Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

19*7. OKTÓBER 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Pedagógusok fóruma Jászberényben Téma: az alapkészségek fejlesztése Nem élhetek muzsikaszó nélkül Mórlcz-bomutató a Szigligetiben Évek óta hagyomány im­már, hogy a Debreceni Aka­démiai Bizottság területéhez tartozó három megye peda­gógusai rendszeresen meg­vitatják a köznevelés egy- egy időszerű kérdését. Szol­nok megyében eddig Szol­nokon és Karcagon tartottak fórumot, az idén pedig a Jászberényi Tanítóképző Fő­iskola — természetesen szá­mos rendező szerv segítsé­gével — ad otthont a ta­nácskozásnak. A kétnapos eszmecserét tegnap délelőtt Fábián Zol­tán, a házigazda főiskola, főigazgatója nyitotta meg. Emlékeztetett arra, hogy a fórumok történetében elő­ször választották témául a módszertant, mégpedig az úgynevezett alapozó iskolai tantárgyak tanítási módjait, eszközeit, a személyiség fej­lesztésében elfoglalt helyük, szerepük szerint. A téma megvitatása külö­nösen indokolttá teszi, hogy sokan talán okkal vagy ok nélkül az általános iskolát marasztalják el a fiatalok beszéd- íráskészségének, fejletlenségéért, káros szo­kásaikért, magatartásukért. Szabó Ervin életműve kö­telez. A róla elnevezett em­lékérmet, a könyvtárosok­nak adható legmagasabb szakmai elismerést csak azok kapják, akik próbált és eredményes alakítói a ma­gyar könyvtárügynek. . Ez évben — a megyében harmadikként — Gaál Sán­dor, a tiszafüredi városi köz- művelődési könyvtár veze­tője kapta meg a rangos el­ismerést. A miértekre szerény írá­sunk is próbál választ adni. Ez annál is inkább indokolt, mert a közvéleményben igen egyszerű — mondhatni: túl egyszerű! — vélemé­nyek, nézetek élnek a könyv­táros személyiségéről. a könyvtári munkáról. Van­nak, akik ezt a pályát nem is vélik értelmiségi foglalko­zásnak. A könyvkölcsönzés nem több, mint egy általá­nos kölcsönzési ügylet, de a közkönyvtárakban — és egyéb könyvtárakban — nem mosógépet, parkettcsi­szolót, stb. kölcsönöznek, hanem Jókait, Berkesi And­rást, — akit, amit, — mond­ják egy bizonyos értelmisé­gi avantgárd hívei. Csakhát az értelmiségi munka értel­mét, minőségét annak hosszú távú hasznossága méri. — erről olykor sokan elfelejt­keznek! — Mit szól mindezekhez? — soroljuk föl az előzőeket Gaál Sándornak. — Ha a könyvnek, a könyvtárnak része van a vá­ros — egy adott helység po­litikai. társadalmi életében, és fordítva, akkor ez alakí­tó tényező, nem haszontalan, sőt... De talán ez — leg­alábbis a kívülállóknak kis­sé megfoghatatlannak tűnik, — így vegyünk szemlélete­sebb példát: azoknak a ti­szafüredi középiskolásoknak, akik legalább heti három órát eltöltöttek a könyvtár­ban — persze ezt több évre vonatkoztatom — nem je­lentett különösebb nehézsé­get az egyetemi, főiskolai felvételi... — Az utóbbi években — általában — csökkent az ol­vasók száma, sok közlésben ezt olvastam. — Felületes értelmezés szerint igen, de betű és be­tű között nagy különbség yan. Hozzáteszem ehhez per­Ez nyilvánvalóan túlzás, a dolgok leegyszerűsítése, de a szakemberek, s maguk a pedagógusok sem elégedet­tek igazából minden eset­ben az alapkészségek fej­lesztésében elért eredmé­nyekkel. Hogyan lehetne jobban, hatékonyabban nevelni, fejleszteni a gyerekek alap­készségeit, személyiségét? Nos, a fórum bizonyára sok alkalmazható eljárást, tippet ad erre a közel kétszáz résztvevőnek. A pedagógu­sok két vitaindító előadást is meghallgathattak tegnap délelőtt. Kelemen Elemér, a Művelődési Minisztérium fő­osztályvezetője az általános iskola alapozó funkcióiról szólt. Röviden elemezte az általános iskolák személyi, tárgyi feltételeit, s rámuta­tott a közoktatás irányítói­nak felelősségére az intéz­mények helyzetének javítá­sában. Ami viszont már a pedagógusok