Szolnok Megyei Néplap, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. DECEMBER 24. Hívták a 18-871-et „Dróton” érkezett történetek Tartós öröm — Most szabályosan kihasználom, hogy telefonos lakásban élek, s elmentek a gyerekek. Ez persze amolyan öregasszonyos fecsegés lesz, lehet? — Ezért vagyunk. — Szóval én nem is igazán szolnoki vagyok ám. Ugye nem baj, ha megmondom a nevem, de azt kérem, ne írja ki az újságba. Szóval ott hagytam abba, hogy nem is egészen szolnoki vagyok. Halottak napja után költöztem be a fiamékhoz, faluról. Ugyanis eladtam a házamat. Már régen özvegy vagyok, féltem, mi lesz, ha leesek a lábamról. Az egyik gyerekem Szolnokon, a másik Pesten, hogy tudnának olyan messziről törődni velem. A fiam azt mondta, ha lesz miből, nagyobbra cseréli a lakást. Sikerült, szépet cserélt, és ráadásul ebben már telefon is. van. Az egész családnak kényelmes, a kis unokámnak is. nekem is külön szoba van. — Meg fogja szokni a várost? — Óh, ez olyan kényelem az én falusi házamhoz képest, hogy el se tudom mondani. Itt csak nyomják a gombot, meggyújtják a gázt, és egyszeriben bemelegszik az egész lakás. Istenem, de sok gyújtóssal elügyetlenkedtem én otthon. Meg hát az is igaz, hogy nagyon szépen berendezkedtek a gyerekek. Nem is hoztam ide az én öreg bútoromat se. Elcsúfítaná ezt a csupa újat. Vett nekem a fiam heverőt, asztalt, kényelmes fotelt, szóval rendben van körülöttem minden. És azért is boldog vagyok, mert mind a két gyerekem velem együtt örül. És most olyan karácsonyom lesz, hogy akárhány nap az ünnep, a gyerekeim között leszek. Meghívta a fiam a karácsonyi ünnepekre a lányomat is, a pestit, a családjával. — Elosztotta a ház árát köztük? — Hát persze. Adtam a fiamnak ötszázezret, a lányomnak hármat. Annyi maradt nekem is, hogy most minden unokámnak adok karácsonyra 10—10 ezer forintot. Nohát, ezért mondhattam én el ezt magának, mert ennek a szolnoki kis unokámnak reggel odaadtam a pénzt, és apja anyja elment vele, elköltik. Ügy örülök, hogy tudtam adni. És olyan jó gyerekek, hogy meg is érdemlik. — Tartós legyen az öröm. Börtönben a fiam — Én maholnap ötvenéves leszek. Szeretném tudni a vonal másik végén milyen korú beszél. — Lehet egy-két évvel több? — Akkor jó. Mondja meg, maga mit csinálna a helyemben karácsony előtt. Kérne-e beszélőt, hogy lássa a börtönben ülő fiát? — Azt hiszem, aki szülő ezen nem gondolkozik. A gyerek akkor is gyerek, s a szülő akkor is szülő ... — Azért tudja, nagyon el vagyok keseredve. Azt hittem, jó szülő vagyok. Megadtam neki mindent, iskoláztattam, és honnan gondoltam volna, hogy bekerül egy gépkocsifosztogató bandába? — Már megbocsásson, de egy éber apa sok mindent észre kell hogy vegyen. Nem tűnt föl, hogy kimarad esténként? Laikusként azt gondolom, hogy az ilyen dolgokat nem világos nappal követik el. — Arról van szó, hogy én se nagyon voltam otthon esténként. Ha én elmondanám magának, hogy mit és menynyit dolgoztam, miket elvállaltam a családom boldogulásáért, azt mondaná, ez már nem normális.' Ráadásul ez az én korosztályom sose húzódozott a társadalmi munkától se. Az utóbbi három évben napi tizenkét-tizenKétszer is megjelent lapunkban, hogy december 20-án, aranyvasárnap szerkesztőségünk telefonügyeletet tart, párbeszédet tervez az olvasóval. A nagy családi ünnep előtti vasárnapon úgy gondoltuk, nem sokan csöngetik a 18-871-es számot. És nemcsak ezért vártuk, hogy szerény lesz szolgálatunk forgalma: nem olyan egyszerű telefonálni vasárnap se, hétköznap se a megye- székhelyen. És nagyon kevesen vannak, akiknek