Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
8 Irodalom» művészet 1987. NOVEMBER 21. gy barátom meséli — dehogyis én —, Kerék Bandi, az író. — Sok évvel ezelőtt felkért egy kiadó, hogy írjak valamiféle riportkönyvet, teljes szabad kezet engedtek, tetszésem szerint határozhattam meg a témát. Hosszas töprengés után a korpá- di bányászok életét választottam — valaha magam is dolgoztam ebben a bányában. Mielőtt aláírtam volna a szerződést, lementem Korpádra, körül akartam nézni, mennyire helytállóak még a régi tapasztalataim. Az a megfigyelésem, hogy napjaink Magyarországán egy-egy élmény- anyagtömb átlag négy év alatt veszti el az érvényességét — ennek az sem mond ellent, hogy egyes írók 40 évig élnek ugyanabból az élményanyagból. Hogy én is mennyire kiestem mindenből, arra jellemző, hogy kedden utaztam le Korpádra! Ez nem azért helytelen, mert valamilyen babona vagy vallásos hit tiltja, hanem azért, mert kedden már nem lehet józan embert találni a városban. Még hétfőn reggel előfordulhat, hogy valamelyik sarokban elbújva a külvilágtól meghúzódik egy-egy szeszmentes férfiú, de keddre már ő is el kell hogy érje környezetének alkoholszintjét. Egyszóval hiába kerestem józan tárgyalópartnert a Tanácson, továbbá itt és ott, gondoltam magamban: ha már részeg, akkor legalább legyen ismerős! — és elmentem a Művelődési Házba régi barátomhoz, Nagy Géza igazgatóhoz. Mikor benyitottam hozzá, láttam, hogy ő is magasan fel van töltve vadvízzel, asztalára sör, bor, pálinka volt telepítve, a szemüvege csak az egyik szárával lógott a fülén. Géza amúgy kifogástalan gyerek volt, talán egyetlen hibát lehetett felróni neki, később a vesztét is ez okozta: szerette megajándékozni a barátait! Így első hallásra talán furcsának tűnik, de hozzá kell tennem, hogy az ajándékokat a kultúrcsoport által nyert díjakból választotta ki. Csak úgy benyúlt az üvegezett szekrénybe, és átadott egy csecsebecsét. — Nesze, pajtás! Én is kaptam tőle egy herendi vázát, nagy betűkkel rá volt írva: „A II. csürdöngölő-fesztivál csapatgyőztesének” — ez különösen jólesett, mert tánctudásom alapján aligha kerülhettem volna be a csapatba. Szóval ittunk egy kis sört, bort, pálinkát, aztáfi elmondtam Gézának, hogy szeretnék írni egy könyvet a korpádi bányászokról, a nyakamba borult. — Bandikám, ez csodálatos lesz! Sör, bor, pálinka. — De kellene nékem valami segítség. — Mondjad, Bandikám. — Havi ezerötszáz forint ösztöndíjat kapok, abból nem lakhatok a Korona Szállóban. Kellene egy szoba a munkásszállóban, tíz forintért napi háromszori koszt és persze egy igazolvány,' hogy leszállhassak a bányába, mert a blatt pofámra biztos hogy nem engednének be. — Majd az Árpi elintézi. — Ki az az Árpi? — Hát a Winkler! Én ismertem őt, mert amikor sok évvel ezelőtt Korpádon dolgoztam, már akkor is Winkler volt a főkönyvelő, ő persze nem tudott rólam semmit, nem tarthatott számon minden csillést. — Menj be holnap a Tröszthöz, és beszélj vele. Másnap reggel kilenckor már ott álltam a főkönyvelő előszobájában, egyszer csak kinyílik az ajtó és kilép maga Winkler, rögtön felismertem művészies félhosszúra meghagyott szőke hajáról. Rám néz. — Ki vagy te, kukszikám? Kukszikám? Mi ez? Sértés vagy dicséret? Ez mindegy, a lényeg az, hogy tegeződünk. Moldova György: Riport indul — Tudod — mondom neki —, én író vagyok. — író vagy? Gyere be! Bemegyek, Winkler kirak az asztalra minden „repi”-t dossziékat, töltőtollakat, vörösbort, bányászlámpát, szamár alakú cigarettakínálót, gömbszemet: — Válassz, amit akarsz. Én pedig megtettem neki azt, amit apámnak-anyámnak