feladata: a sok­oldalú személyiség-fejlesz­tés természetesen az adott iskola környezetének, a diá­kok felkészültségének, szo­cializációs szintjének meg­felelően. Ami a módszereket sze azt is, hogy az utóbbi tíz évben én is jobban haj­lottam bizonyos szelekciós kompromisszumokra. Tudo­másig kell vennünk, hogy nem állíthatunk minden ol­vasó mellé esztétát, s az is tény, hogy az írott szó olva­sása a személyiség belső ügye. Mit szólnának a tisza­füredi adófizetők, akiknek a pénzén könyvet vásárolunk, ha olyasmikkel „kínálnánk” őket, amelyek ellenükre van­nak. Ez legjobb esetben is zsákutcába vezetnek. — De ebben a nézetben, úgy tűnik, sok a lemondás... — Az alkalmazkodás — ésszerű tűréshatárokon belül — éppenhogy az eredeti cél­kitűzés elérését, célozza. Na­gyobb esélyünk van arra, hogy akik most lektűröket, uram bocsáss meg irodal- milag kevésbé értékelt köny­veket olvasnak, eljutnak majd a „fajsúlyosabb” mű­vekhez. míg a kocsmában hiába kínálnám a magyar klasszikusokat, az orosz re­mek írókat, a francia ro­mantikusokat. Le’gfeljebb azt mondanák: igyon meg egy nagyfröccsöt. fizetem... — Sokan még ma is a könyvvásárlásra, a magán könyvtárakra „esküsznek". Mi erről a véleménye, mint közkönyvtárosnak? — Manapság már elkép­zelhetetlen olyan magán- könyvtár, amely nélkülöz- hetővé tenné a közkönyvtá­rat. Minden gondolat újab­bat szül, egy idő után — hely és anyagiak hiányában — a magánkönyvtár nagyon is végessé válik. — Drágulnak a könyvek, szűkülnek az egyén anyagi illeti a főosztályvezető hang­súlyozottan szólt az iskolába lépő gyerekek megnyerésé­ről a nevelési, tanulási fo­lyamathoz. Mindez persze nem történt meg előzmé­nyek nélkül, s nem is anél­kül történik hiszen az első osztályosok országosan több mint 90 százaléka az óvodá­ból lép át az iskolába. A megnyitó plenáris ülés má­sik előadása éppen emiatt az óvoda alapozó feladatait elemezte. Kovács György­nek, a hajdúböszörményi óvónőképző igazgatójának tanulmányát olvasták fel, aki betegsége miatt nem tu­dott jelen lenni a fórumon. A neves pedagógus, akinek a szaklapokban számtalan dol­gozata jelent már meg a fenti témáról ezúttal is le­szögezte, hogy az óvodai ne­velés oldott, rugalmas, de­rűs légkörében, a gyerekek és az óvónő közötti erős ér­zelmi kötődésben, játékosan lehet igazán eredményes. A vitaindító előadások után, s ma ugyancsak szek­cióülésekre került illetve ke­rül sor. lehetőségei. Vajon ez megte­remti a közkönyvtárak új „reneszánszát”? — Hogy lesz-e új rene­szánsz, vagy így hívjuk-e, ez kérdés, de az tény, hogy a közkönyvtárak szerepének változnia kell. Ha oktatás­ügyünk és közművelődésünk nem korszerűsödik, akár a kormányprogram megvaló­sulása is veszélyeztetett lesz. Rosszul képzett emberekkel, félanalfabétákkal — sajnos, máris sokan vannak — nem lehet korszerű, versenyképes gazdaságot kialakítani', hi­szen a műveletlen, szakmai­lag is alcsony színvonalon álló rétegek komoly vissza­húzó erőt jelenthetnek. A magyar könyvtárügy nemze­ti feladatának érzem, hogy segítse a műveltebb, többre képes generációk fejlődését. S ennek a folyamatnak szol­gálatára hivatásszerető, a dolgukat jól értő könyvtáro­sok kellenek. — A tiszafüredi könyvtár­nak országos hírű helytörté­neti gyűjteménye van... — Több mint hatvanezer „cédula” — tehát dokumen­tum — a város és a környék múltjából... — S ez hogyan válhat „lendítő erővé”? — Bizonyított, hogy a múltját, jelenét ismerő em­ber többet képes tenni a jö­vőért. A gyökerek kötelez­nek, az „ágrólszakadtság” meg közömbössé tehet. — Végezetül egy szemé­lyére vonatkozó kérdés: rö­vid „nacionálét” ha monda­na. — 1973-ban végeztem az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem könyvtárszakán. A stúdiumaim már a Tisza partjához kötnek. Füredi embernek érzem magam, ez a