telefonkészülék is ■ áll otthonában. ♦ örülünk, hogy csalódtunk. Bizony volt „forgalmunk” szépen. Akik hívtak bennünket, nem beszéltek semmi másról, csak az életünkről. E beszélgetésekből kötöttünk csokrot. (SJ) négy órát dolgoztam. Nem töltöttem pihenéssel és a családommal a főállásomból járó rendes szabadságomat se. Csak legyen meg minden! És tulajdonképpen van is minden és látja, még a bánatból is kijutott. Most lehajtott fejjel járok az emberek között, félrefordítják a fejüket vagy keresztülnéznek rajtam a régi ismerősök. És én valahol mélyen még igazat is adok nekik. Hiszen bűnöző lett, börtönben ül a gyerekem. ■— Van kocsija? — Persze hogy van. — Uram, üljön bele és menjen beszélőre ... Nemcsak a húszéveseké... — Írja ki nyugodtan a nevemet, nem szégyellem, amit mondani fogok! — Állapodjunk meg abban, annyit írok, hogy V. Imréné, jó? — Ahogy magának tetszik. Szóval én egy közérdekű javaslatot tennék. Kellene ebben a nagyvárosban alakítani egy olyan klubot. — Milyen klubot? — Olyat mint a Népszava barátság klubja. Magányosoknak. — De hiszen nem is egy ilyen-olyan klub működik Szolnokon, nem is olyan rosszul, néhányban már jártam. — Nőklub. Ottan eicseve- résznek a nők és ha van valamilyen ünnepi alkalom, egymással táncolnak. Nahát annyira öreg még nem vagyok. Itt jön például a szil- ter. Most a magány ellen meghívtam két ismerős nőt, hogy legyen valakivel asztalt teríteni, legyen valakihez szólni. Majd hármasban nézzük a tévét. De ez nem az igazi. — Szabad érdeklődnöm a koráról ? — Nem vagyok már mai gyerek. Egy fiatal özvegyasszony vagyok, na most a fiatalt én egy ötven körülire értem. Dehát dalolták évekig, hogy nemcsak a húszéveseké a világ! — Nagyon magányos? — Borzasztóan. Ha hiszi, ha nem, most éppen a külvárosi házamból bejöttem azért a vasútáLlomási emeletes házban lakó nővéremhez, hogy telefonáljak. Napok óta kikészítve otthon az újság, s nagyon szomorú lettem volna, ha nem sikerül. Szóval én csak azt javaslom, azoknak, akik megtehetik, hogy szervezzenek egy olyan klubot! Botrány a fénykép körül... — A vállalatunk vezetősége meg a szakszervezeti bizottság nagyon figyelmesen minden évben télapó-esten látja vendégül a gyerekeinket. Most december elején is így volt, s mivel új nagymama vagyok, elvittem az egyéves unokámat is. Nem talány, hogy ez hol volt, a Társadalombiztosítási Igazgatóságon. Persze unokának nem jár a szakszervezettől csomag, oda se neki, vettem én, hogy oda adja neki a Télapó. És aztán jött a váratlan öröm. Fényképészek jelentek meg, minden gyereket lefényképeztek a Télapóval. Kellemes meglepetés volt. Melyik szülő, nagyszülő nem örül az ilyennek? És látja ebből van most a felháborodás ! — Nincs kép? —■ Volt képük egy-egy fényképet elhozni, s egy-egy fotóért 75 forintot kérni. Hát volt olyan szülő, aki meg se vette, bár fájt érte a szíve. Mondja, mit és mennyit lehet még a kisemberrel csinálni? Egyszerűen fölháborító ez az eset. — Miért? Azt hiszi, máshol nincs ilyen? A kórházban, ahogy felocsúdik fájdalmából a szülőanya, már teszik is elébe a párórás gyerek fotóját s kérik a manit. Én meg ott láttam síró fiatalasszonyt, akinek nem volt rá pénze, s egy egész kórterem lenézte emiatt. Munkát kis gyerekkel? — Beszélt már Szolnokon munkanélkülivel ? — Átmeneti munkanélkülivel, persze. — Na, én nem tudom meddig leszek munkanélküli, harmadik hónapja keresek munkát és sehol semmi. Pedig van szakképzettségem, és eléggé kapós is. Már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Rendre örömmel fogadnak a munkahelyeken, közlik, hogy