Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. NOVEMBER 14. Stz.<njudfc>cdU Az öröm Már lezajlott minden, ami egy országos értekezleten szokásos. Elhangzottak az elő­adások, ki-ki elmondta kérdését, vélemé­nyét, volt kis vita és sokkal több egyetér­tés. Aztán ebéd után a társaság autóbusz­ba szállt, s utazott erre-arra a városban. Egy-egy helyen megálltak, kiszálltak, megnéztek egy hirtelen fölépült parkot, egy sok szülői munkával rend be tett isko­laudvart, egy valamikori ötvenes években épült bölcsődéből újjávarázsolt idősek klubját. Szóval, látták, amit a nap elején megbeszéltek, megvitattak. A társadalmi munka értékét, szépségét. Szürküllött már a délután, amikor az autóbusz* hét megyéből érkezett utasaival bekanyarodott a Pletykafalu szűk kis ut­cáiba. Ott volt a buszon a tanácstag, Bor- sányi István is, aki mondta, mit, mennyi földet mozgattak meg, hány ember dolgo­zott tavasztól őszig, amikor az évtizedek óta ősztől tavaszig sáros, vizes utcák jár­hatók lettek, s bármilyen rossz időben házihoz érkezhet a mentő, a kisgyerme­kes édesanya tolhatja a járdán kocsiját. Ezt mondta, mesélte a tanácstag, s a 'bu­szon Szegedtől—Miskolcig, Békéscsabától —Debrecenig hallgatta sok olyan vezető* aki otthonában, a megyeszékhelyen is­merős a társadalmi munka szervezésében, lebonyolításában. A Rák utcában, ahol egy szusszanásnyira megállt az autóbusz, egy középkorú asszony fölkéredzkedett. Meglátta a tanácstagját — mondta —, s mivel hallotta, a társadalmi munkát szer­vezők félországnyi értekezlete van Szol­nokon, szót kérne pár pillanatra, merthogy neki nagy dolog, ami ebben az utcában történi. — Ugyan, Cseténé — mondta a tanács­tag, — épp most szóltam róla, nehogy kö­szönjön már valamit is. — Ne köszönjek? — szólt vissza Cseté­né — de azt ugye, elmondhatom, hogy ez a járdaépítés engem kiszabadított az ud­varom fogságából? — Mivel a buszon ülök érdeklődéssel hajoltak előre, nézték a be­szélőt — meg is magyarázta: — Kérem, én mozgássérült vagyok. Kis Trabant Hyco- OBattal közlekedem pár éve, de itt, a Rák utcában ősztől tavaszig csak állt az autó, innét járda, kövesút hiányában se ki, se ibe sok éve már. Hát, gondolhatják, hogy az öröm hálájával ki kell mondanom, mindenkinek köszönet! A sok kétkezi munkásnak, a munkák szervezőinek, a ta­nácstagnak, a vállalatoknak, amelyek gé­pi erőt adtak! Csak a sorstársaim értik meg, mekkora az én boldogságom, mióta kövesutunk van. Hát már bocsánat, de ezt el akartam mondani! — Es Cseténé óva to­pilBanatai san lelépkedett a busz lépcsőjén* intege­tett a távozó társaság után. Borsánvi István, a tanácstag szabadko­zott. Nem igazán nem szervezte ő ezt az elismerést, szólt ugyan néhány környékbe­linek, hogy talán erre is jön a társadalmi munkát szervezők Szolnokra, első ilyen ta­nácskozásra érkezett küldöttsége, de nem volt szándéka a hencegés, vagy akármi, ne vegyék hát annak. Ültem a buszon, s figyeltem* ki, mit mond, talán szívoson gondolatfejtésre is vállalkoztam volna. Nem volt rá szükség. Egyértelmű volt a hallgatás, az öröm pil­lanata. Ki-ki rágondolhatott saját városá­ra, egy járhatatlan utca járhatóvá válásá­ra* egy idősek klubjára, egy csinos iskola­épületre, akármire, amit maguknak, ma­guk csináltak az emberek, hogy valame­lyest könnyebb szebb legyen az életük. Azt mondták a tanácskozáson, a társa­dalmi munka azért fontos életünkben, mert nemcsak gyarapítja a környezetet, nemcsak új értéket hoz létre, hanem mert közösséget teremt, szervez, s a közös alko­tás révén emberek közötti harmonikus kapcsolatokat fejleszti. A Rák utca példá­ja ezt igazolta. Valamint azt is. nem vé­letlen* hogy Szolnok, a megyeszékhely évek óta előkelő helyet foglal el a társa­dalmi munka értékével 1 a Dunán inneni megyeszékhelyek között. 