Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. NOVEMBER 14. Irodalom, művészet 9 Áprily Lajos; Carpe diem... Most értelek meg, réges-régi szó. Más így nem értbet, csak a búcsúzó, ki kedves arcokat lát s nyugtalan, mert tudja, bogy már nem sok napja van. Carpe diem. .. Jöjj, drága napsugár. Legyen minden napom arany pohár, aranypobárban aszúbor legyen, mely fenn termett a hervadó begyen, olyan bor, melynek alján nincs salak, olyan bor, melytől pezsdül az öröm, bogy mondhassam, ba csendes óra jön s napomnak esti számadása vár : öregség kincse, szép aranypobár, ma végső cseppedig kiittalak. Száz éve — 1887. november 14-én — született Aprily Lajos költő, műfordító én sem merem ezt tőled megkér­dezni. Látod, azt hittük régen, a múló idő sok mindent megold, el­jön a nap, amikor csak te leszel és én, a nap, amikor minden egy­szerű lesz. Itt vagyunk a sötétedő erdő szélén, szomorúság borong a szivemben, nézem kifürkészhetet­len arcodat. Mit jelentek én most neked? Megyünk az állomás felé, meg­borzongok, és te felajánlod a ka­bátodat. Eszembe jut, hogy vala­mikor már megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam, és megrázom a fejem, mint akkor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az életéből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglátják, hogy fogod a keze­met menetközben, ki tudja, miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a kezemet. Talán mégis megér- zed ezt, mert úgy tűnik: azértis, még jobban szorítod az ujjaimat. Ez egy másik állomás, sok tekin­tetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem, másodpercek van­nak már csak hátra, és elvisz té­ged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltakozom, amikor csókolni kezdesz megint. Behúnyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és, hogy mit szólnak, akik látnak bennünket. Arra, hogy mindjárt indul a vo­nat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész éle­tünkben megpróbáltunk megfelel­ni mindennek, amit elvártak tő­lünk, és olyan sok évet elveszítet­tünk, annyi szép órát és napot egymástól távol. Ügy csókolsz, ahogyan soha sen­ki, ahogyan csak te csókoltál va­lamikor, régen. Nem, nem enged­lek el én sem. Most fellázadok minden ellen, ami elválaszthat bennünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtala­nul, hányszor sírtam vissza sze­relmedet. Még erősebben szorítasz magad­hoz, pedig futnod kellene, mert elindult a vonatod. Én sem enged­lek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi estéken, az állomás is hason­ló, de ez mégis egy másik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tud­juk: nem éveket, napokat sem pazarolhatunk el az életünkből. Lehet, hogy millió kérdőjel ve­szi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a te­kinteted, mint akkor, régen. Lá­tom magamat a szemedben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vet­ted, hogy elmúlt fölöttem annyi év! Ügy mosolyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelem­mel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visz- szafelé indulunk, általad, úgy ér­zem, én is megtaláltam önmaga­mat. Már nem gondolok arra, mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a kezem. Mintha egy jó tündér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságát. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiéd­hez igazítom a lépteimet. Összeállította: Réltasy Ildikó sors ezer rejtelem... n ranyéletük volt az öre­geknek. Naphosszat ott ültek az önkiszolgáló ét­terem márványasztalánál, v s amikor kiürült a vizes­kancsó, a leszedőasszony máris másikat tett eléjük. Na­ponta egyszer főzeléket ettek szafttal, az ínyencek olykor még egy adag gránátoskockát is meg­engedtek maguknak. Eszegettek hát, kortyolták a vizet, beszélget­tek; szemezték napjaikat. A legszebb öregasszonyt Márián­kénak hívták. Bár nagyon öreg üt már, de a ráncos bőr alatt a csontozat egykor finom metszésű arcról, tartása arányos termetről árulkodott. S belül sem rontotta meg az öregség és a magány, hi­szen többször kijelentette, hogy igazán harmonikus családi életet él a férjével, aki egyébként jónevű állatorvos, no és a lányával, meg az unokáival. — Akkor pediglen miért nincs azzal a népes családjával, ha sza­bad érdeklődnöm? — böikte felé sebhelyes, sárgászöld árnyalatok­ban játszó állát Sárdi tata, az örök kötekedő. Sárdi tata sérülését sa­ját bevallása szerint a lakásában szerezte, mikor kilépett a fürdő­kádból, és a hirtelen vérnyomás- változástól elvágódott. A rossz- nyelvek viszont azt rebesgették, hogy a saját fia ütötte meg egy szó váltás során; minek előtte az öreg kölcsönért folyamodott hozzá; utóbbit látszik, igazolni, hogy Sárdi tatának, elmondásával ellen­tétben nem volt lakása, követke­zésképpen fürdőkádja sem lehe­tett. — A férjem rendkívül elfoglalt, ha tudni akarja — húzta ki ma­gát egy kicsit Marian ka. — A lányom dolgozik, az unokáim pe­dig óvodában vannak. — Máriánkénak tökéletesen iga­za van — jegyezte meg Pálos úr, egy halk szavú, finom modorú fér­fiú. — A szabadidejét mindenki ott tölti el, ahol kedve tartja. — Magától sem kérdezi senki, miért nincs a drága fiacskája mel­lett — hallatszott az asztal másik féléről, — A fiamat kitagadtam — kö­zölte Sárdi tata, amivel nyíltan be­ismerte vereségét. — Aztán miből tagadta ki? — évődött a narancssárga mellénye» utcaseprő;, aki csak húszpercekre ült le az öregek asztalához; igaz, azt sűrűn-megtette. — Miiből, miből, hát a vagyo- nómból! — vágott vissza Sárdi tata. — Vagyonából? — kérdezett vissza fölényes ábrázatta! az utca­seprő. — Legfeljebb a bolháiból— Sárdi tata megvető pillantást küldött az utcaseprő szorosra gom­bolt, kétes tisztaságú ingére, mely­nek gallérja mint két kicsiny szarv meredt előre. — Jobban teszi, ha tartja a szá­ját — vetette oda. — Maga a park­ban hál, a pádon. — Honnan veszi ezt az arcpirí­tó hazugságot? — kiáll tóttá az ut­caseprő. — Láttam. — Aztán mikor látta? — Az egyik éjszaka. — Mit keresett volna maga éj­szaka a parkban? — A menyasszonyommal sétál­tam, ha olyan kiváncsi... — Méghogy menyasszonya! — Az utcaseprő hátravetette a fejét, és felnevetett; hangja csikorgó lánckerék zörejéhez hasonlított. A nevetés hörgésbe fulladt, majd egy kis csönd telepedett az asztal kö­ré. — Habókos vénember... — Ne bántsuk egymást, kérem — szólt közbe Pálos úr, s megigazí­totta kopottas kézelőjét. — Sárdi tata talán nem is az úttisztító urat látta abban a parkban aludni, mi­közben üres padot keresett magá­nak. .. — Olyan lényegtelen az egész — bólintott Marian ka. — Magának könnyű, szép ottho­na van — mondta az utcaseprő. — Fűtött szobája. — Ágyban alszik, ha úgy akar­ja... — toldotta meg Sárdi tata. A leszedőasszony hófelleg-köpe- nye suhant mögöttük, egy pilla­natra elnémultak, megvárták, amíg néhány gyors mozdulattal tisztára törli előttük az asztalt. — A múló idő változást hozhat, biztosan sok szép vár még mind- annyiunkra — mondta Marianka. — A sors ezer rejtelem... — fűzte hozzá finom mosollyal. Az öregek egyszerre bólintottak, mint gyertyák lángjának sona, ha szellő éri. Az önkiszolgáló éttermet várat­lanul bezárták, átalakították, és magánkézbe került. Sára asszony, a tulajdonos sajátkezűleg hordta ki az asztalokhoz az egytálételeket, s miközben a tálcával a vendégek fölé hajolt, elnehezedett keble sür­getően meg-megdöfködte az étkez­ni vágyót. Marianka volt az első visszatérő a régiek köziül. Beóvakodott