szükség van rám, aztán egyet kérdeznek, s már kívül is vagyok a kapun. — Talán sok munkahelye volt már? — öt éve, hogy végeztem az iskoláimat, s azóta ösz- szesen egy. — Miért nem megy oda vissza? — Nem akarok. Tudják, hogy miért kell gyorsan visz- szamennem, és szégyellem; mert sajnálnak.. Otthagyott az uram. Ráadásul úgy, hogy azt se tudom, hol van. Dolgozik-e, vagy sem. A nagyobbik gyerekem két és féléves, a kicsi most múlt egy. Hogy tudjak megélni velük a gyedből? — Asszonyom, mondja már, mi az a kérdés, ami után kívül kerül a kapun? — Asszonyom, a 22-es csapdája! Megkérdezik, hogy van-e kis gyerekem! Gondoskodó Centrum — Halló, H. Imre vagyok. A Centrum nyugdíjasa. 1977 óta vagyok nyugdíjas, nem ismert maga engem? — Dehogynem. Jónapot kívánok! — Na akkor, azt szeretném, ha megírná az újságba, hogy kitett magáért a Centrum Áruház! [Kérem j hatvanegy nyugdíjasa van, és mind a hatvanegyet meghívta találkozóra! És még karácsony előtt a dolgozók társadalmi munkájának hasznából vásárlási kedvezményt is kaptak az öregek. Na mit szól ehhez, ugye szép ? — Igen, szerencsére egyre több ilyen vállalat van már, amely gondol az öregjeire. — Tudja csak mi volt a baj? Hogy kevesen voltunk! — Nem fogadták el a meghívást? — Kérem, a hatvanegy fele olyan beteg, hogy nem tudott eljönni! Sose tudják meg, hogy ez mit jelent, senkinek nem kívánom. Búcsúzóul minden jót, boldog ünnepeket ! Barátság — futólépésben — Fogadjunk, hogy nem tudod lefutni a maratonit 4 óra alatt! — Fogadjunk, hogy le tudom! Két kiskatona beszélgetett. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt jártak általános iskolába. A katonaságnál ismét találkoztak. A foeadást csak úgy lehetett eldönteni, ha mindketten lefutják a maratoni távot — 42 kilométer 195 métert. Elkezdték hát a felkészülést. Együtt. Szalai Antal is, Harangozó András is rendelkezett „sportmúlttal” — Harangozó igazolt sportoló is volt. A laktanyában furcsán néztek rájuk, amikor elkéredzked- tek — futni. Hová akar futni, nem volt elég egész nap? — kérdezték. így kezdődött. Ma már nyolctagú társaság van együtt Szolnokon; Nagy Zsuzsanna magyar—történelem szakos tanárnő, Munkácsi Magdolna egyetemista, Harangozóné Modla Erika, a Széchenyi ABC pénztárosa. Erős Mihály főhadnagy, Fejes Ottó, a TVM vegyésztechnikusa, Harangozó András, a TVM savkezelője, Szalai Antal, a Keviterv üzemmérnöke. Együtt edzenek — hetente többször —. együtt neveznek be különböző maratoni versenyekre (többek között: IBUSZ, Szegedi Barátság, Nagykőrösi nemzetközi). Nagy Zsuzsa egy albumot mutat, amelynek fényképei különböző versenyek pillanatait örökítik meg. A fotókat Harangozó Tünde készítette, aki szintén a társasághoz tartozik. A beszélgetés elején azt firtatom: Hogyan jöttek ösz- sze? Hogyan találtak egymásra a sportos életmódot kedvelő emberek? A két fogadást kotor fiú összebarátkozott Erős Mihállyal, akinek a felesége Nagy Zsuzsával dolgozott együtt. Ki-ki hozta ismerősét, barátját. A társaság tagjai húsz és harminc év közöttiek. Lelkesek, csillogó szeműek, mosolygósak. És ... sportos alakúak. Próbálom „helyrerakni” őket, meghatározni, kicsodák: sportkedvelő amatőrök? Ahhoz egy kicsit sok a negyvenkét kilométer meg a heti öt edzés. Sportolók? Nem. Azért csinálják, mert jó kondícióban akarják tartani a testüket? Ahhoz nem kellene ennyit edzeni, versenyezni. Miért csinálják hát? Szalai Antal: — A maratoni fejleszti az ember álló- képességét, lelkierejét. Előfordul, hsgy verseny közben azt gondolom; abbahagyom, aztán mégis tovább futok ... Nagy Zsuzsa: — Az