Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
Irodalom, művészet <**-. 'í Huh István: • • Üzenet haza Szeretnék egy nagy dóridét csapni veletek Szép régi dalokat énekelni S felsorolni névszerint mindenkit akit szeretek S a szívemet hozzátok felemelni Szeretném feldobálni sipkám a fény magasba A mindenség alatt éjszakázni S a négy színű gyermek-örömű tavaszba Fecskemadárként visszaszállni Szeretnék mégegyszer haza térni a falumba Hátha várnak akik szeretnek S én zokogva hullok a nyakukba A világ-csavargó eretnek Letérdepelek elétek Ami már nincs azt keresem Életem elszivárog Észre sem veszem Hogy összeomlik a testem És csak ön-magamat szerettem S felettem varjú károg Lebet hogy Káin lettem Már csak ön-magamra haragszom Mert arcotokra se emlékszem Megyek hozzátok vezekelni És letérdepelni elétek Hátha még megtudom lelni Az utat felétek Hátha még lehet madár-szívemnek A tenyeretek a fészek Irodalmi oldalpárunk illusztráció it Meggyes László festőművész grafikáiból válogattuk. kisfiú csak valami feszültséget érzett a levegőben, nem tudta volna megmagyarázni, mi a baj. Ezt akkortájt érzékelte először, amikor elkezdték számolni a napokat karácsonyig. Ilyenkor anyu egy naptárt rajzolt neki minden évben, színes téli kép volt az elején, és huszonnégy megszámozott ablak rajta. December elsejétől minden reggel ki lehetett nyitni egy ilyen ablakot, s belül valamilyen kedves kis kép volt. A kisfiú úgy érezte, ezzel mindig hamarabb eltelik az idő karácsonyig. Esténként számolgatta, hány becsukott ablak van még, s ezek örvendetesen fogytak, egyre fogytak. Aztán eljött a téli szünet, olyankor anyu általában szabadságot vett ki, és nekiállt a nagytakarításnak. Függönyt mosott, és térítőkét vasalt, a szőnyegeket pedig együtt porolták a kisfiúval, a friss havon. Nagyon szépen megtisztultak ilyenkor. Most volt valami félelmetes a levegőben, aminek , nem tudta magyarázatát adni. Az volt-e szokatlan, hogy apu olyan későn jött haza mindig, és ilyenkor alig beszélgettek anyuval? Vagy anyunak volt más az arca, mint máskor, karácsony előtt? A kisfiú már a szünet első délelőttjén kiment a kertbe hóembert csinálni, hívta anyut is, de ő nem ért rá. A gyerek figyelte a cinkéket, élnézegette a kert fáinak hótól roskadozó ágait, énekelt kicsit magában, félhalkan, mint máskor szokott, ha kint játszogatott, de ezúttal valahogy nem ment. Lehúzta a kesztyűjét, görgetett egy hólabdát, elment vele egészen a kapuig, aztán megpróbálta összébb tömöríteni, hogy rendes hóember legyen belőle. Tudta, hogy anyu figyeli az ablakon át, a konyha ablaka ugyanis a kertre nézett, és ha dolga is volt bent, azért mindig kipillantott a kisfiúra. Soha nem fázott még ennyire a keze, mint most, de nem tudta, hogy tulajdonképpen anyu nélkül olyan kedvetlen most ezzel a készülő hóemberrel. Nem akarta elszomorítani azzal, hogy fél- benhagyja, végülis ő dicsekedett, hogy milyen szépet csinált. Hát most muszáj megmutatni. Fújogatta a kezeit, dermedt kis ujjait, és csak nekilódult megint, hogy befejezi a munkát. Mert ez nem öröm volt így, hanem egy kényszerű munka, amit elvállalt, talán azért, hogy anyu mosolyogjon. Olyan szomorúnak és szóra- kozottnak látszik mostanában. Amikor aztán megnézte az eredményt, majdnem elpityeredett, mert ez a hóember nem olyan volt, mint a korábbiak. Kisebb is, meg annyira formátlan, hogy nehezen lehetett kitalálni, minek készül. Ácsorgott a gyerek bánatosan, megnézte a művét minden oldalról, és már azon volt, hogy szétbombázza hógolyókkal, inkább ne lássa senki, milyenre sikeredett, amikor anyu váratlan kipördült a kertbe, kezében egy kicsi piros lábassal. — Na látod, milyen kis aranyos hóembert csináltál, fiam! —mondta örömteli hangon —, tegyük a fejére ezt a kislábast, úgyis lyuBán Zsuzsa: Várd meg a karácsonyt! kas már, nem tudom ott bent használni semmire! Így tényleg jobban nézett ki egy kicsit, meg miután anyu segített szemeket, orrot és. szájat csinálni neki, már nem is különbözött a régi hóemberektől, melyeket együtt készítettek. A gyerek jókedvre derült, és később, délután lelkesen segített süteményeket díszíteni az anyjának. Meleg volt a konyhában, és finom illatok, nagyon szerette ezeket a karácsony előtti, készülődő napokat. — Apu mikor