legfontosabb. Csaknem másfél évtizede élek itt, ta­lán nem szerénytelenség, ha azt mondom: kilátok a könyvtárból, ismerem a vá­ros, a környék örömét, gond­jait és magaménak érzem. S nagyon természetes, hogy legjobb tudásom, erőm sze­rint igyekszem dolgozni a kultúra, a nemzeti boldogu­lás — a kettő között nagyon szoros összefüggést érzek! — ügyéért. Tiszai Lajos Szól a nótái, a magyarnó­ta — még a díszletet is mu­zsikaszóra cserélik. Húzza a cigány rendületlen — a hű­sítő magyar éneket. Ezen az estén mégsem búsul senki a (nézőtéren, mert érzi: nem az ő nótáját húzzák, egy dlu- hajkedvű, pazarló életű, vi­déki dzsentri vigadja magát — jó magyar módra. Persze nemcsak a nóta szól, bőven buzog itt a humor is, a „'hab­könnyű” vígjáték, Móricz színműve kellemes derűt 'fakaszt. Ahogy az már lenni szo­kott, amióta csak játsszák, több mint 50 éve, akár Pes­ten, akár vidéken,' háború előtt vagy háború után — a Nem élhetek muzsikaszó nélkül mindig telt házakat vonz; taps, könny, nevetés kíséri. Sikerdarabbál nyitot­ta tehát évadját a színház, becsülendő módon magyar szerző darabjával, folytatva ebben önmagát, kialakult hagyományait. Tavaly Kato­na, most Móricz. Igaz, ne­mesveretű tragédia után ez­úttal szórakoztató vígjáték, amely nem is tartozik Mó­ricz legjobb színművei közé. Több vonatkozásban maigán hordja a megszületés korá­nak, a húszas évek színházi divatjának bizonyos bélye­geit, például humoros jele­netedben kísért a kabarésze­rűség. Arról azonban koránt sincs szó, hogy az idillikus hangvételű vígjáték közön­séges színházi kommersz lenne: ott érezhetjük benne a nagy író kezenyomát, pél­dául a figurák rajzában megnyilvánuló kivételes áb­rázolóképességét. És, ha a Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül nem is éri el mondjuk a tragikus mélységeket feltáró Kivilá­gos kávirradtig írói magas­ságait, még e nótás játék­ban is megvillan a tragédia, ha csak néhány pillanat erejéig is, a pusztulás szele meglegyinti a muzsikás mu­latozásba beleszédülő dzsentri gazda világát. Épp csak átsuhan, rajta, alig észrevehetően, de vészes le­ne! letét megérezni. A mostani bemutató egyik erénye, hogy az előadásban nem vész el a darabnak ez a tulajdonsága,. Csizmadia Tibor rendező finom eszkö­zökkel ábrázolni tudja eze­ket a tragikus felhangokat is. Tudván azt is, hogy ez a vígjáték egyáltalán nem va­lamiféle haláltánca a pusz­tulásra ítélt dzsentrinek, hisz végül is a játékbeli há­romnapos mulatozásból nem tragédia, csak egy családi perpatvar származik: ura pazarló duhajkodását meg­elégelve az asszony elhagyja férjét, falura menekül ro­kon nénjelhez, de férje ide is elkíséri, s addig húzatja egy szemközti kocsmában, s kérleli kedves szóval kis fe­leségét, míg az újra be nem adja derekát. S a nyírségi udvarházba ismét beköltö­zik a boldogság. A boldog­ság? Pólika a megadás jelé­ül síró hangon kezd rá férj- urának nótájára, Nem élhe­tek muzsikaszó nélkül. Te­hát mégsem igazán felhőtlen boldogság ez? Tán csak át­meneti békesség? Kérdez­hetjük az előadással egye­temben. A cigányokat ugyan elkergetik, nincs szükség több muzsikára, de vajon nem szólíthatja-e a bandát újra vissza pólika nagy aka­ratú ura, ha megint felüti benne a bolondja? A viszály elült, az ügy bevégeztetett. De vajon el is végeztetett? Nyugtalanító kérdések, ame­lyek visszautalnak a kezdő mulatozás jelenetedben is megpendített gondolatokra. Kétségtelen a rendezés­nek sikerült a játéknak ezt a mélyebb, szám bal ikusahb tartalmát is megszólaltatnia, túlmutatva ezzel a kedélyes történeten, a játékos humo­rosságon. Az előadás szóra­koztat, de gondolatokat is ébreszt. Ebben nagy része van Derzsi János erőteljes 'játékának, aki ezúttal testre szabott szerepben bizonyít­hatja ábrázoló képességei t. A mulatozó, muzsikáltató