Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. NOVEMBER 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szászberki mindennapok Itt szeretnék boldogulni Túlzás nélkül állítható: ma Szászberken nincs köny- nyű helyzetben Laki Imre. Azt még csak úgy ahogy meg­bocsátják neki, hogy a tanácsi kirendeltség vezetőjeként olykor-olykor szabálysértéseket rójon ki az arra érdem­legeseknek, de azt már nehezebben, hogy a focicsapat, amelynek — nem elírás — 30 éve ő az edzője, jelenleg a megyei első osztályban az utolsó előtti helyen áll. Aki mozog, focizik is — Pedig kész csoda, hogy az ezerlelkes falunkból há­rom. csapatot is tudunk sze­repeltetni. Ha hiszi, ha nem, a serdülő korosztályból mindössze tizenöt fiú él a faluban és abból tizenhárom igazolt focista. Gondolhatja, nem nehéz a döntés, ki ma­radjon ki. — Ha győznek? — Aranylábúak a gyere­kek, a csapat. — Ha veszítenek? — Az az edző bűne... Meglehet, velős az értéke­lés, de némi igazság adódhat az állításban, legalábbis an­nak, aki nyomon követi a mai tréneri nyilatkozatokat. Ha valaki egykoron meg­írná ennek a nagyon muta­tós, ízléses házakból álló kis falunak a felszabadulás utá­ni történetét, bizonyos va­gyok benne, hogy az iskolá­nak külön fejezeteket áldoz­na. Az itteni intézmény sor­sa szemléletesen példázza az oktatási rendszer oly* sok, esetenként értelmetlen át­szervezésének modelljét. A falu lényegében 1950-ig Be- senyszöghöz tartozott, majd 1975-ig önálló tanáccsal ren­delkezett. Ettől kezdve pedig Zagyvarékas társközsége. Igen ám, de mindez más­képpen alakult az iskolánál. 1973-ban a felső tagozat megszűnt, és ezek az osztá­lyok akkortól Üjszászra jár­tak. Az itteniek most is ál­lítják: első ízben ekkor „halt meg” majdnem a falu, hi­J<j előjel, hogy ma már nem csökken a lélekszám, sőt az építkezési ke3vet mu­tatja, hogy évente három-öt mutatós magánház „nő” ki. Ilyen ifjú Pető Béláéké is a Dózsa György út végén. A körülkerített portán álló még nem teljesen kész épületbe egy hete költöztek, ahová csak az „anyósbejáron” le­het bejutni, lévén náluk az egyetlen utcáról nyíló kapu, mivel tőlük választották le a fiataloknak ezt a jókora telket. A feleséget, Erzsébe­tet találom otthon két tün­dér i szőke aprósággal — Az apósomék portáját feleztük meg, és a házat is szén nagyon sokan el is köl­töztek. Az alsósok maradtak, de ők Zagyvarékashoz tar­toztak. Szóval ötödiktől nyol­cadikig az osztályokat Új- szászról ellenőrizték, a kicsi­ket Rékasrói, az iskolát oly­kor Szolnokról. Bonyolult. Ez az áldatlan állapot 1981-ben kezdett oldódni: attól fogva a felsősök is Rékason sajá­títják el a tantárgyak alap­jait. Sőt, most ősztől újabb fejlemény a szövevényes ügy­ben. amelyről Oláh Sándorné tanítónő — aki „mellesleg” a népfront községi titkára, sőt megyei tanácstag is — tájékoztat. — A szülők nyomatékos kérésére már a tizenkilenc ötödikes diák is visszajött Rékasrói és az itteni isko­lába jár. Jövőre a hatodiko­sok és hetedikesek, majd két év múlva a nyolcadikosok is követik őket. Csak az a ké­rés, tíznél kevesebb nem le­het egy osztály. — Tehát újra lesz teljes alsó- és felső tagozatuk. — Szeretnénk, bár áhhoz további tantermek, meg ne­velők kellenének. Nem be­szélve egy-két szolgálati