Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
1987. NOVEMBER 14. Irodalom, művészet 9 Áprily Lajos; Carpe diem... Most értelek meg, réges-régi szó. Más így nem értbet, csak a búcsúzó, ki kedves arcokat lát s nyugtalan, mert tudja, bogy már nem sok napja van. Carpe diem. .. Jöjj, drága napsugár. Legyen minden napom arany pohár, aranypobárban aszúbor legyen, mely fenn termett a hervadó begyen, olyan bor, melynek alján nincs salak, olyan bor, melytől pezsdül az öröm, bogy mondhassam, ba csendes óra jön s napomnak esti számadása vár : öregség kincse, szép aranypobár, ma végső cseppedig kiittalak. Száz éve — 1887. november 14-én — született Aprily Lajos költő, műfordító én sem merem ezt tőled megkérdezni. Látod, azt hittük régen, a múló idő sok mindent megold, eljön a nap, amikor csak te leszel és én, a nap, amikor minden egyszerű lesz. Itt vagyunk a sötétedő erdő szélén, szomorúság borong a szivemben, nézem kifürkészhetetlen arcodat. Mit jelentek én most neked? Megyünk az állomás felé, megborzongok, és te felajánlod a kabátodat. Eszembe jut, hogy valamikor már megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam, és megrázom a fejem, mint akkor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az életéből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglátják, hogy fogod a kezemet menetközben, ki tudja, miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a kezemet. Talán mégis megér- zed ezt, mert úgy tűnik: azértis, még jobban szorítod az ujjaimat. Ez egy másik állomás, sok tekintetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem, másodpercek vannak már csak hátra, és elvisz téged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltakozom, amikor csókolni kezdesz megint. Behúnyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és, hogy mit szólnak, akik látnak bennünket. Arra, hogy mindjárt indul a vonat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész életünkben megpróbáltunk megfelelni mindennek, amit elvártak tőlünk, és olyan sok évet elveszítettünk, annyi szép órát és napot egymástól távol. Ügy csókolsz, ahogyan soha senki, ahogyan csak te csókoltál valamikor, régen. Nem, nem engedlek el én sem. Most fellázadok minden ellen, ami elválaszthat bennünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtalanul, hányszor sírtam vissza szerelmedet. Még erősebben szorítasz magadhoz, pedig futnod kellene, mert elindult a vonatod. Én sem engedlek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi estéken, az állomás is hasonló, de ez mégis egy másik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tudjuk: nem éveket, napokat sem pazarolhatunk el az életünkből. Lehet, hogy millió kérdőjel veszi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a tekinteted, mint akkor, régen. Látom magamat a szemedben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vetted, hogy elmúlt fölöttem annyi év! Ügy mosolyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelemmel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visz- szafelé indulunk, általad, úgy érzem, én is megtaláltam önmagamat. Már nem gondolok arra, mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a kezem. Mintha egy jó tündér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságát. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiédhez igazítom a lépteimet. Összeállította: Réltasy Ildikó sors ezer rejtelem... n ranyéletük volt az öregeknek. Naphosszat ott ültek az önkiszolgáló étterem márványasztalánál, v s amikor kiürült a vizeskancsó, a leszedőasszony máris másikat tett eléjük. Naponta egyszer főzeléket ettek szafttal, az ínyencek olykor még egy adag gránátoskockát is megengedtek maguknak. Eszegettek hát, kortyolták a vizet, beszélgettek; szemezték napjaikat. A legszebb öregasszonyt Máriánkénak hívták. Bár nagyon öreg üt már, de a ráncos bőr alatt a csontozat egykor finom metszésű arcról, tartása arányos termetről árulkodott. S belül sem rontotta meg az öregség és a magány, hiszen többször kijelentette, hogy igazán harmonikus családi életet él a férjével, aki egyébként jónevű állatorvos, no és a lányával, meg az unokáival. — Akkor pediglen miért nincs azzal a népes családjával, ha szabad érdeklődnöm? — böikte felé sebhelyes, sárgászöld árnyalatokban játszó állát Sárdi tata, az örök kötekedő. Sárdi tata sérülését saját bevallása szerint a lakásában szerezte, mikor kilépett a fürdőkádból, és a hirtelen vérnyomás- változástól elvágódott. A rossz- nyelvek viszont azt rebesgették, hogy a saját fia ütötte meg egy szó váltás során; minek előtte az öreg kölcsönért folyamodott hozzá; utóbbit látszik, igazolni, hogy Sárdi tatának, elmondásával ellentétben nem volt lakása, következésképpen fürdőkádja sem lehetett. — A férjem rendkívül elfoglalt, ha tudni akarja — húzta ki magát egy kicsit Marian ka. — A lányom dolgozik, az unokáim pedig óvodában vannak. — Máriánkénak tökéletesen igaza van — jegyezte meg Pálos úr, egy halk szavú, finom modorú férfiú. — A szabadidejét mindenki ott tölti el, ahol kedve tartja. — Magától sem kérdezi senki, miért nincs a drága fiacskája mellett — hallatszott az asztal másik féléről, — A fiamat kitagadtam — közölte Sárdi tata, amivel nyíltan beismerte vereségét. — Aztán miből tagadta ki? — évődött a narancssárga mellénye» utcaseprő;, aki csak húszpercekre ült le az öregek asztalához; igaz, azt sűrűn-megtette. — Miiből, miből, hát a vagyo- nómból! — vágott vissza Sárdi tata. — Vagyonából? — kérdezett vissza fölényes ábrázatta! az utcaseprő. — Legfeljebb a bolháiból— Sárdi tata megvető pillantást küldött az utcaseprő szorosra gombolt, kétes tisztaságú ingére, melynek gallérja mint két kicsiny szarv meredt előre. — Jobban teszi, ha tartja a száját — vetette oda. — Maga a parkban hál, a pádon. — Honnan veszi ezt az arcpirító hazugságot? — kiáll tóttá az utcaseprő. — Láttam. — Aztán mikor látta? — Az egyik éjszaka. — Mit keresett volna maga éjszaka a parkban? — A menyasszonyommal sétáltam, ha olyan kiváncsi... — Méghogy menyasszonya! — Az utcaseprő hátravetette a fejét, és felnevetett; hangja csikorgó lánckerék zörejéhez hasonlított. A nevetés hörgésbe fulladt, majd egy kis csönd telepedett az asztal köré. — Habókos vénember... — Ne bántsuk egymást, kérem — szólt közbe Pálos úr, s megigazította kopottas kézelőjét. — Sárdi tata talán nem is az úttisztító urat látta abban a parkban aludni, miközben üres padot keresett magának. .. — Olyan lényegtelen az egész — bólintott Marian ka. — Magának könnyű, szép otthona van — mondta az utcaseprő. — Fűtött szobája. — Ágyban alszik, ha úgy akarja... — toldotta meg Sárdi tata. A leszedőasszony hófelleg-köpe- nye suhant mögöttük, egy pillanatra elnémultak, megvárták, amíg néhány gyors mozdulattal tisztára törli előttük az asztalt. — A múló idő változást hozhat, biztosan sok szép vár még mind- annyiunkra — mondta Marianka. — A sors ezer rejtelem... — fűzte hozzá finom mosollyal. Az öregek egyszerre bólintottak, mint gyertyák lángjának sona, ha szellő éri. Az önkiszolgáló éttermet váratlanul bezárták, átalakították, és magánkézbe került. Sára asszony, a tulajdonos sajátkezűleg hordta ki az asztalokhoz az egytálételeket, s miközben a tálcával a vendégek fölé hajolt, elnehezedett keble sürgetően meg-megdöfködte az étkezni vágyót. Marianka volt az első visszatérő a