birtokos nem holmi vidéki korhely itt, nem csupán megvetni való dzsentri, s nem is pusztán sértett férj, bár az is, hanem olyan em­ber, akit terhes „történel­mi” örökség súlya nyom, s aki érzi, hogy súlyától nem tud szabadulná, így mene­külni kényszerül — a „síró” mulatozásba. Balázsa jelen­tős alakká nő már az első felvonásban, egy tragikus hős igénye és ígérete teste­sül meg benne. Indulatai, kitörései nem felszínesek, mélyebbről fakadnak, a lé­lek mélyéiről. De általában is magas­rendű színészi munka jel­lemzi az előadást. Milyen ragyogó a vénasszonyok triója, Bajcsay, Meszléry és Koós Olga! Ilyen remek hármas ritkán jön össze egy csapatba. Parádés dolgokat művelnek. Nagyszerű, ahogy az eseménytelenséget drá­mává avatják, eljátsszák a „semmit” sok-sok finom ap­ró mozzanatból megépítve, a rendeződ elképzelés és szí­nészi megvalósítás teljes harmóniájában. Bajcsay Mária korlátlan hatalmú Zsanijáról elhisszük még azt is, hogy ő az egyetlen férfi a házban, imponálóan védi régi idők szokásait. El­ragadó, ahogy Meszléry Ju­dit is elénk állítja a jószívű- en engedékeny, a házirendet alattamban minduntalan megszegő Pepit, s ismét bű­bájos Koós Olga egy süket vénasszony szerepében. «yakorta látjuk őt hasonló szerepekben, de mindig tud valami újat adni. Most is. Minája eredeti ,.gyártmány”, sok-sok eredeti leleménnyel, űt nem lehet beskatulyázni, széttöri a skatulya kereteit. Most egy olyan öregasszony­nyal örvendeztet meg ben­nünket, aki boldog naivitá­sában egyszerre mulatságos és talán szívszorító is, ahogy önfeledten repdes a legje­lentéktelenebb hírre is. Ezt a hármast jól egészíti ki a kotnyeles, cseri es Birit nagy kedvvel megformáló Gom­bos Judit eleven játéka. Ezekből a jelenetekből a va­lóságos élet illata csap meg, mégha az egy bezárt, por­szag ú világ kesernyés illata is. De sikeresen mutatkozott be egy nem túlságosan mu­tatós szerepben a színiház új tagja, a vonzó egyéniségű Földesi Judit. Pólikája nem holmi mezei pacsirta, in­kább vergődő madár, aki ha módja volna, akár a magas­ba is repülne; akiben ke­mény dac és lágy engedé­kenység vív állandó küzdel­met, aki határozottság és határozatlanság között inga­dozik. Nem csicsereg, játéka beszél aszerint, hogy Pólika szívének melyik hangját hallatja. A megadás, a megbékélés fináléjában ahogy „dalra fakad”, abban egyszerre szólal meg a bol­dog szerelem édessége, és a kényszerű engedelmesség keserűsége. Császár Gyöngyi kihívóan érzéki víg özvegye is dicsérendő, miképp Bal József ficsúros pesti jogásza is sajátos szín az előadás­ban. Felfigyelhettünk még Dobók Lajos joviálisán hun­cut Lajos bácsijára, bár ez az alak is, miképp néhány más mellékalak — Kisvd- cákné (Sebestyén Éva), Pe­ták mindenes (Fekete And­rás), Mircse cigányprímás (Tardiy Balázs), Borosa sza- kácsné (Balog Judit) s az öreg kocsis (Árva László) erősen emlékeztetnek nép­színművek figuráira, ben­nük sajnos olykor a népi né­piessé „ízesedik”. A ruhákat Mialkovszky Erzsébet ter­vezte meghívott vendég­ként, követve az adott kor divatját, olykor inkább de­korative, mintsem kifejező- leg; a megkopott dzsentri világot tükröző díszletek — Lábas Zoltán munkája. A (mulatozás táncait, mozgása­it Zsuráfszky Zoltán taní­totta be, talán túlságosan is jól. Néhány részlet kicsit néptáncosra sikerült, ez kis­sé zavart, de nem annyira, hogy élvezetünket elronthat­ta volna. Derűs lélekkel hagyhattuk el a nézőteret. Borúsabb na­pokban ez sem kevés. Valké Mihály Az őszi kirándulások gyakori célpontja Baranya. Nagydobozén például a Makovecz Im­re tervezte faluház és a képünkön is látható, népi gyűjteménynek is helytadó talpas ház csalogatja a látogatókat T. G. Alkotópályán 7Hzt mondom: a könyvtárból ____messzire látni”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom