Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
1987. DECEMBER 12. Irodalom» művészet 9 Szikra János: Föltámadás Pompeji szeretőiről szólok, a párról, kit betemetett a láva. Gyönyörük koreográfiáját kétezer éve őrzi a kő. A teljesség önkívületében hevernek összetapadtan, de megrezdülhetnek bármely pillanatban, akár a tiltott jegyesek romlatlan arca fordul a föld alatt párja felé. Egyetlen szóra, egyetlen intésre várnak csupán s folytatják újra a félbeszakadt ölelkezést, egyensúlyozva némán a sikoly hóhatárán. S fölkelnek — Hajukból kifésülik a századokat s ifjan és időtlen elindulnak a dolguk után. Rózsa Endre: Zebegény Daninak Megfülledt füzesek, satnya, vad égerfák tárják karjaikat vérmesen ég felé. Nem jön még az eső. Nyári vihar nyomán nincs villám szele, tikkadt föld. Ez kérlek, Zebegény. Lassan lép a folyó, méltóságosan és — féltve a tükreit. Eltévedt barinyom s rókalyukak között gombák vágynak aszomjvert tájra. Káprázik fej, a szem. Rettenetes napfényt, karmokkal kimeredt hőguta-árnyat látsz. Nem jön még az eső. Bent, a faházak közt várod: 'felhörög-e a csap? Aztán rózsaszínű, majd lila lesz körül, színképekbe megy át, oly gyönyörű az est: ólomszürke felett már diadalmasan bíbor fényt a meleg sugároz. Csend zúg. Éjszaka van. Alszol a táborban. Sétáltál eleget... Hirtelen egy csepp, négy — zápor zúdul elő! Nyári vihar nyomán gombás pettyezi már a reggelt Velence Cselényi István Gábor; A program Saját programját futja a hidrogén-atom, az egysejtű, a búza, a fény a házfalon, a hold, a ztendüló fű, az evolúció, a lélek, a kötőtű, a csók, az űrhajó, s mégis egyetlen program, egyetlen ölelés, az Egészben a szólam meglelheti helyét. — Sokan voltak a boltban... Üres puttonnyal milyen egy Télapó? — Nem kellett volna költséges- kednie, mi már elkészítettük a szülői munkaközösség ajándékát. — Ennyit én is megengedhetek magamnak. — Tulajdonképpen ki maga? — Fontos az? Télapó, vagyok. Ma úgy tetszik, társadalmi munkában. — Akkor talán mehetnénk is... A gyerekek már... A Télapót énekszót fogadja, öregesen helyet foglal a gyerekek gyűrűjében, hallgatja műsorukat. Te- kintget erre, nézelődik arra, izzadt homloka mögöt kérdőjelek: melyik lehet? Tán az a tejfölös fejű? IVagy az a kis szemüveges? A műsor után kezébe nyomják a listát; sorra szólítja magához a gyerekeket, adja nekik a csomagot és a csokit. Fogytán a csomag, fogytán a csoki, kezében remeg a lista... Puttonya mélyén már csak a nagy csoki árválkodik. A listán nincs több név. — Ez a négyes óvoda? — fordul az óvónőhöz. — Igen, ez. — És a Péteri Robi ka? — Ma nem jött óvodába. Talán beteg, megfázhatott... Rohanna, menekülne de magán érzi az apróságok szeppent tekintetét, ezért lassan, görnyedten, apró léptekkel ér az ajtóhoz, visszafordul, visszainteget. Az utcán szeméből könnyet kér a csípős szél, de nem is igen kell kérnie, jönnek azok anélkül is. Szemét törli, hogy lássa a lakótelep toronyházait. Itt lakhatnak valamelyikben... Talán abban. Vagy arrafelé valahol? Kérdezősködni? Ki ismeri itt a másikat? Az óvónő talán... De visszamenni? Magyarázkodni? Keseredetten tapossa a havat; bolyong a házak között. Innen is, onnan is kiabálják, nicsak, egy Télapó! Már-már menekül; kiskocsma elé áll Fröccsöt kér. Még egyet. Még egyet... i * * * — A többit már tudják — mondta, és próbálta szárazra törölni a szemét. A csend az aligfénnyel disku- rált. A két rendőr egymásra nézett, majd az idősebb az ajtó felé biccentett. — Próbáljon aludni — mondta a másik, és a kezét a kilincsre tette. — Várjanak! — szólt hirtelen Péteri Róbert, majd a puttony mélyéből előhalászta a nagy csokit. — Agyerekének... van ugye?... adja neki! A fiatal rendőr tétován pillantott a társára, de amaz csöpp nemet intett, és a kilincsre nézett. — Mondhatná, hogy találkozott a... Péteri Róbert magára maradt. Kezében csokoládé; görcsösen