az üvegajtón, körülnézett: a fényesre dörzsölt asztalok mellett rendiben sorakoztak a székek, csillogott a pult is, mely mögött katonásan áll­tak a különböző nagyságú tányé­rok. Szokása szerint kissé felsze­gett fejjel, büszke tartással tipe­gett a helyére. Főzeléket rendelt, és kivételesen egy szeletsültet is kért hozzá. Lassanként aztán visszaszivárog­tak a többiek is, egy héttel a nyi­tás után már valamennyien ott ül­tek a hosszú asztalnál. Sára asszony először nem szóit, csak a pult mellől pillogott felé­jük súlyosakat. Később hozzájuk lépett, s fennhangon tudakolta, hogy szolgálhat-e még valamivel; Sárdi tatának az üres tökfőzelék után desszertet ajánlott, az utca­seprőnek egy jó erős feketekávét tejszínnel, míg Pálos úrnak pri­mőr gyümölcsöt. Az öregek lesü­tött szemmel rázták a fejüket. Ezekután más módszerrel pró­bálkozott: — A főzelék elfogyott — jelen­tette 'ki — Ajánlhatom helyette a bélszínszeletet tükörtojással, vagy a rántott borjúlábat... — A fogak, asszonyság... — nyögte Sárdi tata kínban. — Baj van a fogakkal. — Akkor miért nem csináltatják meg a fogaikat! — csattant fel Sára asszony. — Vagy vegyenek maguknak protézist! — Ennek elsősorban anyagi akadálya van — mondta halkan Pálos úr, és megigazította vékony nyakkendőjét. — Mégiscsak hallatlan — dohog­ta Sára asszony, s ahogy meg- pördiült, keblével kishíján lesodor­ta az utcaseprő fejéről a svájci­sapkát. A púihoz kacsázott, fél­hangosan beszólt a tálaló-ablakon: — Itt ülnek naphosszat, és nem za­báinak. .. Következtek az egész helyiséget betöltő kifakadások: —- Nem fo­rog a placc! Foglalják a helyet a fogyasztó vendégek elől! Azután a vizeskancsók tűntek el az asztalukról, mit tehettek, ta­nácstalanul tapogották, forgatták az üres poharakat, míg Sára asz- szony föl nem kapkodta előlük, mint száradófélben lévő virágok közül a gyomot. Marianka bizonytalanul felemel­te mutatóujját. — Mit akar? — förmedt rá Sá­ra asszony, miközben nyakán ki- dagadt egy ér. — Egy gránátoskockát, ha sza­bad kérnem — mondta Marianka. — A krumplistészta elfogyott! — De hiszen a szomszéd asztal­nál... — Nincs! — A pulton is... A kistányéro­kon. .. — Nincs! ! ! Marianka az ordításra még kissé hátrább húzódott, majd az arcán ellazultak az izmok, feje oldalra csukló tt — annyi történt, nem több. * * * Pálos úr hajolt fölé először, fel­emelte a tehetetlen csuklót, várt néhány másodpercet, azután kije­lentette: — Nincs többé... — Szegényke... — sóhajtotta valaki. — Így végezzük valamennyien... — 'hallatszott másfelől. — Neki legalább szép temetése lesz — jegyezte meg egy harma­dik. — Az állam fogja eltemetni — mondta Pálos úr, és végig nézett az asztaltársaságon. — Magányos volt, mint valamenyiünk. Megérkezett az orvos, s rövid vizsgálat után tehetetlenül szét­tárta a kezét. Sára asszony nyamakodott előre. gyik pillanatról a má­E síkra történt — magya­rázta. — Éppen a rende­lést vettem volna fel, amikor váratlanul bevé­geztetett. — A többiek felé vetett egy lapos pillantást. — Maguk is láthatták. Az öregek nem szóltak, félre­néztek. A tetemet elszállították, Sára asszony kiszellőztetett, aztán be­kiáltott a tálalóablakon: — Az összes gránátoskocka ren­del! Nagy László; Tüzciterák Vadak idege rezzen, gímek bőgnek, zokognak a karcsú selyem-gubó ajkú ünöknek, akik habozva lesnek a holdba, ó, alig bírnak megállni, inognak szélben a testek, kikericsek összenevetnek, október óriás ibolyái Csipkefák pengenek, . Piros-arany hangszerek, citerák, tüzciterák — mézzel gyöngyözött faodvak, bombardon-kürtök bufognak, skarlátvörösen zúgva, szél ölén kitárulva sombokrok harmonikáinak, magasan ágak hegedülnek, süvítnek a vadak örömére ünnep van, ünnep.

Next

/
Oldalképek
Tartalom