la­kásról. Remélem, találunk valamilyen megoldást, és ak­kor a nyolc-tíz itteni értelmi­ség száma is növekedni fog, ami minden bizonnyal jóté­konyan hat a település jövő­jére. Nem beszélve arról, hogy orvossal büszkélkedhe­tünk, csak még az iskola csonka. ő készítette, mivel nyugdíjas kőműves. — Miért ragaszkodtak a faluhoz? — A férjem gépkocsiveze­tő a Vasipari Vállalat itteni telephelyén, és én is ugyan­ott dolgozom műszaki rajzo­lóként. Qsendes, nyugodt hely, ezért tetszett. — Az építkezésük könnyű volt? — Ugyan már, hol egysze­rű manapság az ilyesmi? A párom tudná megmondani, mivel ahogy meséli: Tolná­tól Baranyáig bejárta anya­gokért a fél országot. Egy apró településen min­dig létkérdés az ellátás. Ez ellen különösebb kifogás nincs, hiszen itt két élelmi­szer bolt is akad. az egyik az áfészé. a másik maszek üzlet. Az utóbbi Lakatos Já- nosnéé meg a férjéé. Három éve nyitották és az az érde­kességük, hogy szombaton délután, sőt még vasárnap délelőtt 9-től 11-ig is fo­gadják a betérőket. A te­nyérnyi helyen szinte min­den van a cukortól a mosó­porig, a befőttől a papírig — Kérem, úgy alakult az életünk, hogy Cizike koráb­ban nálunk volt segéd. El­vettem, és fordult a kocka. Most ő a főnök én pedig af­féle családi kisegítő — mondja mosolyogva férfiúi beletörődéssel János bácsi. — Elégedettek a szállítás­sal? — Rizs több kellene, mert elkezdődött a hízóvágás... Erről jut eszembe, hogy a faluban nem kevés a jószág­tartó gazda, akik között az egyik legismertebb Gortya István. Otthon az istállóban négy tehén, három borjú ké­rődzik, az udvaron kilenc juh, az ólakban pedig két anyadisznó követeli a por­ciót. — Hogy miért csináljuk? A feleségemmel együtt a Tü- zépen dolgozunk, és havonta ketten hétezer forintot ke­resünk. Kérdezem én: ebből hogy lehet megélni, ahol négy gyerek is van? — Kifizetődő az egész? — Ha nagyban csinálja az ember, és amit lehet gépesít, igen. Szerencsére sokat segit a rékasi téesz is; szalmát, kaszálót, a teheneknek lege­lőt ad. Szóval nem panasz­kodom, csak erő meg egész­ség legyen. Közel ezer lélek — Nyaralni mikor volt? — Én? Soha. Jól érzem magam itthon, a család kö­rül, meg egyébként is, kire bíznék ennyi jószágot? Ezért amíg bírom, csinálom. Úgy tűnik, lesz utánpótlás is, mert a 71 éves fiam, meg a legnagyobb lányom sokat se­gít. Délutánra, mire a mun­kásszállító buszok meg az iskolás gyerekek utolsó cso­portja is hazatér, köd eresz­kedik a környékre. A falu tíz utcájában villanykörték küszködnek a homállyal. Igaz, a tízből háromban, már kövesút nyújtózkodik, to­vábbi háromban pedig kő- zúzalék állja a november ostromát. No, meg kilenc­százhetvenöt ember, aki je­lenleg itt él, itt szeretné to­vábbra is tölteni mindennap­jait, nevelni gyermekeit; egyszóval boldogulni, á két „nagy” szomszéd, Üjszász és Zagyvarékas között. D. Szabó Miklós Főleg fiatalok építenek Burgonya, zöldség, gyümölcs Töltik az ország éléstárát A lakosság téli burgo­nya-, zöldség- és gyümölcs­szükségletének mintegy háromnegyedét az állami és szövetkezeti kereskedelmi vállalatok tárolják. Bár az idén, főként az időjárás miatt, késett a betakarítás, előreláthatóan a tervezett időpontig — december 31- ig — a tárolókba kerül a jövő évi termésig szüksé­ges árumennyiség. A