belemarkolt. Összeállította; Rékasy Ildikó ohánka Pálnak a véP rében volt a tekintélytisztelet. Valahol a vörös és fehér vérsejtek között rózsaszín vértes- tecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meggyőződhetett volna, de tehette ezt kevésbé időigényesen is. Elég volt Pohánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pillantást, ha az valamelyik felettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó. — Derék ember, eszményi munkaerő. .. — ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintélytiszteletét jutalmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is vegyül. A tisztelettudó Pohánkának többször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái alpári kifejezésekkel illették a háta mögött. Legenyhébb esetben is talpnyalásnak titulálták a tekintélytiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy falevelén araszolgató hernyóra. — Aljasok! — fakadt ki Pohánka a feleségének. — Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytisztelő ember érdek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rangban fölöttem állónak. — Nem viszed olykor túlzásba? — kérdezte aggódva az asszony. — Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képesek úgy odapofát- lankodni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen értelmezik a demokráciát! Ha én az igazgatómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozíciójának adom meg a tiszteletet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz dolgozójával. És ha tájékoztatom néhány tiszteletlen kartárs igaztalan megjegyzéséről, amit azok a háta mögött'tesznek, csupán vállalati érdekből cselekszem, és nem személyes előbbrejutásomat egyengetve. Édes szivecském, ez olyan mint a magasabb matematika, és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt sohasem fogják megérteni. És Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az intrikáktól. Mámoros önfeledtséggel herdálta tisztelettartalékait, hiszen akadt herdálnivalója bőven. És ki tudja, meddig herdálja még, ha egy váratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató helyébe őt nevezték ki igazgatónak. Pohánka örömét rögtön bekerítette az aggódás is. Mi lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsaszín vérsejtjeivel? Még szerencse, hogy az igazgatói kinevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált, és már csak olykor villant fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztott múltja. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelban, két tárgyalás között az irodájában. Ö legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva a saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül, és hirtelen nem tudta hol van. Az igazgatói iroda most különösen tágasnak, nagyméretűnek tetszett, és ő a fotelbe húzódva nevetségesen jelentéktelennek. Mint aki tévedésből került oda, és aludt el — jutott eszébe hirtelen — az igazgatója jelenlétében, miközben nem átallott még horkolni is. Tóth-Máté Miklós: Rózsaszín vér sejtek — Elképesztő... — motyogta, és a rajtakapottak gyorsaságával ugrott fel a fotelből. — Az ember adja meg a tiszteletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól az embertől. Nem lehet lazítani! És mert rózsaszín vérsejtjeiben volt Pohánka Pálnak a tekintélytisztelet, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált, az igazgatót. Leste saját szavait, és ha úgy érezte, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. A kabátot óvatos tisztelettel segítette önmagára, és vigyázva nyomta kobakjára a kalapot is. Ha eszébe jutott egy vicc, készséggel röhögött, és árgus szemekkel figyelte a beosztottakat. Ha valakiről rossz véleménnyel volt, azt rögtön „befújta” önmagának', hogy aztán elégedetten nyugtázza az igazgató szigorát az illetővel szemben. Otthon is igyekezett önmaga