Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
8 Irodalom, művészet 1987. OKTOBER 10. Bihari Klára: fiatal vő kiment a hátsó udvarra, mert érzékeny fülével úgy hallotta, hogy a disznók nyugtalankodnak az ólban, pedig már aludniuk 'kellene. Csakugyan ébren voltak, egyikük megcsúszott a Síkos hídláson, a másik három körülröfögte, s akkor erőlködött lábra, amikor Mihály odaért. — No-no, ne fedezzetek, nincs semmi baj — mondta többször egymás után csillapító mormol ássál, és megvakarta annak a süldőnek a hátát, amelyik felkapaszkodott és .két mellső lábát az ól deszkájának támasztotta. Rákönyökölt az alacsony palánkra, és tovább beszélt a csendesülő röfö- géstől kísérve. Szerette az állatokat meg azt a jó nyugalmat, ami a közelségükben rászállt, s ezért is maradt tovább a szükségesnél. — Mondom, ne fedezzetek, semmi ok nincs rá. Menjetek be szépen a kuckótokba, és heverjetek le, úgy sincs egyéb dolgotok. A hold erősen sütött, a süldők göndör szőre ezüstösen csillogott, nedves, kerek tányérkában végződő orrukat bizalommal, s úgy tetszett, komoly figyelemmel emelték a felülről érkező hang irányába. A közeli, magas lábakon álló tyúkketrecben már elülitek a szárnyasok, de egy-egy felriadó tyúk, jérce halkuló kodácsolása, csipogása még ki-kibújt a keskeny, ritkás lécek rácsán. Mihály szokása szerint olyan kellemesen érezte magát a rászitáló fényben meg az ól alulról felszálló párájában a felrakott fahasábok, a fedeles szín szögletes árnyékai közt, hogy még a jóleső álmosság sem mozdította el a palánk mellől. Pedig szemléje és ácsorgása közben tisztán meghallotta az utcaajtó nyikorgását, meg az apósa bakancsának koppanásait, és a szabálytalanul közéjük ékelődő hor- kantásokat. Az egyenetlen ütemű lépések tiistén hírt adtak Mikus állapotáról. Nem hiába van szombat este, megint leitta magát az öreg — gondolta Mihály kedvetlenül, és az állatok felé fordult — Titeket hívnak disznónak, pedig hát... Tovább könyökölt, most már tervszerűen, hogy kivárja mig az após megtalálja odabenn az ágyát, és ez anyós, meg ők ketten Bözsivel a már biztos csendben szintén lefekhetnek. Azt forgatta a fejében, mennyi munkára és időre van szükségük a házépítéshez, ahhoz, hogy az öregek otthonából 'elköltözhessenek. Egyszerre éles visítozás szaggatta meg a holdfényes estét, az ismerős szagoktól, nyugalmas hangoktól és neszektől elmélyült, az éjszaka közeledtét hirdető némaságot. Mihály mindjárt tudta, hogy valami fenyegető dolog történhetett. apósa nemegyszer idé- izett már elő csúnya, hangos botrányt. Átrohant a két udvar hosszán és bedobbant, a konyhába. Ott a szerterugdosott székek, a félrelökött, falnak borult asztalról legurult poharak, tányérok, evőeszközök között meglátta az apósát, aki bakancsa orrával meg két öklével •verte a szobaajtót, ami éppen akkor nyílt ki, az asszonyok együttes ereje sem tudta a rést újra elzárni. — Mihály! Hol vagy, Mihály! — 'hallatszott a kétségbeesett sikíto- Zás. — Meg akar ölni ‘bennünket! Ne hagyjad, Mihály! A vő már az első pillanatban észrevette apósa jobb markában a kést, ami úgy fénylett, mintha egy szilárddá fagyott ezüst holdsugár lett volna. Mikus azon nyomban 'a veje felé fordult. Arca vörösen, Szeme feketén tüzelt, arcán reszkettek a ráncok, látszott rajta, hogy az önkívületig leitta magát. (De tartása, mint más kocsmázásai Után, most sem veszítette el hivalkodó peckességét, amivel kis termetét ellensúlyozta. • — Itt az én jámadár vöm! — aki nem elégszik meg a .. a .. hanem nagyobb házat akar építeni az enyémnél. — Azután, mintha