Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. DECEMBER 12. Sxo-itdjpcübi Más kor, más körök Újság az üzemben Szavamra mondom, mi újságírók annyira a jelenben élünk, hogy még akkor is véletlenül nézünk csak vissza elmúlt napokra, évekre, évtizedekre, amikor a saját munkánkról van szó. Jómagam is teljesen váratlanul és megdöbbenve fedeztem föl a sajtónapi ünnepségek után, hogy jeles esztendő az idei — a megye sajtótörténetében is. Az előzmény: szíves meghívó értesítette az érdekelteket, egykori és jelenlegi szerkesztőket, nyomdászokat, fotósokat, hogy alapításának 20. évfordulójához érkezett a Hűtőgép, a Jászberényi Hűtőgépgyár dolgozóinak üzemi újságja. Erre az emlékezést a magyar sajtó napján tartották illdo- mosnak a nagyvállalatnál. Kapkodtam a fejem, amikor az ünneplő-megemlékezésre összegyűlteket a gyár legszebb tanácskozó termében megláttam. Bizony, volt ott sok olyan személyiség, aki nem a múltbéli lapszámok jó ismerője, hanem a jelenben őszinte tisztelője a jászváros üzemi újságjának. Amelyik ugye, bár üzemi terjesztésű, a gyár dolgozóinak szól — de szinte alapításától kezdve egyúttal jászberényi is, éppúgy feladatának tekinti a város, s a környező települések életének, fejlődésének egy-egy fontos állomása megörökítését, mint az első lapszámában egykor: hogyan is kezdődött a kapcsolat a híres-nevezetes svájci Sibir céggel. így hát a húszéves Hűtőgép szerény, de annál bensőségesebb ünnepségén ott ült a város pártbizottságának, tanácsának egy-egy vezető képviselője, mint ahogyan el nem mulasztotta volna a sajtónapot a gyári vezér- igazgató, s a pártbizottsági titkár-országgyűlési képviselő sem. Sajtónapot, ráadásul jeles évfordulón persze, hogy nem mondanak rosszat az újságról, az újságírókról. Természetes, hogy elismerik a szorgos munkát, s köszöntik azokat, akik a gyár, a nagyvállalat életének alapos ismerői, akik hónapról hónapra leírják a történéseket, akik mozgósítanak új meg új feladatok érdekében, s akik — bár tudják, másnap is a gyárban a munkahelyük — szót emelnek mulasztások, hibák ellen. Nos, a Hűtőgép- gyári sajtónapon a kitüntetések, a jutalmak, az elismerések mellett egy nagyon reális tapasztalatot is leszűrhetett az ember: az újságot szeretik az üzemben. Kerek évfordulón és sajtónapon, szürke hétköznapokon és esztendős ünnepeken egyaránt. Mikor idáig jutottam gondolataimban, újabb évforduló kerekedett ki előttem. 1962 júliusában jelent meg először a Tisza Cipő, a martfűi nagyvállalat dolgozóinak üzemi lapja. A Szolnok Megyei Néplap akkor — illendően — kis írásban köszöntötte az újságot — s ez az írás a bizonyítékom most. A Néplap mint a megye első üzemi lapját üdvözölte a „kistestvért”, a Tisza Cipőt. Azóta negyedszázad telt el. A Tisza Cipő kéthetenként most is megjelenik, s háta mögött huszonöt év tapasztalatával, olvasói igényeinek alapos ismeretében hűen beszámol mindenről, ami a gyár dolgozóit, a más településeken dolgozó gyáregységeket, a bejárók sokezreit érinti, érdekli. Gazdája, az üzemi pártbizottság egyre tudatosabban vallja, hogy az üzemi lapban tájékoztatni kell a gyár kollektíváját minden olyan kérdésről, amely az őszinte, jó munkahelyi légkör egyik feltétele, amelyben nem lehetnek tabutémák, s elhallgatások. S ezek után már zúdultak a történelmi napok, jeles évfordulók. A tisza cipőgyáriak üzemi lapjának megalapítása után két-három évvel az Alföldön akkor még új iparág, az olajbányászat két nagyvállalata indította útjára — s ma a 22. évfolyamánál tart — az Alföldi Olajbányászt. 