1984-ben még megelőzte három megyeszékhely, 1985-ben és ’86-ban pedig már csak egy a mi vá­rosim,kát. S akárhogy nézzük, egy lakosra 1986-ban már háromezer forintnál is na­gyobb értékű társadalmi munkavégzés ju­tott. Ezen a félországnak szánt tapasztalat- csere -értekezleten hallottam azt is: az idén várhatóan Szolnok megyében 1,5 mil­liárd forint lesz a társadalmi munka érté­ke. Utak és vízhálózat, csatornák és gáz­vezetékek, boltok és bölcsődék, iskolák és idősek klubja, parkok és közterek épülnek, szépülnek a magunk munkája által. Ma­gunknak. Gondolom, nem volt senkinek se rossz szájíze, valamiféle mesterkélt megrende­zésre utaló ki csíny lése azon a szürkületbe hajló délutánon, ott a Rák utcában* Cseté­né az öröm pillanatáról szólt. Jól tette. Annyi hajunk között legalább egyszer­egyszer szólhatunk (mert van!) örömről is! Társadalmi munka a Pletykafalu­ban, Szolnok régi városrészében. A Rák utcában a lakók anyagi hozzá­járulással, saját két kezük munká­jával megépítették az úttestet, most a vízelvezető árkokat készítik, ugyancsak társadalmi munkában ► Az egykori bölcsődéből Idősek klub­ját varázsoltak a társadalmi mun­kások az Abonyi úton. A három éve átadott klub most huszonhárom idős nyugdíjasnak ad egész napra társa­ságot, barátságos gondozást (Fotó. Mészáros János) ▼ 4 ' 1®**' j H » i ;j Szilvásváradon minden a lipicai lóra emlékeztet, az étteremben, a szállodában is az ő fényképével találkozik az ember. Hogyan került Szilvásváradra? Milyen is a lipicai ]ó? Leg­többször fehéret láttam, de akad közöttük szürke és sö­tétbarna is. A feje egy ki­csit durva formájú (a fino­mítás egyébként tenyésztési cél) a tekintete intelligens, az orrlyukak nagyok és tá- gulók, a nyalka erős, jól ívelt, a 'háta közepesen hosszú a fara kerek, a lába tiszta, száraz; kemény inai vannak, kicsi és Remény patája; á teste zömök. Milyen tulajdonságok jel­lemzik? Szívós, kemény ló, kitartó, bírja a megpróbál­tatásokat. Hosszú életű. a törzstenyészetnek van olyan 26 éves kancája, amelyik még ellik. Egy kis emelkedő tetején található a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság Szil­vásvárad i Erdészeti és Mező- gazdasági Üzem igazgatósá­sának Lótenyésztési Ágazata. Iroda, kocsiszín, néhány is­tálló — ez a híres lipicai otthona. Azaz mégsem. A li­picai igazi otthona ugyanis a szabad ég alatt van. Dallos Andort, az ágazat fiatal vezetőjét kérdezem: — Honnan származik a li­picai? A tenyésztés titkai — A mai Jugoszlávia terü­letén található Lipicán te­nyésztették ki Habsburg Ká­roly főherceg elképzelése alapján Európa „legdivato­sabb” lovaiból. Hasonló ka­rakterű lovak voltak: anda- lúz, nápolyi, araib, berber stb. A lipicai Európa legré­gibb kultúrló-fajtája. Több helyen is tenyésztették — Mezőhegyesen, Fogarason. Bábolnán —, míg végül Szil­vásváradra került. Ennek a vándorlásnak az az oka, hogy megfelelő környezeti feltételeket kerestek. Abban ugyanis* hogy a fajta jelle­ge megmaradjon* a tenyész­tési munka mellett nagy sze­repe van a környezeti felté­teleiknek — a lipicai a kanszt- hegyiségéket, a szélsőséges éghajlatot szereti. Azt itt, Szilvásváradon találták meg. Magyarországán van még egy kisebb lipicai törzste- myészet; Banán. — A lovak tehát a szabtad ég alatt élnek? — Életük nagy részét kint töltik — a gazdaság 200 hek­táros területén. Csak a beta­nulás körülbelül fél éves idő­szakában élnek az istállóban. Télen* nagy hidegben, termé­szetesen szintén fedél alatt vannak, ilyenkor naponta „járta tják” őket a szabad le­vegőn. A tenyésztés hetven törzs- kancána épül. Az Állatte­nyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézettől évente öt-hat törzsmént kapunk. Minden esztendőben körül­belül negyven csikónk szüle­tik (fele kanca). A húsz kan­cából négy-öt kerül a _ te­nyésztésbe, a többit eladjuk. A legjobb kancák Bozsik Jó­zsef versenyfogatáha kerül­nek. Szilvásváradról és a lipi­cairól az olvasóknak is a fo­gathajtás jut az eszébe. A zömök lipicai ló ugyanis díj­lovaglásra és fogatvenseny- zésre alkalmas. — Mi biztosi tje még, hogy Eredmények, Dallos Andor az eredmé­nyekről is beszél. Tavaly az angliai világbajnokságra ha­zánkból négy versenyfogat