Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-18 / 272. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 18. 4 Pállasz Athéné újkori utódai Városvédő egyesület alakult Jászberényben Három éves előkészítés Után a közelmúltban meg­alakult Jászberényben a Vá­rosvédő és szépítő egyesület. A városi tanács még 1984- ben döntött az egyesület lét­rehozásáról. Hosszadalmas szervezés után a múlt héten 94 városi lokálpatrióta, il­letve 18 jogi személy (a vá­ros üzemei, intézményei stb.) részvételével megalakult az egyesület — várostörténeti, honismereti, illetve város- építészeti, környezetvédel­mi szakosztályokkal. Az egyesület célja — olvasható az alapszabályban —, hogy segítse a város építészeti, környezeti és természeti ér­tékeinek megőrzését, korsze­rű és esztétikus íejlesztését, szépítését, ápolja a lakóhely hagyományait, erősítse a la­kosság kötődését szülőhelyé­hez, otthont adó környezeté­hez. A jászberényiek eddig sem hanyagolták el városu­kat az anyagi keretek fi­gyelembe vételével mindig szem előtt tartották lakóhe­lyük szépítését. Az egyesü­let létrejöttével új lehetősé­gek is adódnak — új anyagi A folyó a város szívében. Mocsaras, eliszaposodott medrét alap teremtődik, szervezett egyesek még szeméttároló helynek is használják keretek között lehet számí­tani társadalmi munkákra, brigád felajánlásokra. A régi Jászkun kerület szék­házának kapuja. Az épület — jelenleg Városi Bíróság — megérett a felújításra (Fotó: T. K. L.) A városszépítő feladatokat városközpontban szembe- nem kell nagyítóval keres- tűnő dolgokra irányítottuk gélni. Fotós sétánk során a kameránkat. Rokokó szoborcsoport (részlet) a mozi mellett. Szinte vala­mennyi magán viseli a vandalizmus jegyeit Halkul a reggeli dudaszó Az esztergagéptől az Igazgatói azéklg Ambrus János, a Szolnoki Járműjavító igazgatója ép­pen 140 évre rá ment nyug­díjba, hogy az első Szolnok­ra érkező vasúti szerelvényt Kossuth Lajos köszöntötte a városban. Véletlen egybe­esés. De az már nem, hogy a pihenésének első napjai­ban a MÁV-kórház lakója lett, ahol — bízvást remél­jük ezt mi tisztelői —. talán csak egy alapos kivizsgálás­nak vetik alá a túlterhelt „gépezetet”. Ám az is biz­tos, hogy a kötelességtudás hajtóereje még jó ideig vit­te volna előre, ha az élet úgy kívánja, hogy a reggeli dudaszóra be kell toppannia a gyárkapun. Ha csak ennyit íi nék az emberről — ebben is benne lenne mindep lé­nyeges, amit Ambrus János­ról tudni kell. Ám a ^sorsa az a munkássors, amely ko­runk elé is tükröt tart: így is lehet végigélni létünk munkára szánt szakaszát. A legidősebb Ambrus — a nagypapa — 1917-ben lett a Jármű dolgozója. Fia 1926- ban fényéző-mázolói szak­mát kezdett művelni a gyár­ban; azért hagyta ott „civil” szobafestői szakmáját, mert az apósa csak azzal a felté­tellel adta hozzá a lányát, ha vasutas lesz. Nagy ár veit: az ólomfehér festéktől mérgezést kapott, gyomor- műtétek követték egymást, mondhatni az egészségét vette az üzem. Mindez rurm tartotta vissza Ambrus Já­nost attól, hogy 1941. szep­tember 1-én itt kezdje ő is munkáséletét. Rend volt ak­kortájt, napjainkig felemle­getett vasfegyelem. Ha a művezető végigment a soron és valakit dohányozni lá­tott, két ujját a magasba tartotta, ami kétfilléres óra­bér levonást jelentett. De egyszemélyes döntése volt abban is, hogy valakinek ke­zébe nyomja a munkaköny­vét. A vasút megbecsült