régiek köziül. Beóvakodott az üvegajtón, körülnézett: a fényesre dörzsölt asztalok mellett rendiben sorakoztak a székek, csillogott a pult is, mely mögött katonásan álltak a különböző nagyságú tányérok. Szokása szerint kissé felszegett fejjel, büszke tartással tipegett a helyére. Főzeléket rendelt, és kivételesen egy szeletsültet is kért hozzá. Lassanként aztán visszaszivárogtak a többiek is, egy héttel a nyitás után már valamennyien ott ültek a hosszú asztalnál. Sára asszony először nem szóit, csak a pult mellől pillogott feléjük súlyosakat. Később hozzájuk lépett, s fennhangon tudakolta, hogy szolgálhat-e még valamivel; Sárdi tatának az üres tökfőzelék után desszertet ajánlott, az utcaseprőnek egy jó erős feketekávét tejszínnel, míg Pálos úrnak primőr gyümölcsöt. Az öregek lesütött szemmel rázták a fejüket. Ezekután más módszerrel próbálkozott: — A főzelék elfogyott — jelentette 'ki — Ajánlhatom helyette a bélszínszeletet tükörtojással, vagy a rántott borjúlábat... — A fogak, asszonyság... — nyögte Sárdi tata kínban. — Baj van a fogakkal. — Akkor miért nem csináltatják meg a fogaikat! — csattant fel Sára asszony. — Vagy vegyenek maguknak protézist! — Ennek elsősorban anyagi akadálya van — mondta halkan Pálos úr, és megigazította vékony nyakkendőjét. — Mégiscsak hallatlan — dohogta Sára asszony, s ahogy meg- pördiült, keblével kishíján lesodorta az utcaseprő fejéről a svájcisapkát. A púihoz kacsázott, félhangosan beszólt a tálaló-ablakon: — Itt ülnek naphosszat, és nem zabáinak. .. Következtek az egész helyiséget betöltő kifakadások: —- Nem forog a placc! Foglalják a helyet a fogyasztó vendégek elől! Azután a vizeskancsók tűntek el az asztalukról, mit tehettek, tanácstalanul tapogották, forgatták az üres poharakat, míg Sára asz- szony föl nem kapkodta előlük, mint száradófélben lévő virágok közül a gyomot. Marianka bizonytalanul felemelte mutatóujját. — Mit akar? — förmedt rá Sára asszony, miközben nyakán ki- dagadt egy ér. — Egy gránátoskockát, ha szabad kérnem — mondta Marianka. — A krumplistészta elfogyott! — De hiszen a szomszéd asztalnál... — Nincs! — A pulton is... A kistányérokon. .. — Nincs! ! ! Marianka az ordításra még kissé hátrább húzódott, majd az arcán ellazultak az izmok, feje oldalra csukló tt — annyi történt, nem több. * * * Pálos úr hajolt fölé először, felemelte a tehetetlen csuklót, várt néhány másodpercet, azután kijelentette: — Nincs többé... — Szegényke... — sóhajtotta valaki. — Így végezzük valamennyien... — 'hallatszott másfelől. — Neki legalább szép temetése lesz — jegyezte meg egy harmadik. — Az állam fogja eltemetni — mondta Pálos úr, és végig nézett az asztaltársaságon. — Magányos volt, mint valamenyiünk. Megérkezett az orvos, s rövid vizsgálat után tehetetlenül széttárta a kezét. Sára asszony nyamakodott előre. gyik pillanatról a máE síkra történt — magyarázta. — Éppen a rendelést vettem volna fel, amikor váratlanul bevégeztetett. — A többiek felé vetett egy lapos pillantást. — Maguk is láthatták. Az öregek nem szóltak, félrenéztek. A tetemet elszállították, Sára asszony kiszellőztetett, aztán bekiáltott a tálalóablakon: — Az összes gránátoskocka rendel! Nagy László; Tüzciterák Vadak idege rezzen, gímek bőgnek, zokognak a karcsú selyem-gubó ajkú ünöknek, akik habozva lesnek a holdba, ó, alig bírnak megállni, inognak szélben a testek, kikericsek összenevetnek, október óriás ibolyái Csipkefák pengenek, . Piros-arany hangszerek, citerák, tüzciterák — mézzel gyöngyözött faodvak, bombardon-kürtök bufognak, skarlátvörösen zúgva, szél ölén kitárulva sombokrok harmonikáinak, magasan ágak hegedülnek, süvítnek a vadak örömére ünnep van, ünnep.
