatták meg. — Az ágyra hajított köpönyegre mutatott. — Ez a maskara sem segített, pedig olyan jól kigondoltam az egészet. Telefonon ajánlkoztam az óvónőnél: lennék Télapó. Megörültek. Munka után beöltöztem, vettem ötvenkilenc kiscsokit meg egy nagyot. Bele a puttonyba, irány az óvoda... Már nagyon vártak... • • • — Már nagyon vártuk — mondja az óvónő. — A gyerekek olyan izgalomban vannak! I