teljesen elfeledkezett volna Mihályiról, ismét nekiesett az ajtónak: I — Hiába erőlködtök, elvágom a nyakatokat, el én. Még tik tesztek nekem szemrehányást, hogy költőm a saját... Megállj csak, vén- ásszany, ezt nem viszed el szárazán! De te se, Bözsi, te is éppen Olyan áspiskígyó vagy, akár... — Elmenjen onnan az ajtóból! — dörr ént rá az apósára Mihály, A sérelem és rángatni kezdte az öregembert a derekánál fogva. Az szembefordult vele, és meglepő erővel dulakodni kezdett a jóval magasabb fiatal férfival: — Te meg mit avatkozol bele, semmi közöd az én feleségemhez, meg a lányomhoz! Mindjárt beléd szúrom ezt a kést! Erre a fenyegetésre kicsapódott a szoba ajtaja. A két nő jajveszé- kelve tört ki bentről, hogy mi történt Mihállyal. Alig vette őket észre Mikus, teljes dühvei feléjük fordult: ' — Hát itt van az én két megölő ellenségem! Bezárták előttem a Szobát! Még tik mertek szájain!, hogy én mért költekezők... De most megkapjátok tőlem, ami kijár nektek! Feléjük lökte két szorongató öklét, amit Mihály hirtelen elkapott és csuklóban megcsavarta. A most már hegyével feléje forduló pengét csak nehéz viaskodás árán tudta a folytonosan körülöttük ugráló nők zokogó sírása, jajgatása közben elragadni. Végül sikerült az alacsony termetű, szitkozódó Mikust hátulról átkarolnia. ihegve odadűiöngélt vele a konyhaküszöb- hiöz, s haragja, indulata teljes erejével ellökte magától és kilódította az udvarra. Apósa nagy puffanással esett hasra, miközben jó méternyit csúszott előre, azután kezét-lábát szétvetve félrefordult fejjel elnyúlt, akár a béka. A felszabadult, mégis döbbent csendben Mikusné remegő hangon megszólalt: — Jaj Istenem, most meg mi történt vele... — Ugyan mi történhetett volna! Máskor is megcsókolta ö már a göröngyöket, hol itthon, hol az utcán. — De mindig csak szombaton... Máskor sose rúg be... — mondta Mikusné remegő hangon. — Az magának nem elég? Én azt is sokalJom. Csak heverjen itt, legalább pihen — felelt Mihály ingerülten. De azért körüljárta a fekvő alakot, le is hajolt hozzá, hallgatta a lélegzetét, azután legyintett: — Nincs őneki egyéb baja, minthogy egy kicsit megütötte a földet. Majd lábra áll, ha megunja. Mikus nemsokára csakugyan feltápászikodott, és felesége, lánya segítségével, akik most már amiatt aggódtak, hogy baj érte estében — bebicegett a konyhába. Az orra, arca meg a homloka erősen le- horzsolódott. Szótlanul tűrte, hogy a nők tisztára mossák a sebeket, s közben, egészen az ágyba fektetésig makacsul lefelé nézett, mint aki senkit, semmit nem akar látni. Másnap, vasárnap reggel és délben, az étkezés nyomasztó csendben folyt. Mikus homlokán, arcán, keze fején kékülő, véraláfutásos foltok ütköztek ki, de amikor felesége valamilyen háziszerrel közeledett feléje, könyökével félretaszította : — Hagyjál a kenőcsöddel... Nem kell nekem semmi. — Szegény — szipogta Bözsi —, hogy fájhat neki az a sok seb meg ütés... Apám... — hajolt az öreg- emberihez —, nem kellene elmenni a doktorhoz? Azt mondják, ha föld jutott a sébbe, az nagyon veszélyes lehet. Mikus mordult egyet, s ez a válasz éppen úgy jelenthetett elutasítást, mint egyetértést. — Igaza van apámnak, nem kell semmiféle kencefice, gyorsabban gyógyul a seb magától, mintha kenegetik — szólalt meg Mihály. Mikus tovább rágta a sültet, mintha a veje hangját meg sem hallotta volna. Elnézett a feje födött, s bár a Mihály tányérjánál feküdt a megszegett kenyér, fel- rándul'ó szemöldökkel odainfett a feleségének: — Vágjál egy szeletet. Mire a túrós pite is az asztalra került, veje már