1975-ben, nyolc-tíz évi „egyéni élet” után egyesült a három szövetség, — az általános fogyasztási, az ipari és a mezőgazdasági szövetkezetek — lapja s a Szövetség című újság ma példányszámban valamennyi üzemi lapunkat megelőzi a megyében. Az idén volt tíz esztendős a Kö- zép-Tisza, a vízügyi igazgatóság dolgozóinak lapja, jövőre húszéves a Mezőgép, — amely névváltozásában is hordozza az idők változását. Gépjavító volt az első neve, — hiszen a vállalati, nagyvállalati szervezet a vállalati újságnál is fiatalabb'. Sorolhatnám tovább, a majdnem tíz, a majdnem öt esztendős, üzemi újságokat a megyében. Csak a Szolnok Megyei Lapkiadó Vállalat gondozásában tizennyolc üzemi újság jelenik meg havonta, kéthavonta. Példányszámukat — benne a saját, üzemi kiadásúakat is természetesen — összevethenénk most akár a megyei újságéval is. Nem kellene szégyenkezniük. Pedig ezeket az újságokat még az is jellemzi, hogy többségében nem tanult (kitanult) újságírók a cikkek szerzői. Mint az üzemi demokrácia fontos fórumai, hasábjaikon hely van minden értelmes gondolatnak, minden üzemi dolgozó véleményének, kérésének, felvetésének. És mégis: az üzemi újságok megjelenésének napját mindenütt tudják, ha késik, hiányolják — talán nem másért, mint azért: magukénak érzik. Nohát, ezért az ember kicsit irigyen, de még több elismeréssel, megbecsüléssel gondol sajtónapon és utána is az üzemi újságokra. És örül annak is, hogy a kerek jubileum, az első üzemi újság megjelenésének 25. évében (annak is a végén) ismét van „legújabb” üzemi lap. Szolnokon és Kunszentmártonban az idén nyomtatták ki az évfolyam számát: I. Hát szabad ilyen jeles évfordulók mellett elmenni? Koskiitl Júlia A malomban... A Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat törökszentmiklósi malma évente 40 ezer tonna búzát őrök Az itt készült kiváló minőségű liszt keresett termék az ország egész területén Egy nap alatt tizennyolc vagon liszt készül Fotó; Mészáros A FAWEMA lisztcsomagotó- *ép egyetlen műszakban húszezer tasak lisztet csomagol A József Attila utca akár a költő gyermekkora: sárba- ragadt. De hát az Ady Endre utca sem különb. Mintha valóban sorsidézők volnának ezek az utcanevek. A való világ csak gyalogosan érezhető igazán, ezt már többször tapasztaltam. Így van ez most is, Öcsödön. Pákozdi urammal — a keresztnevét meg sem értettem a bemutatkozás lázában — a József Attila utca elágazó végén találkozom. Nem a jópofaság kedvéért titulálom Pákozdi uramat Pákozdi uramnak, hanem mert valahogy ilyen az egész ember. Köpcös, vastag l£bú, szélesvállú. Nem is igen illik hozzá az ősz haj, csak hát a szárnyas idő őt sem kíméli a frizurafesték ügyében. Ott támaszkodik Pákozdi uram az utcavégi villanykaró betonlábának, s hol engem, a közeledőt, vizsgálgat a válla fölött, hol meg a Körös felé pillant, egyébiránt pedig a szemben lévő hatalmas ház függönytelen ablakait lesi. Ráérősen. Én persze nem hagyom szó nélkül az elhagyott nagy házat, így közösen sóhajthatunk egy gond után: bizony elment az „emberorvos” nyugdíjba. Itthagyta a falut. Már így azután csak a Viski doktor maradt, lesz dolga elegendő a négy és félezer lélekkel. Fűzzük tovább a szavakat, ha már a véletlen így hozta. Kiderül: Pákozdi uraméknak régebben földje volt, azután meg a szövetkezetben kereste a kenyerét. Ugyan megbecsülték, mert nincs háromezer forint a nyugdíja. Ezzel viszont nincs egyedül. Sok az öreg a faluban — mondja —, engem is itthagytak a gyerekek. A legtöbb idős ember hasonlóan kevésből vásárolhat a boltban. Pákozdi uram mondandója összecseng a tanácselnök, Molnár Bálint szavaival. — Alacsonyak a jövedelmek, a faluban nincs elegendő anyagi erő. Mindjárt érthetőbb az utcák