utazott — kettő szilvásváná­di volt. Az 1985-ös OMÉK nagydíjas ménje a szilvás- váradi Convensamo XXIII. lett. Ugyanebben az évben az Állattenyésztési és Takar­mányozási Minősítő Intézet felvásárlásán Tulipán III— 26 Az évjárat legszebb mén­je címet nyerte eL Többször nyertek világ- és Európa- bajnokságot négyes fogatíhaj - tásbain. a lipicai megőrizze a fajta tulajdonságait: erejét, szí­vósságát? — A szabad tartás mellett a tréning — feleli az ágazat­vezető, — A tréning alapja* hogy a ló mindennap annyit menjen, amennyi jólesik ne­ki, és aztán még egy kicsit. A következő napon már az előző napi mennyiség lesz neki természetes. Így lehet emeini az edzésadagot. Az ágazat negyvenkilenc em­bert foglalkozhat, huszonötén dolgoznak a lovakkal* büszkeségek Beszélgetésünk vége felé az anyagiakról is szó esik. Az ágazat évi tízmillióB szükségletének körülbelül a fele saját bevételük (bemu­tatókkal, lovak eladásából, turisták lovagolásából, séta- kocsi zásból stb.), a másik fe­le dotáció. Az emberből önkéntelenül is kikívánkozik a kérdés; va­jon mennyibe kerül ma egy Ló? Dallos Andor elmondta* hogy tavaly a legmagasabb ár 200 ezer forint volt, ame­lyet lipicaiért fizettek. A lónak Jolleme van... és az embernek? Magas, szikár, ősz hajú férfi lép az irodába. Szürke egyenruhafélét visel* — so­se láttam ilyet —, amelyhez sapka és csizma is tartozik. Mészáros István tizenegy évig volt csikós, most a törzsmének gondozását bíz­ták rá — alig három hete. Amikor az egyenruhájáról kérdezem, elmondja, hogy annak idején a császári-ki­rályi testőrség tagjai visel­ték — ma a szolgálati ruhá­juk. — Édesapámnak is voltak lovai, persze mi dolgoztaink velük, meg kellett élni vala­hogy. A Békés megyei Vi­harsarok környékén laktunk, szegény vidéken. így én ti­zenkét éves korom óta lo­vakkal foglalkozom, nem is tudnék más munkát ell^p- zelni. Ennyi idő után a lo­vak gondolatát is ismeri az ember. — A lovak kedvelnek ben­nünket? — Azt az embert szeretik, aki minden, idejét velük töl­ti, egész nap ott matat körü­löttük. — Milyen tennivaló akad nap mint nap a törzsmének körül? — Meg kell itatni, etetni, lecsutakolni, sétáltatni őket, rendben tartani az istálló környékét Később, amikor körbejár­tuk az istállókat, megértet­tem Mészáros István monda­tát. miszerint: a „lovaknak természetük van”. A törzs- kancák és -mének nem mu­tatnak sokat jellemükből az idegennek — legfeljebb egy- egy kíváncsi pillantást en­gednek meg a látogató felé —, de a csikók még zabo­látlanok, őszinték. A korlát­hoz furakodnak, hátha koc­kacukrot kapnak, lökdöeók egymást néhány szál széna reményében. A legerősebb foglalja el a legjobb helyet a korlátnál, a többiek türel­mesen várnak* amíg rájuk kerül a sor. Amikor azon­ban megjelenik köztük egy öreg, féiszemű ló, az egész társaság vissaahátrál az is­tállóba. Szilvásvárad, a törzstenyé­szet bizonyára egzotikus ki- kapcsolódást jelent a turis­táknak. Én azonban nem a különlegesség élményét, hoz­tam magammal, hanem egy kedves történetet, amely kedvessége ellenére egy ki­csit szívszorító is. Sétákocsizni indultunk a lányommal. (Akkor még nem készítettem riportot, így nem tudták, hogy újság­író vagyok). Kértük, hogy hajtsunk ki a méneshez, amely az országút melletti domboldalon legelészett. A csikós fiatal, vékony fiú volt. Feüültette lányomat a saját (hátaslóvána, és kör belova­goltak néhányszor a mezőn. Pénzt akartam adni-a külön szívességért (hozzászoktam otthon). Nem fogadta .el. — Ugyan már, azért; mert a gyerek...! — legyintett Én más világból jöttem, Csikós Ür, ahol sok minde­nért duplán fizetünk, mert azért is pénzt várnak él, amiért már egyszer megfi­zettünk, így aztán tudja, sok mindenre ráfizetünk. Persze* itt önöknél egy kicsit má- sabb a világ; a ménes sza­bad nyargalása és a széna­illatú istállóban töltött órák igazabb szokásokat alakíta­nak ki. (Címképünikö4: a lipi­cai hármasfogat, háttériben a ménes. Fotó: Mészáros). Pauli*» £r>

Next

/
Oldalképek
Tartalom