nem tettem volna meg soha; végighallgattam a verseit! Mert voltak versei, két vastag dossziét megtöltöttek. Milyen színvonalon álltak Winkler művei? Pósa Lajos mély eszmei mondanivalója elegyedett napjaink költőóriásainak formaművészetével. Később kiderült, hogy Winklernek akkor szoktak megjelenni a versei, ha Korpádnak kellett egy új lakótelep, akkor lehozták egy költeményét a Korpádi Naplóban Varsányi Álmos művésznéven — és a főkönyvelő adott a lakótelephez nyolc-tízmillió forintot — persze a Trcjszt pénzéből. Winkler reggel nyolc óra körül kezdte el olvasni a verseit, este fél tízkor tette le az utolsó lapot, én közben helyi érzéstelenítésként megittam két üveg vodkát. Winkler néz rám, várja a véleményemet. Nekem az irodalom hivatásom, életformám — viszont az is igaz, hogy legalább egy évig itt kell maradnom Korpádon. Mit mondjak? Keményen a főkönyvelő szemébe néztem: — Nézd, Árpád — mondtam —, meg kell neked nyíltan mondanom: te vagy a világ legjobb költője! Winkler bólogatott, nyilván neki is ugyanez volt a véleménye saját magáról, rakosgatta el a dossziét, mikor hirtelen eszébe jutott. — Miért is jöttél? Hol volt már a reggeli óra, mikor betoppantam a kérésemmel. — Tudod: kellene egy szoba a bányászszállóban, tíz forintért napi háromszori koszt... — Várjál. Rögtön intézkedek. Winkler felvette a telefont: — A szállót! A gondnokot! Idehallgass, Bárány: mind a két betegszobában vannak? — Vannak, Árpi bácsi. — No, akkor gyorsan rakd őket egybe, mert megy hozzátok Kerék Bandi, és kell neki a hely. Beköltöztem a szállóba, épp egy „Csizmamosó” nevezetű vendéglő fölé, nyugodtan eladhattam volna az órámat, mert pontosan tudtam, hogy mikor van éjfél: akkor, amikor az utolsó vendég úgy bevágja alattam a kocsmaajtót, hogy csörömpölve kitörik az üveg. Ne vedd dicsekvésnek, de egy ideig nem volt ember Korpádon, akit jobban szerettek volna, mint engem. Igaz, magam is megtettem mindent ennek érdekében: akad a könyvben olyan történet, melyért három liter nohabort ittam meg Winkler Árpád pincéjében. Ez a nagy barátság persze addig tartott, míg az első részlet meg nem jelent a riportkönyvből valamelyik folyóiratban. Az sem keltett volna nagyobb feltűnést, ha felrobbant volna a korpádi „Janka”-akna — ezt már megszokták, kétévenként a levegőbe repült. Winkler felháborodott azon, hogy elmondtam, amit ő elmondott, és elindított ellenem egy átok-gyilok hadjáratot — nem minden eredmény nélkül: sikerült leállíttatni a folyóiratbeli közlést, a könyv nyomtatását is eltolta időben. Winkler még ezzel sem érte be, a korpádi könyvesboltba is bement: — Látom, ott van a kirakatban ennek a Keréknek egy könyve, ha nem véteti ki még ma este, holnap a Köjállal záratom be a boltot! Nyilván takonykórt vagy más nyavalyát terjeszthetnek a könyveim, mint a rágcsálók. Aztán „Isten malmai lassan őrölnek”, a könyv végül mégis eljutott a megjelenésig, Winkler ekkor üzent egyik barátommal, a Tröszt egyik mérnökével. — Dezső, ha mész fel Pestre, mondd meg Keréknek, hogy ő megírhatta ezt a szart, de arról ne is ábrándozzon, hogy valaki el is fogja olvasni, mert a Korpadi Trösztnek nem kerül semmibe felvásárolni azt a rongyos negyvenezer példányt, amiben megjelent. ikor megkaptam ezt az üzenetet, mondom a mérnök barátomnak. — Dezső, ha mész vissza Korpádra, mondd meg Winklernek, hogy a Tröszt nagyon lekötelezne, ha megvásárolná azt a rongyos negyvenezer példányt a könyvemből, mert akkor megjelenne a második kiadás, és végeredményben ebből élek. És állítólag csakugyan járták a Tröszt Zsuk kocsiján a környéket, és vásárolták a könyvet, a környezet legnagyobb csodálkozására, sohasem hitték, hogy fenn a Trösztnél ennyien olvasnak. Ennyi a történet, aztán már csak annyit hallottam Árpi felől, hogy lebukott, és érdemei kétségbevonásával elküldték nyugdíjba. Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként Lies Zsuzsa alkotásaiból válogattunk. A festőművész szolnoki Aba Novák termében rendezett kiállítása november 25-ig tekinthető meg. Hajnal a Hortobágyon Fehér fényben Öreg füzek Tarjáni Imre: Mezítláb futottam Almahéjat és macskát vitt a víz. Felpuffadt testén káposztalevél. Az aszfalt felolvadt, forró volt a nyár, s én mezítláb futottam a szekerek után. Erős emberek hordták a kazlakat. Epret loptam, vizet vittem nekik, — egy egész kannával ittak. Különös volt, mintha lángolt volna minden, — talán el is égtek. Csak én maradtam élve: a vízhordó gyerek. Donkó László: Őszi Ökörnyálas a reggel, törölközik a széllel, helyébe köd szemerkél, égarcán ködlik széjjel... reggel Hagyja: szemébe folyjon az ősz sósízű könnye, mintha — még mosolyogjon! a Naphoz könyörögne. Mátyás B. Ferenc: Csönd — Szóval ez az unokám? — Igen apám — felelte Béni. — Ez az unokája. — Te dolgozol? — érdeklődött az öreg, és szemével végigpásztázta a berendezést. Elidőzött a komódra helyezett esküvői fényképen. Ezen kívül semmi sem változott az eltelt három év alatt, gondolta. — Már hogyne dolgoznék! Csakhogy ma szabad vagyok! — Mit csinálsz tulajdonképpen? — Karbantartok. — Szép munka lehet — mondta az öreg, és leült a hokkedlire. — A feleségedet akarom megismerni. Ezért jöttem. Hol van? A fiú félrenézett; látszott rajta: zavarban van. — Szóval nincs itthon? — Nincs — felelte Béni. — A gyereket meg itthagyta — bökött a sarok felé az öreg. — Itt... Az öreg hümmögött. Tengerészarca volt, kissé borotválatlan, mint olyannak, aki hosszú útról érkezett. A zománcozott csergőóra, amelynek számlapján ugrásra kész Ma- laxa mozdony körül rótták végtelen útjukat a mánusok, a beálló csendben kissé fülsértő, sietős hangon kezdett ketyegni. — Lány? — kérdezte az öreg reménykedve. — Fiú — válaszolta Béni. — György, mint maga, apám. Az öreg átnézett az ágyacskára, és megjegyezte: — Kár ... Jobban szerettem volna, ha Máriának hívják, mint anyádat, szegényt... Mindig azt képzeltem, hogy az unokámat majd Máriának fogják hívni... — De ha egyszer fiú! — mentegetőzött Béni. — Tudom — sóhajtott az apja —, mondtad, hogy fiú. György, mint ahogy engem hívnak __ — A z órára nézett, majd megjegyezte: — Korán van még, megkereshetnénk ... Ha ugyan tudod, hogy hol keressük, mert látni, azt szeretném, elvégre a menyem! — Ha akarja — mondta Béni —, mehetünk. Talán otthon találjuk az anyjánál. — S a gyerek? — Visszük. A szomszéd ma délelőtt dolgozik, nem hagyhatom nála ... — Akkor úgy lesz — mondta az öreg, majd közös erővel felébresztették a gyermeket, felöltöztették, aztán elindultak hármasban a júliusi melegben izzó utcán. Messziről pillantották meg. Házuk előtt, a várdombra kanyargó szerpentin alatt. — ö az — intett feléje Béni. — Akkor menj előre, és mondd meg neki, hogy eljöttem, mert ismerni szeretném. Menj csak előre, mi a gyerekkel beérünk. — Ahogy mondja, apám — mondta Béni, és meggyorsította lépteit. Ám alig ért feleútra, amikor három diákforma fékezett kerékpárjával az asszony előtt. Kezet fogtak vele, majd egyikük kormányára emelte az asszony strandtáskáját. Béni remélte, felesége talán észreveszi, de az asszony beugrott házuk kapuján, s egy vadonatúj, csillogó biciklit vezetett elő. Aztán mind a négyen nyeregbe pattantak, és megindultak a szer-