ke­nyerét 1941-től 1947-ig há­rom Ambrus — három gene­ráció — kereste a gyárban. Az első szolnoki születé­sű igazgató1 életpályáját már az új rend rajzolta meg: esztergályosként szabadult, és olykor-olykor kiemelték, de nehezen engedte az alko­tómunka ereje, no, és az annyira szeretett Lampart esztergagép. Miután a tech­nológián — ahova munkája szólította — napi követel­mény volt a magasszintű is­meret, főiskolára iratkozott, ahol diplomát szerzett, de egy kiegészítő szakot még akkor is teljesített — 1973- ban —, amikor pedig már igazgatóvá nevezték ki. Já­vor Nándor, az elődje már néhány hónappal a kineve­zés előtt maga mellé vette, amolyan „T”-betűs igazgató­nak. Szükség is volt a repü­lő rajtra, hiszen a dízel- program, a kor közlekedési koncepciója, sürgető tenni­valókat sorolt elő. A felada­tok rangosak voltak, a fel­tételek szerények, dehát ez is egyike volt a Járműjaví­tó hőskorának. A KGMTI 1973-ban a szerződést felmondta, így a gy ár nyakába szakadt a dí­zel-bázis építése. Létreho­zott az igazgató egy stábot, amelyiknek jószerével a vizsgamunkájává vált e ha­talmas beruházás. Miután a pénz csordogált — 10 év alatt lett kész a nagy mű. Ezalatt kazánkovácsból dí­zel-lakatos vált, rugókovács­ból pedig villanyszerelő. Módom volt több ízben belépni Ambrus Jánossal a gyárkapun. Mindig is megfo­gott az a tisztelettudó fogad­tatás, melyben az igazgatót a mindenkori portás részesí­tette. Csodálkozásomat lát­va Ambrus János megjegyez­te: — Nincs ebben semmi különös. Véleményem sze­rint a vasút az ország „má­sodik hadserege”, igy jelen­tenek nekem — miként én is jelentek a feletteseimnek. De meglepő — és családias­ságával vonzó — volt szá­momra sok más gesztus is. A munkások odabent bakan­csot kapnak, némelyikük szappant, fogkrémet is. Ez szememben mindig is a fa­miliáris összetartozást erősí­tette. Úgy vélem, szükség is van rá, mert napjainkban mintha hajszálrepedések ke­letkeznének , e nagyszerű „építményen”. A fiatalabbak irigylik az idősebbek 36 fo­rintos órabérét, miközben elégedetlenek a saját 25 fo­rintjukkal. Aztán a tapasz­taltabb szakik szavának sincs már olyan foganatja, mint régebben. Biztos, hogy véglet volt a feltartott mű­vezetői ujj divatja, de e szakma aligha bírná el a másik végletet: a fegyelem tartós lazulását. Hiszen a vasutas hivatás egyike azok­nak a foglalkozásoknak, ahol az emberi tisztességgel, lel­kiismeretességgel és helyt­állással a technika korszakos lemaradását kell olykor be­pótolni. Dehát ez már aligha Amb­rus János gondja. Számára az élet kell, hogy tartogas­son még jónéhány pihenésre való esztendőt, mert bepó­tolni valója van bőségesen. Hiszen igazgatóként lakott 39 négyzetméteres szövetke­zeti lakásban, ahol ő ugyan nagyszerűen érezte magát, csakhát akkor volt némi gond, ha vendégek érkeztek. Most tágasabban lakozik, legyen is része benne soká­ig. S talán ahol most lakik, oda halkabban hallatszik a reggeli dudaszó. Ambrus Jánost nyugdíjba vonulása alkalmából az El­nöki Tanács a Munka Ér­demrend arany fokozatával tüntette ki. Palágyi Béla A margitszigeti SZOT üdülöhajón Önköltséges napok Ha nem is valóság, de igaz elmenekült. Megkaphatod, mert a te világod jön. Pali hevesen tiltakozott: — Nem, nem, én ezt szeretem itten: a szőlőt, a vén diófán tollászkodó varjút, a Borzas kutyát, amelyik nyulat hajku- rász, ha arra van kedve. Ilyenkor, a decemberi ün­nepek közeledtével a na­gyobb áruválasztékra szá­mítva sokan vannak, akik vásárlás céljából nemcsak néhány órát, hanem két- három napot is szívesen el- töltenének Budapesten. Szá­mukra ajánl a SZOT Üdülé­si és Szanatóriumi Főigazga­tósága olcsó fővárosi szál­lás- és étkezési lehetőséget. Ugyanis a SZOT Visegrád Üdülöhajón a Margitszigeten a Sportuszoda mellett no­vember 19. és december 15. közötti időszakra vannak szabad helyek. Az üdülőhajó ekkor már nem fogad kedvezményes be­utaltakat, és így a 32 két­ágyas, és a kilenc négyágyas kabin önköltségesen bérel­hető, nemcsak néhány nap­ra, hanem egy, akár két hét­re is. A kabinokat emeletes ágyakkal rendezték be, emiatt mozgássérülteknek nem ajánlható. A hálófülkék hideg folyóvízzel ellátottak, de a folyosókon a fürdőszo­bákban termálvízzel lehet zuhanyozni. Az üdülőhajón nemcsak szállodai szolgáltatás vehető igénybe, hanem az étterem, a harmadosztályú presszó, könyvtár és a színes televí­zióval felszerelt társalgó is. Az üdülőhajón kultúrprogra- mokon, táncesteken, s meg­felelő számú jelentkező ese­tén autóbuszos városnézé­sen, másfél órás kishajós dunai kiránduláson, vala­mint a Nemzeti Múzeumban, a Galériában és a Parla­mentben tett látogatáson is részt lehet venni. A progra­mok időpontja kötetlen, ki­vétel a parlamenti látogatá­soké, amelynek dátuma no­vember 23. és 30, valamint december 7. és 14. Arra is van mód, hogy az üdülőhajón önköltségesen tartózkodók színházba is eljussanak, mivel a közön­ségszervezők rendszeresen kilátogatnak a Visegrád ha­jóra, és tőlük lehet igényel­ni jegyeket. Házaspárok és egyedülál­lók egyaránt jelentkezhet­nek, sőt vállalati kollektí­vák, szocialista brigádok, baráti társaságok is igénybe vehetik az üdülőhajót, de gyermek nem vihető. A jelentkezéshez még le­velet sem szükséges írni, csak fel kell hívni az üdülő­hajót a 11-813 vagy a 310-541-es telefonszámon. Egy napi szállás és három­szori étkezés térítési díja szakszervezeti tagoknak sze­mélyenként 220 Ft. A tagsá­got szakszervezeti könyv bemutatásával szükséges a helyszínen igazolni. A nem szervezett dolgozók valami­vel többet fizetnek, az ő té­rítési díjuk 350 Ft szemé­lyenként és naponként. Már régen túl vagyok azon, hogy a történeteket az igazság-tartalmuk alap­ján minősítsem. A telekkönyvi szemle hitelességével készült dokumentum sem lehet igazabb, mint az az emlékezés, amely tán nélkülözi a térképészeti alaposságot, ám a gondolat ösvényein végigtekeregve belső igazságokat hoz elő érvként. Ha nem is így történt, de szép. Ha nem is a valóság — de igaz — mondja ilyenre az ember. Az öreg Molnár szőlőszéli szép háza ezt az esetet példázza. A rangos, rátar­ti épület minden előzmény nélkül poty- tyant a homoktenger partjára. Magas, tágas, nagyablakos ház, ha a környé­ken szétszórt nádtetős csőszkunyhók­hoz, présházakhoz mérem — akár kú­riának is elmegy. Kőből van, ez kilát­szik a hámló vakolat alól, a cserép napszítta, a tető gerincét ropogtatja az idő, de az összkép azért mégis tisztele­tet parancsol. Nem akárki az, akinek bármikor is ekkora portával köszönt vissza az élet. Az öreg Molnár naphosszat elüldö­gél a ház előtti pádon, homályos te­kintetével tétován bámul bele a nap­ba, de az élet apró moccanásaira azért éber. Mindig tudja, ki megy el a háza előtt, kinek a köszönését fogadja. Hal­lása és az ösztöne segít eltájékozódni a szűkreszabott világában. Hogy a vi­lágból már csak a legzajosabb dolgok jutnak el hozzá, egy dologra azért ez is jó: az emlékeit szép kerekre tudja csiszolni. Mívesen, megmunkáltán, pe­dánsan rendbe rakta élete történéseit és ha az ember a logika tolómércéjé­vel próbálja hitelesíteni azokat, akkor is állják a próbát. A ház, a vöröscsilla­gos ház története például a környék legendáriumának díszhelyére került. Betéve tudja mindenki a dűlőben la­kók közül, miként lett a front alatt az öreg Molnárnak templomnyi kőháza. De ha egy idegen a leghitelesebb vál­tozatra kíváncsi, akkor az öreghez for­dul. Tél volt, csontrepesztő tél, amikor Molnár Pali présházának ökörszemnyi ablakán egy kucsmás katona kopogta­tott. A kilépő gazdát csőre töltött gép­pisztoly fogadta, aztán vállra került a fegyver, amint kiderült, hogy a roska­tag vályogházban nem kell semmitől tartani: az izzó sparhelt nem német tűzfészek, és a venyige halma alatt sincs gránát, puska, vagy mozsárágyú. Amikor pedig a gazda az emlékei mé­lyéről összekaparta azt a néhány szót is, hogy „kieb” meg „moloko” megpe­csételődött az újsütetű barátság. Hama­rosan újabb katonák érkeztek és et­től kezdve a parányi présház amolyan katonai objektummá lépett elő. Jöt- tek-mentek egymást váltva a katonák —, egy kárpátaljai tanító, főhadnagyi rangban azonban maradt. A tavaszt is ott érte meg a szőlőben, miközben per­sze Molnár Palival véget nem érő po­litizálással teltek a téli estéik. Amit az egyik nem tudott kimondani magya­rul, azt a másik oroszul tette hozzá, a társalgás így egyre gördülékenyebbé vált. — Mi lesz velünk itt magyarokkal? — kérdezte egyik beszélgetés során Molnár, mire a tanító széles mozdulat­tal kanyarította körbe a határt és azt mondta: „Egész ország kommunyiszt”. Egyik alkalommal a tiszt azt kérdez­te a gazdától: Miért laksz te ebben a „málenyki dómban?” Lehetne neked nagyobb házad is, ott benn a faluban. Volt akinek égett a talaj a lába alatt és — Akkor hát itt van a nagy kőház, nem messze; a pálinkafőzde volt ben­ne. Leállt az is a fronttal — de Molnár Pali csak a fejét rázta és makacsul a földre mutogatva magyarázta: — Ezt, ezt amin állok, nem hagyom! A főhad­nagy sokat sejtetően mosolygott. Né­hány nap múlva pufajkás katonák ér­keztek teherautóval a szőlőbe. Molnár Pali megdöbbenve látta, mint bontják szét villámsebesen a pálinkafőzdét. Kézről-kézre adták a cserepet, aztán a gerendák következtek, melyekből ki- húzgálták a szögeket és pedánsan ki- egyenesítgették valamennyit. Később az ablakok, ajtók sorakoztak, elvágó­lag, katonás rendben. Végül a Molnár Pali portájára fuvarozták az anyagot és a nádtetős présház mellett építeni kezdtek a pufajkások. A jól szervezett „brigád” szinte na­pok alatt tető alá hozta a házat. Ami­kor elkészült, az egyik katona egy ha­talmas vöröscsillagot mázolt az épület homlokzatára, amolyan jelképként, hogy íme, rendben, jöhetnek a lakók. A főhadnagy Molnár Palihoz lépett: — Tessék a tiéd. Ha ez a föld kell neked, hát álljon itt a házad. De ház legyen és ne „tyirimók. ..” A házat, miként az öreg Molnár, el­érte ilyen, meg olyan sors is élete fo­lyamán. Voltak megvakítva ablaksze­mei, nem egyszer otromba mázolmány is virított az oldalán. De áll. És a gaz­da, ha hűvösebb időkben már meleg bekecset ölt, ma is kiül elé a padra és tűnődve szortyogtatja kihűlő pipájának meggyfa szopókáját. P. B.

Next

/
Oldalképek
Tartalom