burgonyatermés az idén jóval gyengébb volt, mint az elmúlt esztendőkben, s nehezíti a tárolást az is, hogy a termelők egy része — anyagi megfontolásból — halogatja szerződéses köte­lezettségeinek teljesítését. A kereskedelem lengyel im­port burgonyával pótolta a hiányt, elsősorban mostani fogyasztásra, s további szo­cialista országokbeli szállító partnereket keres, hogy a későbbiekben se legyen fennakadás az ellátásban. A magyar konyha másik fbntos alapanyagából, vö­röshagymából már a táro­lókban van a télire szüksé­ges mennyiség, ami várha­tóan elegendő is lesz. A fokhagyma azonban nem elég, mert a tavalyi gyenge termés miatt az idén a sza­porítóanyag kevés és drága volt. A hazai termés pótlá­sára a Szovjetunióból vá­sárolt fokhagymát a keres­kedelem. Folyamatosan — bár szin­tén megkésve — tárolják a vállalatok a gyökérzöldsé­get, káposztaféléket, cék­lát. A télire rendelkezésre álló mennyiség elegendőnek ígérkezik. Ugyancsak kellő mennyi­ségű alma és körte kerül a hűtőházakba. Az almafajták közül a leginkább tárolható a jonatán, a starking és a golden, de kapható lesz a télen a hazánkban csak né­hány éve termesztett ida- red-fajta is. A tárolókba kerülő bur­gonya, zöldség és gyümölcs minőségét a KERMI a vál­lalatok kérésére folyamato­san vizsgálja. A kereskede­lem érdeke, hogy szakvéle­mény támassza alá az áruk tárolhatóságát. A szibériai tigrisek Nem bírták a hideget Elszoktak a hidegtől, nem örökölték őseiktől a fagy- gyal szembeni ellenálló ké­pességet a Veszprémi Al- latkert újszülött szibériai tigrisei. Az anyatigris nem a téliesített ólban, hanem a rácsos kifutóban hozta vi­lágra kölykeit. Az újszülöt­tek az éjszakai, nulla fok körüli zúzmarás hidegben megfáztak és közülük hár­man már nem élték meg a reggelt A gondozók, két csak­nem teljesen kihűlt köly- köt találtak életben. A kis tigriseket azonnal meleg helyre vitték és gondos ápo­lásban részesítették. Élet­ben maradásukhoz azonban sürgősen kutyadajkára volt szükség. Az állatkert igaz­gatójának felhívására a megye távolabbi részeiből is jelentkeztek a segítőkész kutyatartók. Végülis Pápán találtak egy rendkívül „szol­gálatkész” kutyadajkát. Karnyújtásnyira a délibábtól A népszerűségnek olykor nyakatokért mérőszámai vannak. Jómagam, ha Tisza­füredre indulok, legalább fél tucatnyi üzenetet, heve­nyészve odavetett félmonda­tot, baráti hátbaveregetésnek számító üdvözletét viszek Rente Ferencnek, a városi tanács elnökének. Nos, hát ez a küldemény menetköz­ben „elpotyo«”, ám mégis azt jelzi számomra az út- ravaló, hogy a címzettje nem akármilyen népszerű­ségnek örvend megyeszerte. Mondhatni, igazi közigaz­gatási karrier az övé, hiszen amikor gyermekként szülő­falujából. Egyekről át-át- buszozott ruhát venni édes­anyjával Tiszafüredre, az még épp olyan Hortobágy- széli falu volt, mint Egyek, csak éppen valamivel na­gyobb volt a boltja. Aztán amikor Rente Ferenc ép- penhogy elhelyezkedett a ta­nácselnöki székben — máris vehette át a nagyközséggé nyilvánító oklevelet. Ez 1970. január 1-jén történt, éppen két héttel azután, hogy őt választották a község — vagyis hát immár a nagy­község — élére. Fiatalember volt, olyannyira, hogy a Népszava ezt írta róla: „A 28 évével a legfiatalabb ta­nácselnök szerte