életben is sokszor „kifulladnak” az emberek, feladják, ahelyett, hogy tovább küzdené- nek. A maratoniban van egy Ki-ki hozta ismerősét „Ne add fel!” Érdek nélkül, önként adag merészség is: megmegérintjük saját teljesítő képességünk határát. Ilyenkor úgy érzem, egy kicsit többet érek, mint régebben .. . Sokan őrültek sportjának tartják. Pedig olyan értékekre lel futás közben az ember, amelyekkel a mindennapi életben talán nem találkozhat. Sokszor vadidegenekkel alakul ki közvetlen kapcsolat. Olyanok drukkolnak nekem, akiket akkor láttam először — meg utoljára is. Nagyszerű érzés. A múltkor például, amikor már íigy elfáradtam ,hogy csak gyalogoltam, nyugatnémet versenyzők értek utol, megfogták a trikómat, húztak magukkal, hogy: gyere! Ne add fel! Harangozó András: — Régebben csodáltam a futókat, de a teljesítményük, a kitartásuk távolinak, elérhetetlennek tűnt számomra. Nem hittem, hogy én is képes vagyok hasonló teljesítményre. Szalai Antal: — Örömet lelünk a sportban. Ha elmegyek futni, nemcsak azért teszem, hogy versenyre készüljek, hanem mert szeretem, hogy süt rám a nap, szikrázik körülöttem a hó. A futás, a rendszeres sportolás a mindennapi életben is segít. Jobban bírjuk a megterhelést, mint mások. Nekünk is ugyanúgy megvannak a saját bajaink, mint az emberek többségének, csak mi könnyebben viseljük el. Tehát nem a világ mutatja szebbik arcát nekik, hanem ők felkészültebbek i feszültségek elviselésére Persze ennek nemcsak a futás a magyarázata. Segíti! egymást. Mert a sport baráti társaságot hozott össze Nagy Zsuzsa: — Valamikor csak a sport kötött ösz- sze bennüket. Aztán egyre több közös vonást találtunk egymásban. Hasonló például az életmódunk. Senki nem dohányzik, nem iszik közülünk. Együtt járunk moziba, színházba. Együtt tartjuk a névnapokat. Ilyenkor az ünnepelt lakásán összejövünk, beszélgetünk, főzünk, filmet vetítünk, megnézzük a sportalbumunk képeit — és természetesen valami apró ajándékkal lepjük meg az ünnepeltet. Magdival például a tanulásban segítjük egymást, ö most egyetemista, én már végeztem, át tudom adni tapasztalataimat. Harangozó András: — Amikor a feleségemmel lakást kaptunk, az egész társaság velünk örült. Segítettek költözködni, együtt tapétáztunk, festettünk. Tudjuk, hogyha segítségre van szükségünk, számíthatunk egymásra. Töprengek. Hogy lehetséges, hogy a sport összehozott egy társaságot, és ezek az emberek az együttfutáson túl is szeretik egymást? Mert hány meg hány példa van arra, hogy együtt dolgoznak, alkotnak munkatársak. a közös ügy bizonyos össze- forrottságot is kialakít, mégis: a magánéletben utálják egymást vagy jobb esetben nem járnak össze? Nagy Zsuzsa fogalmazza meg a választ: — Talán azért van így, mert ez önkéntes szerveződés, érdek nélküli. Nincs belőle hasznunk (a sportfelszereléseket is magunk vesszük, senki nem támogat bennünket), az egészségért, az örömért csináljuk. Nincs tehát semmi kényszer abban, hogy a társaság létrejött. A hasonló érdeklődési kör, felfogás hozott össze bennün- »ket. Hogy miért találkozunk edzések, verseny után is? Mert jól érezzük magunkat együtt... Paulina Éva „Görögök” a Nagykunságban Kiállítás készül Karcagon A karcagi templom ún. király kapuját restaurálja Kovács István 179l-ból származó ikon Görögkeleti egyház és művelődéstörténeti kiállítás nyílik január közepén Karcagon, a Győrffy István Múzeumban. Az anyagok egy része helyi, de az Iparművészeti Múzeum és a Szolnoki Levéltár is elküldi legszebb darabjait ebből a témakörből. Díszes szertartáskönyv belső oldala 1737-ből. Fotó: T. Z.