kedvében járni. Külföldi italokkal, cigarettákkal lepte meg Pohánka igazgatót és a legjobb szabóval csináltatott neki divatos öltönyöket. Nejével egyre ritkábban társalgott. Rájött ugyanis, hogy Pohánka igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhetett egy nyolc általánost végzett nővel, de az igazgató élénkebb, izgalmasabb szellemi partnerre vágyott. Beadta hát a válókeresetet, és az asszony néhány idegroham múltán elköltözött. Egy közös barátjukhoz, aki a nehéz időszakban vigasztalta. Maradt a lakásban Pohánka, az igazgatóval. Nem lehetett mondani kellemes együttlétnek, mert az igazgató egyre agresszívebben uralkodott Pohánkán. Vadászni meg römizni kényszerítette néhány gombamódra termett befolyásos barát társaságában, és egy nyaraló építésébe lovalta a Velencei-tó partján. Otthon örökké zsörtölődött, mindig kifogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert a szerencsétlen ember horkol. Pohánka ezt szó nélkül tudomásul vette, átengedte a hálót az igazgatónak meg a nappaliban ágyazott meg. Ezentúl így aludtak. Az étkezésnél is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Pohánka csámcsogott, és illetlen módon kenyérdarabkával törölte ki a zaftot. Pohánka egyet értett főnöke kívánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve támadt az igazgatónak. Ez esetben Pohánka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csúnyábbikkal ő sörözőt a nappaliban, míg a csino- sabbat a hálóba vezette, és átengedte az igazgatónak. Napóleon konyakot adott neki, és Hindemit- het tett fel a lemezjátszóra, mert az igazgatónak fejlett zenei ízlése volt. Társalgásuk a legszükségesebbre szorítkozott, és csaknem kizárólag gondolatban. Az igazgató meditativ alkat volt, nem szerette, ha fejtegetéseiben hangos szóval zavarták. Csak felindultabb állapotában adott hangosan utasítást Pohánkának, mire Pohánka megszeppen ten bólogatott. Olyankor igyekezett minél kisebbre összébbhúzni magát, legszívesebben bebújt volna a saját zsebébe a személyi igazolványa mögé. Aztán egy este végzetes dolog történt. Problémákkal terhes, nehéz nap után fáradt, ingerült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a lakásban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kezdett: — Egyedül akarok maradni! Meguntam, hogy állandóan körülöttem sündörögjön. Ha már meglátom a pofáját, kiver a hideg verejték. Maga nem ember, hanem amőba, akinek nincs egy önálló gondolata. Maga egész életében csak másokhoz törleszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok magának! Megértette?! Ki van rúgva! Azonnal takarodjon a szemem elől! ohánka reszketve P hátrált az ajtó felé, és mint akit rakétából lőttek ki, elrohant otthonról. Aznap nem mert haza menni, kint aludt az állomáson, a váróteremben, és másnap feléje sem nézett a munkahelyének. Amikor bekerült egy épületbe, a kilincstelen ajtó mögé, szomorú monotonsággal magyarázta az orvosnak: — Nem tudom, kéremszépen, mivel bánthattam meg az igazgatómat. Még a gondolatait is lestem, és akkor egyszerűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal kérem. .. Pedig tessék elhinni, üzletvezető elvtárs, jobban tisztelem önmagámnál is. Így igaz, főportás úr kérem, még önmagámnál is... Fodor András: Kép a vizen Emlékek táborában, begyeink sátra előtt, minden olyan valószínűtlen. A kristály tér, a ködfalú idő ég-víz gyanánt egymásba nőtt. A csónakba, hol megismertelek, véletlen párként hívott be a gazda. Messzi világok lila taraján billeg azóta, szalmakalapját felhők ormára akasztva. De szerelmünk elnémult perceit meglátni még a szakadék alatt. Síkos tükörben hökkent evezők, gyönyörűség hártyáin feszülő tűlábú bogarak. .. Es mit a hullám elsodort ?. .. Tolvaj szélben, haragos áron, cikkelyes, forgó labda fut előlem, Aznap került s már nem az enyém. Eszembe jut mindig, de sose bánom. Önarckép