e hazá­ban..." Szerencsés egybeesés, hogy ettől kezdve amúgy isten­igazából beindult Füred ur­banizációs „körhintája”: az első jelentősebb ipari bázis, amely idetelepült, az Alu- gyár volt, 1970. augusztus Írf­án, majd jött sorba a töb­bi. A füredieknek kellett a kenyér, a gyáraknak a mun­kás kéz. Az ám, csakhogy a munkába járás millió gon­dot hozott felszínre; először is mi legyen a dolgozó nő gyerekével ? Hát, persze, hogy kell óvoda, bölcsőde. Lett is; igaz — amint az elnök azt ma már alig pa­lástolt büszkeséggel meséli — „recsegtek, ropogtak a csontok, de került pénz min­denre". Különben „recsegett-ropo- gott" az ország legifjabb ta­nácselnökének csontja is; a Debrecenben szerzett köz- gazdasági technikumi érett­ségit politikai főiskolai dip­lomával toldotta meg, aztán az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemen történelem­tanári képesítést szerzett. A nagyközség pedig városi ran­got. Dehát addig el kellett jutni. Először is úttal kel­lett a megyéhez kötni Ti­szafüredet. Az akkori or­szággyűlési képviselőjük, Nánási László valamennyi ünnepi beszédében elmond­ta: tűrhetetlen, hogy ide a megye csücskébe tengelytö­rés árán lehet eljutni Szol­nokról. „Márpedig én a po­litikában sem szerettem a kanyargós utat!" — tette hozzá a képviselő és a hely­béliek viharos tapsára bíz­vást számíthatott. Ebből az egyhangú egyetértésből — no, és persze a város szerepét átértékelő üdülőkörzeti funk­cióból — pénz lett. Áruhá­zak létesültek^ épülő jár­dák kanyarogtak, víz- és csatornahálózat kígyózik im­már városszerte. A Tisza II. Áruház például Rente Fe­renc szoba-konyhás lakásá­nak helyén emelkedik. Közben a tanácselnök el­készült diploma munkájával, melynek ez lett a címe: „Tiszafüred a középfokú központtá válás folyamatá­ban”. A dolgozat tetszett a politikai főiskola tanárainak, most már „mindössze” meg kellett valósítani. A város­sá válás persze nem „jó ke­resztapaság” dolga, ahogyan azt sokan gondolják. Szá­mos urbanizációs mutatónak kell megfeleni ahhoz, hogy a jelentkezők közül egy te­lepülésnek végül is odaitél- jék a mindenképp megtisz­telő rangot. Füreden össze­jöttek a dolgok annyira, hogy 1983-ban a tanácselnök már valamennyi fórumon el­mondhatta: készen állnak a minőségi ugrásra. A döntés napján Rente Ferenc Miskolcról hívta fel a fővárosban az illetékese­ket, ahonnan közölték a jő hírt: „Gratulálunk, megkap­tátok a városi rangot!" Volt persze öröm és ünneplés: „A kis életünkből lemorzsoltunk huszonvalahány évet ezzel..." — kommentálta a hirt a tanácselnök. És talán így lön... Aki ma Tiszafüreden jár, nem hagyja szó nélkül a lát­ványt. Először is az utat. Az elkerülő szakasz lehető­vé tette, hogy a város szí­vében levegőhöz jussanak a helybéliek. Az iparnegyed­ben tiszteletet parancsoló toronydaruk ágaskodnak, az­tán mutatja Rente Ferenc a sportcsarnok alapjait, majd az iskolát, a fürdőt. Itt min­denképp meg kell állni, mert e pompás fürdőtelep példázza tán a leglátványo­sabban, mire juthat a te­remtő szándék, ha az aka­rathoz leleményesség és né­mi furfang is párosul. Az egykori falusi pancsoló ma már szinte nappali szanató­riumnak is titulálható a nagyzolás gyanúja nélkül. Márpedig ehhez alig volt más, mint a tanács vezetői­nek sodró