olyan pontosan érzékelte a köréje épült csendet, akár egy mély vermet, amibe fokozatos gyorsasággal belecsúszott. Hiába próbálta elfogni az apósa tekintetét, egyszer sem sikerült. A két nő olyan hidegre hűlt hangon válaszolgatott a közibeszólásaira, mintha távoli magaslatról érkezne le hozzá a szavuk. i Az ebéd végeztével Mikus fejébe csapta a sapkáját és elindult megszokott vasárnapi útjára. Milelőtt kilépett volna a konyhából, odabiccentett az asszonyoknak, jól láthatóan csak nekik, és most már sántikálás nélkül átvágott az udvaron. Mihály várt egy kicsit, azután elszántan utánaeredt. Az alacsony emiber olyan szaporán szedte rövid lábait, hogy veje csak az utca vége felé tudta utolérni. Akkor elébe került, de Mikus erélyes mozdulattal félreparancsolta az útból. A fiatal férfi önkéntelenül engedelmeskedett, s hosszan ■követte tekintetével a siető alakot, aki a megnyíló füves tér túloldalán feltűnő vendéglő felé tartott. Azután megrántotta a vállát, kihúzta a derekát, és megint csak Utánavetette magát Mikusnak. A letaposott tér közepén állott megint eléje, de most már nem engedett, együtt mozdult a jobbra- balra kitérni próbáló idős ember- fel. — Nem mondaná meg, mért haragszik rám? Mikus gúnyos, ellenséges pillantással szúrt fel a szemébe: — Még te kérded? Már kiment az eszedből, hogy mi volt tegnap teste? — Az, hogy kivettem a kenyérvágó kést a kezéből. — Mellébeszélni,, azt tud'sz. Mindig is tisztában voltam avval, milyen csavarosán jár az eszed. — Dehogy is beszélek én mellé! Ha nem veszem el apámtól a kést, még beleszúrja a feleségébe, vagy •Bözsibe. Hiszen magánkívül volt, 'azt se tudta, mit csinál. — Ki beszél erről? — Mikus csodálkozva felemelte a szemöldökét. A gúnyos sértettség félrehúzta a száját és arcán a friss sebek pirosló vonalait. Látszott rajta, hogy emlékezetében a késes támadást a már elmúlt, jelentéktelen, észrevenni sem érdemes dolgok 'közé utalja. — Te csak a kést emlegeted, tudom én jól, hogy miért. — Azért, mert nagyon nagy baj lehetett volna abból, ha nem veszem el magától — mondta Mihály, most már erőá nyomatékkal. — Bodóné is mást beszél, ha a bor árát kérik! — kiáltott fel éles Szemrehányással Mikus. — De hogy te mit cseleked tél, arról bezzeg nincs szavad. — De hát mondja meg már, hogy mit! — Mihály hangja határozatlanabb lett, akár a bíró elé állított emberé, aki nem tudja, bniben találhatják bűnösnek. Az öregember kifeszítette csapott vállát, hegyes kis hasa peckesein előredülledt, egész termetén elömlött a tekintély tudata. — Nem restelltél hozzám nyúlni ! Idős létemre azt kellett megérnem, hogy mint valami kölyköt, birkózó cimborádat, lefogtál és kilöktél az udvarra! Nagy szégyenbe hoztál te engem, mit szól majd éhhez a világ! A szomszédok, jól 'láttam én, odagyűltek a kerítéshez, és mindenkinek el fogják mondani, mi történt velem. — De hát én ezt a maga mentésére tettem, nehogy valami. . . — próbált felelni Mihály, aki szintén elfeledkezett a késről, s a Elolvasott vétek bizonytalanná tetté a hangját. — Lárifári! — vágott közibe kárörömmel Mikus. — Ezért tettem •meg azért tettem! Hiába csűröd- •csavarod a szót, az a valóság, hogy engem,, mint öregembert kivágtál az udvarra. Nem adtad meg la tiszteletet, ami jár nekem, hatnem igenis, megtagadtad! — Hát, ha így nézzük.. . Mihály felvonta a vállát, arcán •a határozatlan bűntudat apró rán- Igásai jelentkeztek. — Csakis így nézhetjük — válaszolt vádló hangon, méltósággal 'Mikus. ihály már nem tudott mit mondani. A gyér füvet nézte a lába előtt, hogy ne kelljen az apósa