Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

1987. NOVEMBER 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Varga Károly a korongnál Az idén tizedik alkalom­mal hirdették meg a Geren­csér Sebestyénről elnevezett országos fazekas pályázatot. A keramikusok hároméven­kénti legrangosabb sereg­szemléjén a Mezőtúri Faze­kas Háziipari Szövetkezet alkotói ezúttal is szép — mondhatni — elsöprő sikert arattak. Az eredményhirde­tésen tizenkét díjat adtak át, s ebből négyet a mezőtúriak hoztak el. Vargáné Kozák Éva munkáját a Gerencsér Sebestyén Emlékdíjjal ju­talmazták, Tóth Géza má­sodik, Busi Lajos és Varga Károly pedig harmadik dí­jat vehetett át. Vargáné Kozák Éva népi iparmű­vész a Paks mel­letti Gerjenben él, de nem szakí­totta meg kap­csolatát szülővá­rosával, Mezőtúr­ral. Nemrégiben a Teleki Blanka Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola — ahol érettségi­zett — jubileumi ünnepségén lát­hattunk néhányat munkáiból. Oly­annyira kötődik szőkébb hazájá­hoz, hogy meg­tartotta tagságát a Mezőtúri Faze­kas Háziipari A mester Szövetkezetnél, „hazai” agyagból dolgozik a Duna-menti községben, s a kész kerámiákat hozza visz- sza szűkebb hazájába. Nem csak ilyen átváltozáson megy át persze a „visszatért anyag”, hanem formájában és színeiben is. A pannon ég, a táj, s elsősorban a nyugat­dunántúli fazekashagyomá­nyok is, érezhetők az átvál­tozásban. Az országos pá­lyázaton éppen e hagyomá­nyok ápolását, őrzését mél­tatta a zsűri Vargáné Kozák Éva munkáiban, amelyeket szerencsésen ötvözött a mai étkezési kultúra igényeivel. Vargáné Kozák Éva az lí'51-ben megalakított szö­vetkezet második nemzedé­kéhez tartozik, akárcsak Bu­si Lajos, aki ugyancsak ét­készletekkel pályázott és díjat nyert ......... erénye a g yönyörű máz, a csillogó fe­lület, amely a mai technika és anyag mellett is kialakít­ható. Edényei ragyognak, s ugyanakkor harmonikus színekben pompáznak. Ezek nem ugyanazok a színek, amelyek a hagyományos me­zőtúri kerámiát jellemzik: ragyogóbbak, mégis megvan bannük ugyanaz a harmónia is melegség” — írja munká­iról Szabó László kandidá­tus. Ugyanez a jellemzés illik a pályamunkáira is. Meleg barna, ragyogó, szép formá- júak az edények, alig-alig díszítve. Az esztétikus tálak­ból, tányérokból biztos, hogy jobb ízű az étel is. — A vendégeink kívánsá­gára otthon ilyen edények­ben tálalunk — mondja Bu­st Lajos. — Csak aj mosoga­tásnál kicsit jobban kell vi­gyázni rájuk, mint a porce­lánra, hiszen még annál is törékenyebb. Busi Lajos nem először pályázott, eddig már két al­kalommal is elnyerte a Ge­rencsér Sebestyén Emlékdí­jat. A második helyezett, Tóth Géza ottjártunkkor éppen Budapestre utazott bemuta­tó korongozásra. Tanítvánva. a harmadik díjas Varga Ká­roly kalauzolt végig bennün­ket Tóth Gézának, a mezőtú­ri szakmunkásképző intézet szakoktatójának a szövetke­zetben lévő műhelyén, ahol nyolc-tíz diák dolgozik. Ok­tatójuk távollétében.is az al­kotás áhítatával gyúrják az anyagot, korongoznak. A polcokon Tóth Géza leg­újabb munkái, emberformá­jú kancsók, poharak, butel- lák várják, hogy elnyerjék végleges formájukat. aki az idén végzett az isko­lában, s máris sikert ara­tott boros kancsóival, kan­táival az országos