jön haza? — kérdezte estefelé. — Nem tudom — felelte az anyja, és furcsa volt a hangja, de a gyerek nem láthatta az arcát, mert háttal állt neki, a tűzhely előtt. — Mostanában mindig alszom már, mire hazajön. — Sok a dolga — mondta anyu megint azon az idegen hangon. Azon az estén későn aludt el, pedig örülnie kellett volna, mert már csak három ablak volt csukva a karácsonyi naptáron. Megint ott motoszkált benne valami ismeretlentől való félelem. Aztán lecsukódtak a szemei, és nem tudta, mennyi idő után álmodott valamit. Mintha nyílott volna a szobája ajtaja, mintha apu és anyu bejöttek volna, és ott álltak az ágya előtt. Azt gondolta, apu megjött a munkából, és talán beszélgetni akar vele, szeretett volna felülni, szerette volna kinyitni a szemét, de az álom még mindig fogva tartotta. De ez az álom, vagy fél-ébrenlét még folytatódott, mert továbbra is hallotta szülei hangját. — Értsd meg, hogy szeretem! Már régen meg kellett volna mondanom, de hiába halogatom, a helyzet semmit nem változik. Már mindenki tudja a városban, egyedül te nem... Ez apa hangja volt. — El akarsz menni tőlünk? Most anya válaszolt, ugyanazon a fakó hangon, ahogyan délelőtt vele is beszélt. — Ne legyél ilyen teátrális, jó? Elhagyni! Hozzá költözöm, ez még nem jelenti azt, hogy... — Szóval nem jelenti azt. Téged tényleg ennyire nem érdekel, mi lesz majd a fiaddal? Nem zsarolni akarlak, de ha az nem is izgat, én mit érzek, legalább a gyerek miatt gondold meg! — Meggondoltam mindent, öt akár naponta láthatom, ha te nem zárod el előlem. Egyáltalán nem kell, hogy a gyerek is megszenvedje. Sőt. Talán többet is lehetek vele, mint eddig. Az anya hangja most élesebb lett, ellenségesebb. — Te igazán elhiszed, hogy az a nő majd ideenged naponta, hogy a gyereket láthasd? Félni fog, hogy visszacsábulsz ide, és nem enged. Előre látom, hogy így lesz. Én nevelhetem fel apa nélkül, segítség nélkül. A gyerek szinte bénultan feküdt az ágyban. Azt gondolta, álmodik, és fel szeretett volna ébredni, ahogyan már sikerült is neki néhányszor, ha rosszat álmodott. Aztán rájött, hogy tényleg a szülei hangját hallja, mert az ajtaja előtt beszélnek. — Most ideges vagy, azért beszélsz így. Nem gondolhatod komolyan, amit mondtál — hallotta megint apja hangját. — Tudod, mennyire szeretem! — Nem... Nem tudom. — A válasz olyan volt, mintha anyu sírt volna. — Mindenesetre, most egyre kérlek csak. Várd meg a karácsonyt! Annyira készült rá, annyira várja. Ne kelljen megérnie, hogy éppen azon a napon nem jössz többet haza! Ügy múlt el két nap, hogy valójában nem is tudtak igazán egymásra. figyelni. Így azt sem vették észre, hogy a kisfiú mennyire megváltozott. Csendes lett, alig evett, és korán elment lefeküdni, holott máskor könyörögni kellett ezért. S elérkezett a nagy nap, az asz- szony reggel óta a konyhában forgolódott, mint ilyenkor mindig. Ebéd után elmosogatott, aztán átment a nagyszobába feldíszíteni a fát. Meg akarta kérni a gyereket, hogy maradjon addig a saját kis szobájában, nézegessen képeskönyveket. Aztán a férje is hazaért, és ajánlkozott, hogy amíg a fa elkészül, játszik a gyerekkel. kisszoba üres volt. S a kisfiú télikabátja, sapkája nem volt sehol. Gondolták, talán a kertben játszik, keresték, kiabáltak neki, de nem jelentkezett. Az asszony mégis nekiállt feldíszíteni a fát, bár minden kinti neszre felfigyelt. Talán a szomszédba ment át valahová a gyerek. De a férfi nemsokára azzal jött bfe a szobába hogy bekopogott minden számbajöhető ismerőshöz, a kisfiú nincs sehol. Leszállt az este, mire rátaláltak. Egy kihalt park megjegesedett ösvényén csúszkált. Az anyja sírt, és magához ölelte, apja megkérdezte, miért szökött el? A gyerek hallgatott egy ideig, aztán csendesen azt mondta: — Mert én nem akartam megvárni a karácsonyt... Katona Judit: Örvendezők A holtak mára mind hazajönnek, az élők . pedig összeborulnak s egymást tartva igen örülnek. Ablakot tár anyánk a fagyra, beengedi angyalainkat, didergő sorsunk betakarja. Bőség hull az abrosz havára: nem csörren gyerek kanala, de árvaságát érzi az árva. A holtak mára mind hazatérnek: rokonok, mátkák, holt fiúk, kiket várunk, mind mellénk lépnek. Citerával és cimbalommal örvendezzünk a békességnek s vagyunk velük nagy vigalommal.