sara, mert van ugyan vízvezeték, ám nincs csatorna. A község szennyvize a falu alatt megreked, egyre magasabbra emelve a talajvíz szintjét. Hanem hát ugyan miből tisztíttatnák ki, hordatnák ki belőle az iszapot, amikor — ezt is az elnöktől tudom — csak az idén százezrekkel csökkentették a tanácsi kiadásokat. Ami a jövő évi építkezésekre szánható forintokat illeti — kesereg Molnár Bálint (sok más tanácselnök kollégájával együtt) még rosszabbra számíthatnak. Az idén még futotta két kilométernyi út megépítésére, fölújították az általános iskolát, megépült a ravatalozó. Hanem az áhított termálfürdőből aligha lesz egyhamar valóság. A hírek szerint a gyönyörű szóval illetett fejkvótát majd' kétharmadával csökkentik. Azaz az idei ötmillió hat és felszázezer helyett két és félmillió forinttal gazdálkodhatnak majd. Az előbbi sem sok ekkora településen — állapítom meg szomorúan —, utóbbi meg egyenesen csekély. Tenni nem sokat lehet ellene. Már csak azért sem, amit Molnár Bálint mondott: kevés az emberek pénze Öcsödön, s kivált gond a sok idős ember. Kevés a nyugdíjuk, létükhöz elég, ám vállalni a közös költségekből már nem tudnak. Fogyatkoznak az Öcsöd iek — ezt mutatja a statisztika is. Két esztendeje nyolcvan- ketten haltak meg, százki- lencen elköltöztek a faluból. Született ötven apróság, s beköltöztek máshonnan hatvanötén. A lélekszám hetvenhattal kevesbedett egyetlen esztendő alatt. Ez azóta sem változott, ha ugyan nem romlott. Igen sok az üres ház, rajtuk az elhagyatottság minden kedvet szegő jele. — Szeretnénk • mi, ha a fiatalabbak megtelepednének — bogozgatja a tanácselnök a szorító gondok csomóit —, adnánk telket is, jó helyen, olcsón. Hát azt hiszi, veszik? Nemigen kell senkinek. Most is van gazdátlan. Már gondoltunk arra is, hogy szövetkezünk a téesz- szel, adja a szakembereinek ingyen építsenek itt. Hogy nem így volt ez mindig, mi sem bizonyítja jobban, mint a Békés megyei múzeumok igazgatójának, Szabó Ferencnek a dokumentumgyűjteménye. Éppen a századfordulón éltek itt a legtöbben, számszerint nyolcezernegyvennégyen. Hogy nem könnyen, az bizonyos. Állandó fahíd is csak 1876-ban épülhetett a Körösön, terheit az itt élők nyögték ki, s csak a mille- neum évében áldozott az állam a vashídra. Kétségtelenül akadályozta a fejlődést, hogy az iparosodás évtizedeiben nem sikerült vasutat kapniuk — s nincs vasút ma sem. Nyersanyagszállításhoz, késztermék-fuvarozáshoz pedig az nélkülözhetetlen lett volna. Nem is települt ide tulajdonképpen semmiféle ipar mindezidáig. Mi marad hát az öcsödieknek? Az újkori népvándorlás egyik formája, az ingázás. Hajnali kettőkor kezdik a csöndet szétszaggatni a bűzös Ikarusok motorjai, indulnak álmos férfiak és asszonyok. Otthon csak az egészségügyben, oktatásban; a szolgáltatásban és a hivatalokban dolgozók maradnak — kevesen. A Békésszentandrási Háziipari Szövetkezet szőnyegkészítő részlegében csak alig több, mint kéttucatnyi munkahely van, s dolgozhatnak jó páran a Szabadság Termelőszövetkezetben is. Ezzel együtt a kétezerhét- száz munkaképes korú öcsö- diből a döntő többség nem otthon keresi a kenyerét. Ebben jelentős változás nem várható — szögezi le a tanácselnök. Intézményeik állapotáról sem mondhat túl sok jót. Ami viszont igazán büszkesége a falunak, az a régi iskola — új fényében. József Attila is itt tanult Páczay tanító úr keze alatt az 1911—1917-es tanévben. (A hosszú ideig itt szorgoskodó jeles tanító 1907-ben úgy tudja — kis könyvben rögzíti is — hogy 1143 házban kilencezer ember él). A példaszerűen széppé tett elemi iskolában most rendezkedik éppen a helytörténeti gyűjtemény. Pantó Antal bácsi, a maga nyolcvannégy évével készséggel vállalkozik némi idegenvezetésre a temérdek tárgy között. Jól ismeri szinte mindegyik darabját a gyűjteménynek, hiszen ő maga kereste azokat a házak kamrájában, padlásokon. Segítője, egykori inasa, a villamosság szakértője, Domokos Lajos. Részük volt a község villamosításában is, ez sem mai történet már. Míg a köcsögöket, tálasokat nézzük, vagy a régi kör- orvos — az első világháborúban hadikórházat vezetett a faluban — hivatali szekrényét simogatjuk szemmel, csak megkérdezem az öreg villanyszerelőt a költő dolgában. Egy iskola padjait koptatták annak idején. — József Attila? Hát mit tudnék én róla? Én a másik osztályba jártam — s erre nincs mit mondani, mert való igaz, Páczay tanító úr idejében két osztályba jártak ide a gyerekek. Mit lehet tenni a sorssal, ha az embert a másik osztályba veti, s emebbe meg az egyik legnagyobb magyar költő küszködik a „vettgyerek”- élettel? Maradjunk azért a múltnál, aminek tárgyi emlékeit helytörténeti múzeumként őrzi most már az egykori iskola. — Volt itt élet, kérem. Ha jól emlékszem — kutat a nyolcvannégy esztendő hordalékában Pantó Antal —, talán hat kör működött a községben. Volt olvasókör,! polgári kör, függetlenségi kör, az ipartestület, a kaszinó... — Hát most? — Én azt, kérem, nem tudom. A művelődési házban vi- deomozit nézhet az arra kíváncsi, egy-egy hétvégén táncra is van mód. Mások eljárnak a híres hímzőkörbe, a „pávásokhoz” énekelni, de ismertek az idevaló citerások is. Más kor, más körök. Valamikor — mondja elmentében Pantó Antal — négyszáz talyigát állított ki a falu: nem volt könnyű kenyérkereset a Tisza-szabá- lyozás, a gátépítés, de mégis hozott valamit a szegény emberek konyhájára. Ma? Két kubikos brigád maradt hírmondónak, a Vízügynél teszik a dolgukat. Egyetlen szűcsmester táblájával találkoztam a faluban, a halászat pedig már el is felej- tődött — ' a pecázás maradt meg belőle. Amúgy pedig a föld jelentette az itteniek életét és persze nyomorúságát a régi időkben. Nincstelen zsellér akadt bőven, nehezen élő néhányholdas is bőven, jóbbmódú kevés. Igaz, övék volt a földek több, mint fele. Mára sem felej- tődött el a földművelés. Nagyok a telkek, amin a mai házak állanak. Sokan a ház körül is termesztenek kukoricát, zöldséget, gyümölcsfák is ki-kinéznek a régi kerítések mögül. Többen tartják úgy, mint alkalmi fuvarosom, aki Dáciájával megmentett a szemerkélő eső elől a 44-es úton, Kunszentmárton felé mentemben. — Héken dolgozom, az állami gazdaságban, az építőipari részlegnél — mondja a harmincöt körül járó férfi, csöndet elütő kérdésemre. — Van földem, jószágom. Nekem is kijut azzal, a földdel, meg a jószággal együtt úgy tizenkét óra. — Mikor pihen? — Amikor a másik munkát végzem — neveti el magát. — Szerencsére bírom erővel. — És mindezt hol? — Öcsödön. — Hát építettünk, szép, nagy házat. Mert az volt az olcsóbb és mert... Zúg alattunk az autó. — ...mert odavaló vagyok. Amikor otthagytam a vasútállomás előtt, akkor jut eszembe: be sem mutatkoztunk talán. Igaz, amit mondott, az fontosabb, s ha keresném, megtalálnám bizonyosan. Érte is érdemes a tanácsnak egyezkednie a termelő- szövetkezettel a Harangzugi holtág ügyében. Zártkerteket parcelláznának a még romlatlan víz partján. Pihenőnek, pénzt teremtőnek, Inkább ezt őrzöm meg öcsödi sétámból, mint az Ady Endre utca négyes számú kicsi házát. Udvarán nádkúp. Aki vette, a jövőre gondolt: javítani kéne a tetőt. Valami történhetett. A házvégi kamra összeomlott, vályogsebeit mossa az eső. A nádkúp akár a mutatóujj. De már porlik. Hortobágyi Zoltán