sereg­szemlén. A fiatal fazekas egy mát­rai faluból, Fedémesről jött eJ Mezőtúrra ellesni az ősi mesterséget. Gimnazista ko­rában, Egerben még a szob­rászatról álmodott. Így ju­tott el egy alkotótáborba, ahol először találkozott a ko­ronggal. A találkozásból, ma már úgy tűnik, életre- szóló kapcsolat született. S nemcsak a koronggal, hanem Mezőtúrral is. A katonaság után visszamegy a városba, a szövetkezetbe, ahol — mint „szobra” katona tanítványáról — Hasonló tárgyakat kül­dött el a pályázatra is — magyarázza Varga Károly, akinek anyagba öltött kato­nasapkás arcmása tűnik fel az egyik! polcon. A mester így örökítette meg katona tanítványát az alkalmi „em­lékmúzeuma” számára. — 1989 februárjáig, a le­szerelésig csak akkor jöhe­tek, ha szabadságot kapok — jegyzi meg Varga Károly, (Fotó: Tarpai Zoltán) mondja — nagyszerű alkotó közösségre talált, olyan em­berekre, akik egyengették, segítették az útját az első országos sikerig. S ami remélhetőleg to­vább folytatódik, és nem­csak Varga Károly, hanem ugyanúgy mint eddig, az őt követő nemzedékek munká­ja nyomán is. Tál Gizella A hetvenötéves Kiss Tamás köszöntése Kunsági elégia Dr. Kiss Tamást, a József Attila-díjas költőt, írót és műfordítót köszöntötte az elmúlt heteikben nemcsak Debrecen és a Tiszántúl, ha­nem az egész magyar irodal­mi közvélemény is. Születés­napja alkalmából vehette át az Elnöki Tanács által ado­mányozott kitüntetést: a Munka Érdemrend arany fo­kozatát. Hozzá csatlakozott — nem megkésve, hanem méltó alkalmat várva — a szerény, de szép itthoni elis­merés, a hagyományos no­vember 7-d városi kitünte­tési ünnepségen a szülővá­ros, Kisújszállás lakossága nevében átadott Pro Urbe- díj, s a Papi Lajos készítet­te szép plakettet. Kiss Tamás 1932-ben tett érettségi vizsgát, s már di­ákként belekóstolt a vers­írásba (az akkori gimnázi­umban ez kötelező gyakor­lat volt!), sőt a műfordítás­ba is (saját kedvére és taná­rt biztatásra). Az évkönyv tanúsága szerint nyolcadik osztályban az Arany János önképzőkör első díját nyer­te el versenyszavalatával. Ezután Debrecenben teoló­giát és filozófiát tanult, majd tanári diplomát szerez, s a Kossuth Lajos Tudomány­egyetemen gyakorló gimná­ziumának 'tanáraként dolgo­zik nyugdíjba vonulásáig. „Éneklőből énektanár” lesz, a katedráról mások alkotá­sait közvetíti igazi. nevelői hivatástudattal és alázattal, eredményesen szellemi „fiad;, leányai” sokaságához. De a „civil”,, ráadásul vidéki köl­tő helyzetében is mindvégig ír — kevés verset, mert na­gyon is igényes, és mert tud­ja: nem a szavak, sorok szá­ma és hossza a költészet mércéje. Már 1934-ben közölte első versét a Nyugat, s azóta szá­mítják, számítja önmagát is teljes joggal a Nyugat ún., harmadik nemzedékéhez. Verskötetei is, kényszerű ki­hagyásokkal ugyan, azóta követik egymást; regények­re, esszékötetekre és mind­ezek mellett irodalomszer­vező, folyóiiratszerkesztő munkára ás futja erejéből, Az utóbbi másfél évtized­ben könyvei szinte egymás sarkába érnek, bizonyítva, hogy a „független nyugalom” szerencsére még nem volt késő. Talán a költő kezébe tollat adó nyugtalanság is fokozódik; a Debrecen c„ hetilapban közölt „Láthatat­lan évgyűrűk” című vallo­másában fölmerül a kétel­kedő kérdés: „...mire való az írás? Kell-e ma a vers? Egyál talán: érdemes-e még írni?” — de ott a válasz is: „..jnem szabad abbahagyni! Aki az írást abbahagyja, az igazságot hagyja abba”. Vagy ugyanott még tömörebben: „verset írnak lámcsak még ezek — égre furcsa jelt — a vénkezek, fellebbeznek, hát fellebbeznek”. (75. év). Mit is tehetne mást a költő, az ember? Tegye is, helyet­tünk is; várjuk, értjük a je­leket itt is, a szülőföldön. Sorait olykor már gyógyító­ul idézzük, mint ő a máso­kéit. Idézzünk a 75. születésna­pon a Néplap munkatársai­nak a 70. alkalmából adott interjúból is: „Az én igazi élményvilágom a Nagykun­ságból való”. De nem volt ő sohasem provinciális. A Nagykunság kemény rögei­ben oly mélyen kapaszkodó gyökerek azt a biztos, szi­lárd értékrendet táplálják, amely zaklatott korunkban, mindig iránytűje volt és maradt; azt a mélységes hu­manitást, a harmónia kere­sésének és megteremtésének azt a szomjúságát, amely mindig erőt adott művészeti és politikai divatok követ­kezetes (nem harcos, inkább, ha másként nem lehetett, hallgatással való) elkerülésé­hez, s amelynek hitelét s póldaadó erejét aligha lehet túl- vagy eléggé becsülni. Költőd világában éppoly ter­mészetességgel topott helyet évtizedekkel ezelőtt á Po­ros-álláson, nagyapja rég el- porlott tanyája mellett nőtt, a régi kisparaszti világ em­lékét őrző réti fűz és a szü­lőház udvarán ma is őrkö­dő, „hatvan esztendőknek előtte gyermeki hittel maga­ültette tuja”, mint a nem­zedéktársakhoz (pl. Takáts Gyulához, Jékely Zoltánhoz) szóló költői üzenetek, vagy mint az egész emberiség múltját — jövőjét értő, fél­tőn átölelő gond az Arany­kor vagy a Zsoltár áhitatos harangkondulású soraiban. Mert — mint 1983-ban meg­jelent verseskönyve előszó- szerű soraiban mondja: „Ha kondul a harang; mindenkié a hang”. Nem el- vagy visszapöröl- mi akarja hát a szülőföld Debrecentől Kiss Tamást. Er­Majdhogy negyedszáza­da, amikor Bellon Tibor, a vékonydongájú volt nyírségi kisdiák, Gunda Béla debreceni professzor bizonyítványával elsze­gődött Karcagra kunnak, a múzeumhoz. Neves előd­jét, Szűcs Sándort, a há­rom föld — a Kunság, a Hajdúság, a Sárrét — tu­dósát testi valóságában már nem találta ott, de szellemi hagyatéka ma is erős, éltető valóság, — s nemcsak a múzeumban. Bár a Biharnagybajomban élt tudós munkásságát so­káig többen vitatták. — Szűcs Sándor írásai; ha ritkán is, napjainkban is megjelennek itt-ott, de meg­ítélésem szerint az életmű gazdagabb publikációt érde­melne. Egyáltalán milyen nézőpontból kérdőjelezték meg tudományos munkássá­gát? — Ez az első kérdé­sünk Szűcs Sándor utódjá­hoz, Bellon Tibor múzeum­igazgatóhoz. — Szűcsi Sándor nem szo­batudós volt, azok között élt, akik még ismerték an­nak a világnak emlékeit, amelyről beszéltek. A ha- gyományozódás jól felismer­hető Sándor bácsi munkái­ban, hiszen az ő kútfői több­nyire a nagyapák voltak. Egyszerűen azért, mert az öregek jobban ráértek visz- szaemlékezni, mesélni uno­káiknak a régi szilajéletről, a vízivilágról, mindazokról, amelyekről ők is a nagy­Alkotópályán Szűcs Sándor nyomdokain apáktól hallottak. Sándor bácsi csodálatosan szépen írt, s ebből kikerekedett e<*v- fajta téves nézet, hogy in­kább széppróza, amit csi­nált, nem tudomány. Mond­hatom, Szűcs Sándornál éle­sebb szemű, nagyszerűbb lo­gikájú néprajzost alig ismertem. Ezért is nagyon megörültem, amikor a Gon­dolat Kiadó felkért, hogy szerkesszek egy válogatást — A magyar néprajz klasz- szikusai sorozatban — Szűcs Sándor néprajzi tanulmá­nyaiból. A könyv valószínű­leg jövőre már megjelenik, jó 22—23 ívnyi terjedelem­ben. — A Szolnok megye nép­művészete című, a napokban megjelenő, szemre is igen te­kintélyes munkának viszont a társszerkesztője. — Szabó László szolnoki néprajzos kollégámmal szer­kesztettük az Európa Könyv­kiadónál megjelenő kötetet, s számomra külön öröm, hogy írói egytől egyig a megyében dolgozó muzeoló­gusok, s szinte kivétel nél­kül a Gunda-iskola tanít­ványai. Az 550 oldalas könyv 350 fekete-fehér, 125 színes fotóval jelenik meg, s már „benevezték” az „Év leg­szebb könyve” pályázatra. — Ha publikációi alapján úgy vélem, nagyon sokat dolgozik, ezzel még keveset mondok, hiszen munkájá­nak számos, más rétege is van. — Egy kicsit valóban ösz­szetorlódtak a dolgok. A Bé­kés megye történetét tartal­mazó, nagyobb munkához is kértek tőlem két tanul­mányt, a Túrkeve monográ­fiájában is szerző vagyok, a televízió Tiszáról készülő filmsorozatának egyik szak­értője, s persze gyűjtök. Egy debreceni néprajzi kutató- csoporttal már öt éve gyűj­töm az Ung vidékén és kör­nyékén lakó magyarság nép­rajzi emlékeit. Mondhatom — nem a kutatók érdeme! — nagyszerű anyag, talán ez is hamarosan megjelenik könyvben. — S mindezekhez hadd te­gyem hozzá, hogy a Györffy István Nagykun Múzeum ki­állításai — legalábbis szá­momra, de ennél többről van szó — mindig esemé­nyek, a fogalom legjobb ér­telmében. — Ügy gondolom, az épü­letet most már a célszerű­ségnek legjobban megfelelő­en használjuk. A két állan­dó kiállításunkon kívül a raktárakból kialakított be­mutató termekben módunk­ban áll igényesebb idősza­kos bemutatókat is rendezni. Jelenleg a Szovjetunió né­peinek irodalma című kiál­lításunkat láthatja a közön­ség, amelyet Rab Zsuzsa nyitott meg. — Szemet, lelket gyö­nyörködtető ez a tárlat, iga­zán büszke lehet rá a ma­gyar könyvkiadás is. S mi lesz a következő kiállítás? — Görög kereskedők a Jászkunságban, ez a téma­köre. A 18. század második felétől igen sok görög keres­kedő telepedett le a környé­ken, s a különböző gyűjte­ményekből kultúrtörténeti- leg is igen sokat érő anyagot tudunk bemutatni. — Október utolsó napjai­ban egy bulgáriai, nemzet­közi tanácskozáson vett részt. Mit hallott, mit látott? — A Nemzetközi Kárpát- és Balkán Bizottság ülésén részt vevő magyar delegáció egyik tagjául jelölt a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia. Ez a bizottság afféle néprajzos KGST, a térség közös kutatási programjá­nak megteremtése a célja. A mostani várnai tanácskozá­son különböző szekciók egyeztették kutatási tervei­ket. Nekem az a megtisztel­tetés jutott, hogy a magyar- országi földművelés bibli­ográfiáját kell elkészítenem, s a tagországok kutatóinak rendelkezésére bocsátanom. Elég szerteágazó feladat, de örömmel fogok hozzá. Tiszai Lajos re szükség sincs, hiszen nem szakadt el innen sohasem. 