tenniakarása. Ré­szese voltam egy beszélgetés­nek, amikor is a Gagarin Hőerőmű vezetői lelkendez­ve dicsérték a fürdő para­dicsomi állapotait. Mire Ren­te Ferenc csak ennyit mon­dott: „A tiétek is! Vásárol­jatok itt üdülőtelket, és...” Innentől kezdve a jövőbeni gazda jogán tervezgettek im­már a szomszéd megyeiek, miközben nem volt nehéz kihallani a diskurzusból az eljövendő beruházásra szánt forintok csörgését. A nyitottság ... Aligha­nem ez a legfontosabb ve­zérlő elve a fürediek tanács­elnökének. Hát persze, hogy á gyors boldogulás láttán önmagát kínálja a kérdés: ki a patrónus? A válasz egy sejtelmes félmosoly kíséreté­ben akár tanmesének is el­menne. Sok helyen kell ben­sőséges kapcsolatot kialakí­tani ahhoz, hogy még az elutasítás is emberséges le­gyen. Hogy ehhez mi szük­ségeltetik? Beköszönni egy ajtón akkor is, ha semmit nem akar az ember. Aztán meg kell becsülni az el­származottakat, mert a szü­lőföld szeretete semmiféle fizetőeszközzel ki nem vált­ható értéket jelent. Megy is a levél a tanács részéről, ha a város valamelyik szülötte gratulációra érdemesül — vagy, a meghívó, ha éppen bensőséges összejövetel szín­helye a város. — Szeretnek a városban, Rente Feri? — kérdem már azért is, mert a „csontro­pogtató" korszakból még em­lékszem néhány helybeli pol­gár duzzogó megjegyzésé­re is. Az elnök hosszasan gon­dolkodik a válaszon. — Nézd, alig van ennek megbízható mutatószáma, de a névnapomon az utcáról is bejönnek felköszönteni, az­tán elég korán kell elindul­ni hazulról ahhoz, hogy nyolcra beérjek, mert any- nyian állítanak meg útköz­ben. De ami a legfontosabb: a város valamennyi kocsmá­jába be merék menni. Meg is tenném, ha több időm lenne rá, mert a munkánk­ról ott aztán kendőzetlenül hallanám a véleményt. A Rente család közben tiszafüredi lett, átköltöztek a szülők is — miközben az elnök a közelmúltban meg­özvegyült. Dehát ő nem az az ember, aki a magánélete nyűgét közszemlére tegye. Szívesen beszél inkább a jö­vőről. Arról, hogy amíg má­sutt sorban állnak egy-egy talpalatnyi zöld területért a vízparton, Tiszafüreden kí­nálja magát a folyóparti közművesített üdülőterület. A nagyszerű kemping épp a nyáron állt üzembe, s ha az emberek megunják a tolon­gást a Balatonnál, a Velen­cei-tónál, úgyis idejönnek. Erre kell hát felkészülni. Füreden én még láttam bi­ciklis körzetorvost, most három Niva áll a rendelőin­tézet előtt. Aztán kell a ve­zetékes gáz, az új szakmun­kástanuló intézet, no meg a sportcsarnok igényli majd a városlakók egészséges önzé­sét. Egyébként itt tervezni nem nehéz, hisz jobb időben ide látszik a délibáb ... Rente Ferenc búcsúzik, történelemórát tart a gim­náziumban. „Kell ez a szel­lemi készenlét, meg hát « napi kapcsolat az ifjúsággal. Az ember addig hitetheti el magával, hogy fiatal, amíg közöttük van.” A Tiszafüredi Városi Ta­nács elnöke november 7-én kapta meg a Munka Érdem­rend arany fokozatát. Palágyi Béta Teljes tolldíszbe öltöztek a Szolnok és Békés me­gye állóvizein, kisebb csatornáin letelepedett idei kelésű vadkacsák. Az előzetes felmérések szerint elegendő a sza­porulat, kezdődhet a va­dászat. Képünkön a szé­pen fejlett vadkacsák (MTI-fotó: B. Fazekas László)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom