Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 28. $&.(TVjJ}pcdU iujCj’ZAÄ' Szülőnek lenni... Légy jó kisfiam, légy jó mindhalálig! Móricz Zsigmond gyönyörű szavai jutottak eszembe amikor ismerősöm elmesélte, milyen útravalóval engedte el szomszédja a gyermekét az általános iskola első osztályába. A „kioktatás”, vagy inkább „felkészítés” a következő volt: ha bántanak üss vissza, a holmidra vigyázz, ne adj kölcsön semmit, a tanítóval légy udvarias, szolgálatkész! Nos, az első napokban nem sok siker koronázta az atyai intelmeket. Az újdonsült kisdiák egyik nap szakadt térdű nadrággal várta az érte siető édesanyját, másnap ellopták a tízóraiját, a ceruzáját, pár nap múlva vérágas szemmel tért haza. A szakadt nadrágra csak annyi volt a magyarázat, hogy ellökték, a fájó szemre: beleszúrták a ceruzát. így általános alanynyal. S hogyi ő mit csinált? Semmit, azaz törte a megpróbáltatást. Később valami mégis történhetett a mi „Nyilas Misinkkel”, mert ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé ő volt a „sértett”, sőt a napokban már arról értesült ismerősöm, hogy kis szomszédja az osztály egyik „erős| fiúja” lett, akitől tartanak a többiek. A tanulás? Hát, nem a legjobb tanuló, noha azt azértí mégsem lehet állítani róla, hogy nem fogékony. Hiszen a szülői intelem — ami nyilván a tapaszta lat s egy életforma tükre — s az első kudarcok rádöbbentették, jobb győzni, mint vesztesnek lenni, s igyekszik is, hogy ne ő legyen az „áldozat”. Nyilvánvalóan egyetlen egy olyan szülő sincs, aki azt kívánná a gyerekének, hogy o legyen az, akit föllöknek, megvernek a folyosón, udvaron, ellopják a holmiját. Ennek ellenére, szerencsére, a szülők többsége mégis arra kéri az óvodába, iskolába induló gyerekét, hogy „légy jó kisfiam”, vagy „ne halljak rád panaszt!” Ezzel azonban nincs minden elintézve, bár a köztudatban, de még a pedagógusok kisebb hányadában is él Szókratész téves elképzelése, amely szerint: „A gyakorlat megjavításának legfőbb eszköze: a jónak, az erénynek a tanítás?.” Nem elég eszköz. A gyerekek különösen nem szeretik a direkt kioktatást. A példa, a látott minta, a saját tapasztalatok alakítják a személyiségüket, egyéniségüket. Méghozzá meghatározóan az otthon látott minta alapján, ahogy Kolozsvári Grand- pierre Emil írja: „A család bizonyos tekintetben végzet, s ha nem is visszavonhatatlanul az, mindenképpen egyike a leghatékonyabb sorsformáló erőknek.” A családot; azonban a gyermekek nevelésében esetenként okkal elég sok vád éri napjainkban. Az utóbbi évek szociológiai vizsgálatai azt igazolták, hogy a családok jelentős részében meggyengült az érzelmi kötődés, a szülők — objektív és szubjektív okok következtében — a szükségesnél kevesebb időt töltenek el gyermekeikkel, a nevelésben — bár csökkenő mértékben a tekintélyelv — a feltétlen engedelmesség az uralkodó. Mindebből úgy tűnhet, hogy a család nem teljesíti a feladatát szemben a jó iskolával, társadalmi környezettel. Már a gondolat is eleve hamis, nem beszélve a szembe állítás tűrhetetlenségéről, hiszen a pedagógus és a szülő nem rivalizál egymással, hanem munkatárs, partner a gyermek nevelésében. Legalábbis ideális esetben. S szerencsére ez jellemzi a családok és iskolák döntő többségét. Egy kisebb rétegnél azonban nem alakul ki a partnerkapcsolat, a szülő és a pedagógus között, mégpedig leggyakrabban az olyan gyerekek esetében amikor az együttműködés különösen fontos lenne. Mit segíthetnek ebben a szülői munka- közösségek? A közelmúltban erről rendeztek tanácskozást Szolnokon a megye szülői munkaközösség vezetőinek részvételével. A vitaindító előadások ugyan nem sok gyakorlati tanácsot adtak ehhez, a hozzászólások azonban arról győztek meg, hogy a szülők, ha nehezen is, tudnak, vagy legalábbis megpróbálnak hatni a családokra; a munkaközösségek többsége ,;híd” az iskola és a szülők között, s ezzel egyidejűleg természetesen a társadalom elvárásait is közvetíti a családoknak. Az új oktatási törvény — amely részletesen szól a szülők jogairól és nevelési kötelességeiről — különösen fontos szerepet szán a munkaközösségeknek. Véleményező jogkörük van többek között minden a szülőket is érintő kérdésben, az intézmény működésében, döntési joguk van a rendelkezésükre álló anyagi források felhasználásában. Ennél is fontosabb teendőik vannak azonban természetesen a pedagógusokkal együtt a szülők, a család nevelési gondjai megoldásának segítésében, a pedagógiai kultúra kialakításában, illetve színvonalának növelésében. A nevelésre, a szülői feladatra ugyanis nem készíti fel kellőképpen sem a család, sem az iskola, és semmiféle intézmény a fiatalokat. Többnyire ki-ki a maga — de sokkal inkább a gyermeke — kárán tanulja meg a szülői hivatást, a nevelést, az emberformálást. Ez a „kár” azonban nemcsak a családé, hanem mindannyiunké. Mint ahogy mind- annviunk közös öröme az amikor művelt- intelligens. becsületes fiatalokat látunk magunk körül. Lelki gondozás felső fokon Mennyiség igen — választék nem Tűzrevaló kerestetik Napjaink zaklatott élettempójának terhei olyan súllyal nehezednek az emberekre, hogy közülük mind többen szorulnak értő lelki gondozásra. Mások pedig születésüknél fogva, vagy életük valamely megrázó konfliktusa következtében, illetve idős korukra szorulnak olyan ápolásra, amely sokkal körültekintőbb gondozást, odaadóbb kezelést igényel, mint az átlagos szociális otthoni ellátás. Ezekről a kérdésekről, illetve a megelőzés, a gyógyítás és a szakavatott gondozás kérdéseiről rendezett tegnap országos tanácskozást Szolnokön. a Mészöv székházában i MOTESZ Szociálre- habilitációs Szövetség Szo- ciálpszichiátriai Szakcsoportja. A neves előadók — közöttük dr. Fügi Sarolta, a Megyei Tanács Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézet osztályvezető főorvosa, dr. Parádi Levente főorvos, dr. Márkus Magdolna főorvos, dr. Kassai Ákos főorvos, Harangi Rita pszichológus, a regionális bizottság titkára, a tanácskozás szervezője, Varga Tamás pszichológus és Nagy Lajos, a MMIK főmunkatársa — a Szolnokon már tíz éve folyó pszichiátriai és mentálhigiénés munka tapasztalatairól; az elmeszociális otthoni tevékenység és képzés koncepciójáról; valamint az újszászi osztálykialakítás gyakorlati kérdéseiről cseréltek eszmét. Az előadásokból és a kötetlen beszélgetések során kitűnt, hogy olyan fontos, társadalmilag hasznos tevékenységről van szó, amely a mainál sokkal több megértést, figyelmet és támogatást igényel a közvéleménytől és az illetékesektől egyaránt, mert a pszichiátriai kezelésre, gondozásra kerülő emberek jó része — egy idő után — ismét hasznos tagja, aktív munkaereje lehet társadalmunknak. Ehhez a munkához viszont elkötelezett, magas fokon képzett és hivatásukat szerető szakemberek sokaságára, valamint megfelelő támogatásra van szükség, hogy a kedvező tapasztalatokat adó kezdeményezések igazán és hosszabb távon sikerrel járjanak. Képünkön dr. Fügi Sarolta bevezető előadását tartja, illetve az ülés résztvevőinek egy csoportja. (Fotó: T. K. L.) November 24-e kedd, délelőtt kilenc óra. A cibakhá- zi tüzelőanyag telepre nyugodtan ki lehetne rakni a „Leltár miatt zárva” táblát, mivel néhány árva köteg szőlőkarón kívül más egy deka sincs. — Erre még az idén nem akadt példa — magyarázza a helyzetet Papp Sándor telepvezető-helyettes —, mivel a múlt pénteken is érkezett 530 mázsa szén. Igaz, ez ripsz-ropsz elkelt, így aki később jött hoppon maradt. — Van mennyiségi korlátozás, esetleg előjegyzés önöknél, ha ennyire kritikus Pár kilométerrel távolabb, a Kunszentmárton és Vidéke Áfész nagyrévi telepén valamivel biztatóbb a helyzet. De csak árnyalattal, mert a megfelelő minősítés itt is túlzás lenne. Alija még az idők ostromát tatai gyöngybrikett, meg dorogi is, bár jelentős részük any- nyira poros, hogy csak rostálva használható. Ezen kívül vágott- és hasábfa kínálja magát. Az is tény, ebben a faluban eddig nem volt fennakadás a tüzelőfélék körül, sőt nem egy fuvaros még Cibakházára is innen szállított. Utunk következő állomása újabb áfész-telep Tisza- kürtön. Rácz Lajos nyugdíjas, aki a Felszabadulás úton lakik, már nyugodt, bár ép^ pen a Tüzépre indul. — Nem tüzelőért, hanem gázért. Mifelénk azt mondják: az előrelátó ember úgy szerzi be a szenet, hogy kétszer is melegedhessen mellette. Egyszer nyáron, amikor még bővebb a kínálat és belapátolja az ólba, másodszor meg a zimankó idején. Nekünk tavalyról is maradt még valamennyi, meg vettem hozzá júliusban ötven mázsát, úgyhogy nem félünk a téltől. — Mindig ilyen előrelátó? — Nem csak én hanem az ismerőseim zöme is. Nem szabad az ilyesmit elhanyagolni, későre hagyni. Kinéztünk a telepre: a Kétszobás, nappalis lakásunkban központi fűtés adja a meleget. Tatai brikettel tüzelünk. Szerencsére maradt tavalyról még. Bár már szerettem volna hozzá vásárolni, amikor azonban kint jártam, nem találtam semmit. Igaz fánk még van, de úgy tűnik, előbb-utóbb valamelyik fuvarossal kell beszélnem, ha tüzelőhöz szeretnék jutni, hiszen hetente többször képtelen vagyok kinn strázsálni. Mi helyette is kilátogattunk erre az óriási telepre, ahová a vasútról iparvágányon gördítik a kocsikat. Donkó Lajos telepvezető huszonnégy éve látja el feladatát. — Szidják sokan? — Szidnak, mert azt gondolják nem rendelek, holott az az igazság: hiába a rendelés, ha nem jön. Azért ennyire rosszul ’85 óta nem álltunk. Nyáron itt szánhegyek tornyosultak, és azt hittük: sose fogy el, dehát, ahogy mondják, nincsen olyan hosszú miatyánk, amelyiknek egyszer ne lenne ámen a vége. — A választék? — Siralmas; akad hétszáz mázsa lignitem. — Ez mire elég? — Őszintén? Semmire. Azután kétszáz mázsa háztartási szenem, ami elég rossz minőségű, és ötven mázsa koksz. Fa egy deka se: szombaton hoztak ugyan százötven mázsát, de azt már kedden elhordták. Van a helyzet? — érdeklődik kísérőm, Géczi Zoltán, a megyei tanács kereskedelmi osztályának csoportvezetője. — Most még nincs, de két éve már volt. — Azt javaslom, újra vezessék be, hogy az igazi hidegre senki ne legyen tűzrevaló nélkül — hangzik a tanács. A helyettes egyetért, van is nála már egy név: egy idős asszonyé, akinek sürgősen tüzelőt kellene szállítani. Egyébként Papp Sándor naponta háromszor-négyszer telefonál a tiszaföldvári állomásra hátha érkezett nekik is egy-két vagon szén. sártengeren túl, az udvar széléri'-akadt itt szén, nem is kevés. Mégpedig dorogi és tatai brikett. Az egyiknek l£3,70, a másiknak meg 138,90 az ára, és Van belőlük vagy 550 mázsa. Igaz, tűzifából akkorra egy kiló- nyi sem maradt, akár a keresett pécsi iszapból, noha ebből korábban, a nyáron temérdeket elvittek. Kunszentmártonban végre olyasmit tapasztaltunk, amit máshol is szerettünk vdlna látni: hiszen a városi Tüzép telepen szénhegyek magasodtak. Szilágyi Katalin eladási ügyintéző így sorolta a kínálatot: Nem panaszkodunk, mivel a kedves betérőknek tudnék adni dorogi vagy mecseki brikettet, tatai gyöngybrikettet, oroszlányi dúsított diót, és tatai brikettet is. Sőt valamennyi jugoszláv szenet is. Természetesen vágott és hasábfával is rendelkezünk. — Mennyi a készletük? — ötezer mázsa körüli. — És ez mind kiváló minőségű? — Azt nem állítom, de aki hozzánk jön, bizonyosan talál valamilyen szenet. Ezért aztán a szomszéd megyéből is sokan vásárolnak nálunk. Nem írható le mindez a „szomszéd várról”, Mezőtúrról. Itt először a városi tanácsnál érdeklődtünk, ahol Jaksics Ildikó személyzeti főelőadó ezt mondotta: megrendelésünk, a bánya visont késik, hetente egy-két vagonnal érkezik is, szállítmány, de amit küldenek, azt rögtön szétkapkodják. Vajon miért ennyire bo- rongós a valóság? Szerencsére megyejáró kőrútunk során dr. Hagymási Józseffel, a Kelet-magyarországi Tüzép Vállalat igazgatójával is találkoztunk. — A visszatérő panaszra, a sok riincsre, ön szerint mi a magyarázat, hiszen a telepvezetők rendeléseit rendben találtuk? — Igen, de a Borsodi Szénbányák, az egyik jelentős szállítónk, eddig Szabolcs, Hajdú és Szolnok megyében kilencvenezer tonnával maradt el a szerződésekben vállaltaktól. Ügy tűnik, a bányáik, embereik nem bírják tartani ezt az iramot. És mivel rájuk bizton számítottunk, kevesebb importot rendeltünk. Kérésünkre azt ígérték, pótműszakokat tartanak, szombatokon, meg vasárnapokon is leszállnak a mélybe.. Nem vitás, ez is jelenthet valami többletet, de hát az emberi teljesítőképességnek is van határa. Éppen ezért úgy ítélem meg a helyzetet, hogy mennyiségi probléma remélhetőleg nem lesz, de választéki bizonyára. Hogy minderről mi is még alaposabban meggyőződjünk, további telepeket kerestünk fel. Kisújszálláson akadt dorogi brikett, pécsi iszap, oroszlányi dúsított rostált dara, lignit és tűzifa iá. Kenderesen akkor fogyott el a 600 mázsa brikett: itt a telepvezető döntése értelmében mennyiségi korlátozást vezettek be, ami azt jelenti, hogy húsz mázsánál többet senki sem kaphat. Viszont volt fűrészelt és hasábfa, sőt úgynevezett dió-, vagy műszén is, ami nagy kalóriaértékű, ámbár az ára sem alacsony, hiszen mázsája százhetven forint. A szomszéd nagyközségben, Kunhegyesen éppen akkor szállítottak be a telepre ötszáz mázsa dorogi brikettet: itt tizenöt mázsáig vásárolhat egy-egy vevő. Sajnos mindez nem vonatkozott Tiszaroffra, Ti- szagyendára, Tiszaburára, Abádszalókra, ahol akkor éppen a nincs szó volt a válasz az esetleges betérőknek. Nem mérték feliéi az igényeket A hiány elsősorban a hatvannégy áfész-telepet érinti, bár a látottakból az is kiderült, néhány nagy állami Tüzép-telep (Szolnok, Mezőtűr stb.), sem dicsekedhet bőséges választékkal. Ügy tűnik, a tüzelőellátásban érintett illetékesek megint nem jól mérték fel az igényeket és a lehetőségeket, hiszen éppen a közelmúltban, november 20-án jelent meg a Belkereskedelmi Minisztérium operatív munka- csoportjának elemzése arról, hogy Kelet- és Észak-Ma- gvarországon, illetve Észak- Dunántúlon hiányok keletkeztek a tüzelőellátásban. Írták, megvizsgálják a többletszállítás lehetőségét, és a jövő évi import terhére szorgalmazzák a külföldi beszerzéseket. Szintén egyeztető tárgyalást folytattak a Mészöv és a Kelet-magyarországi Tüzép Vállalat szakemberei is. Arról, hogy a megyei tapasztalatok azt mutatják; a tüzelőellátásában a szövetkezeti telepek kissé háttérbe szorultak az államiakhoz képest. A Tüzép vezetői ígérték, hogy az év hátralévő időszakában a kistelepek ellátását kiemelten kezelik, mégpedig az éves szerződéseknek megfelelően. Az okokat boncolgatva meglehet, hogy az áfészek is alábecsülték a lakosság igényeit, és kevesebbet rendeltek a kelleténél. Ebben is akadhat némi igazság. Igaz, a rendelt mennyiség sem érkezett még mindenhová időarányosan. Az is tény, hogy a tüzelőellátás országos szakemberei sem álltak feladatuk magaslatán, amikor pár hónapja még minden nyilatkozatukban ismételgették, hogy „nem lesz fennakadás”. Számítási hibák Szerencse, hogy az emberek túlnyomó többsége még a nyáron megvásárolta tüzelőjét, vagy annak nagy részét. Most már a fát, szenet keresők nem tehetnek mást, mint bíznak az Ipari Minisz-, térium körlevelében, amely ígéretet tett a baj orvoslására. Bár pillanatnyilag mindez sovány vigasz azoknak, akik ezekben a napokban is órákat, hajnalokat állnak, várnak tüzelőre, topognak a hidegben a megye nem is egy, üresen ásító Tü- zép-telepe előtt. D. Szabó Miklós Rostálni kei! Még nem vásáréit