arcába tekintenie. Ezután félig •meghunyászkodó, félig derűsen kérdő hangon megszólalt: • — De mondja... mért ácsorgunk •itt? — Kezét a szemközti épület •felé emelte, mint aki a végleges •béke lehetséges módját próbálja •felkínálni. — Fizetek magának egy korsó •sört. Elfogadja? — Hát azt el, ha nagyon akadod. .. — felelt engedékeny leereszkedéssel Miikus. S mint aki •pontos szimattal érzi, hogy az egy •korsó csak jelképe az utána következőknek, vejével a sarkában (sebes léptekkel elindult a vendéglő felé. Küzdelem (ezüst-kő, 1976.) Tóth István fotóművész (bronz-fa, 1981.) Kiss Tamás: Virágének Zsálya, szegfű, tulipán, lépni lépteid után, jönni hegyen-völgyön át, nyitni kerted ajtaját. Fűre melléd leülni, gyenge válladra dűlni, hallani a csenden át szivünk muzsikaszavát. Tóra menni játszani, abból ki se látszani, odalenn a víz alatt kézzel fogni a halat. Baranyi Ferenc Galambnyi suhanás Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca. Mintha égő kazal fölött galamb suhanna vagy légörvényeken szirom lebegne át, szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát. Hatalmas harckocsi rollernek is kit érül, mikor csatánk egén a szép arc felfehérül s már nem is háború, de röppenés a nász, égő kazal fölött galambnyi suhanás - nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja. Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca. Bertha Bulcsu: flz idomitás fordulatai Panaszkodik a barátom, hogy sok a gondja a kutyákkal, s még több a kutyák gazdáival. I.ehetetlen kívánságokkal állnak elő. Tanítsa meg a kutyát tálcáit, poharat tartani a „kezében”. Fél éve nyitotta meg a kutyaiskoláját, de már látszik,, hogy alig van rajt haszon. Ingadozik, hogy folytassa, vagy esetleg másba kezdjen. Sietve meghívatom magamat egy délutánra, még mielőtt valami másba kezd'. Soha nem jártam még kutyaiskolába, így kíváncsi vagyok. A telep nincs messze a várostól, úgy is léhet mondani, hogy a város szélén van. A lakótelep kontúrjai idelátszanak. A munkába besegít egy falábú, bicegő ember és a barátom szép arcú felesége is. Bár melléje inkább lovakat képzelnék, még inkább hajókat, félig felhúzott vitorlákkal. De most kutyában utaznak. Ha kutya, ihat kutya. A tanfolyamnak most tizennégy német juhászkutya a hallgatója, vagyis „ugatója”. Kölyökkutyák. de már jód megtermett mindegyik. Ezeknek nem .tálcát kellene a gazdi elé vinni hanem főleg őrizni. Van köztük két gyári kutya is, ezekkel szemben egészen különlegesek lesznek a követélmények. A többi házakat villákat őriz majd. De egyelőre s kutyaélet alapfogalmainál tartanak. Barátom arra itanítgatj« őket, hogy vezényszóra lefeküdjenek, feladjanak, láb mellett sétáljanak, s az ejdobott fadarábot csontot visszahozzák. Jól megy r munka, szinte derűsen. A kutyák élvezik a hancúrozást, s egy kivételével vezényszóra lefekszenek felállnak, ülnek, mennek. De var köztük egy Aurél nevű kutya amelyik nem fogad szót. Amikoi vezényszóra lefeküdni kell, akkcn felül, amikor ülni kell, akkor sétál Amikor ráordít az idomár visszaugat, egyszer már a kezét« is belekapott. Rossz hatással var a többi kutyára, rontja az enge- delmességi és a tanulási fegyelmei ;is. Barátom elmagyarázta, hogy a; ilyen kutyát ki szokták emelni e csoportból és külön foglalkoznál vele, vagy kidobják. De ő nem. öi Izgatja ez a feladat. Ki tudja, talán ebből lesz majd a legjobb őrző kutya. Ráfizet persze, de ő kíváncsi, és a hiúságált is bántja hogy pont ez a kutya, amelyikem látszólag nincsen semmi különös kitör, visszaugat. Ezt megnyerni ez fontos lehet.