1982-ben is ezt mondotta: „A Hajdúság és a Kunság nem távolság. Nemcsak térben — szellemben sem!” Jól esik idéznünk: „Kunnak sem ke­vesebb lenni, mint hajdúnak. Mint székelynek”, örülünk, hogy őt fiává fogadta a Vá­ros, amely oly Sokunknak és sokáig végig „nagybetűs” volt; hogy otthonra, megbe­csülésre talált „a főnix szár­nya alatt”. A sors ezzel ita­lán annak a kisújszállási to- maszkölitőnek is elégtételt szolgáltat kissé, akit Nagy lnnének hívtak, aki oly szép reményekkel kezdte 100 év­vel korábban a pályáját, el­nyerve a Kisfaludy Társaság pályadíját, de azt már át sem vehette — előle a deb­receni köztemetőbe költö­zött. Hamvai, síremléke gon­dozását Kiss Tamásnak is köszönhetjük. Neki köszön­jük a preceptor Arany Já­nos kisújszállási évének és Móricz Zsiigmond itteni di­ákévednek, indulásának tu­dományos hitelű, alapos fel­dolgozását is. Köszönjük, hogy 1979Jben a Kisújszál­lási Móricz Zsiigmond Gim­názium és Közgazdasági Szakközépiskola minden ballagó diákja magával vi­hette tarisznyájában az öregdiákok Baráti Köne ajándékaként az így élt Mó­ricz Zságmomd c„ monográ­fia egy-egy dedikált példá­nyát, amely a könyvesbol­tokba akkor még el sem ér­kezett. Köszönjük a Mó­ricz-centenáriumi ünnepség megnyitóján elmondott, elő­ször a Diákéletben publikált „Te megtehetnéd” c„ Mó- ricz-köszöntő versét, s azt, bogy gyakran, szívesen jön ma is „haza” a Kunságba, Kisújszállásra. Köszönjük, hogy Debreceniben is hallja az észállási, a Márialakán ta­lált oltárkő alól felhangzó zsoltár hangját... Ha szakértő kritikusai szá­zadunk korántsem jelenték­telen kismesterei közé sorol­ják, ha költészetében „a szenvedések és szenvedélyek racionális megfékezését” tartják jellemzőnek (Falus Róbert), nem vitatkozunk. Egyetértünk Vas Istvánnal is, aki tartózkodó eiaganció- járól, arisztokratikus igé­nyességéről beszél — termé­szetesen a szellem arisztok­ráciája értelmében. Elfogad­juk, ha a dunántúli költőba­rát, Takáts Gyula olykor „túlságosan is fegyelmezetté­nek érzi. De azt, hogy egyéb­ként kiválóan értő méltató- ja, Bakó Endre szerint tar­tózkodása már-már „kiszá­mított”, sőt, hogy „nem él a valilomásos feltárulkazás lehetőségével” — ezt talán kissé másként látjuk, értjük. A számonként önazonosságot ugyanis mi éppen így érez­zük teljesnek. Nem biztos, hogy erősebb a szeretet, ha bő szóáradattal mondjuk; hogy erősebb a tiltakozás, )?a hangos, a fájdalom, ha csak .belül sírunk. Az elvont szemlélődésre való 'hajlam mellett mi a sziken nőtt, ér­zékenységükben is kemény kunok népii, ugyanakkor mé­lyen emberi szemérmességét ismerjük fel e szűkszavú, mégis gazdag lírában. Vagy lehet-e; melegebben kifejez­ni a nyelvet, nevet adó anyácska, az édes haza irán­ti szeretet, mint azt Kiss Ta­más tesizi egyik legutóbbi nyolcsoros versében, megkö­szönve, hogy az magyarnak, fiacskájának fogadta őt?! A 75 éves Illyés Gyulához szóló versét megköszönő le­velet 1977 novemberében e szavakkal fejezte be a hal­hatatlan költőtárs: „Előre is mindén jót kívánok a Te 75.-edire”... Mit mondhatunk mi 1987 novemberében? Csak ennyit: egészséget, erőt és alkotókedvet kívánunk, s hogy kerüljön el még na­gyon sokáig a „favágó” a fát, Kiss Tamás életfáját, hogy „láthatatlan évgyűrűi” to­vább gyarapodhassanak. Dr. Kiss Kálmánná

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom