Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1947. OKTÓBER 10

SznaM*' ipTf*}

Melegítők középkékben

Betelt a pohár. Nagyobbak fiunk azzal állt elém, hogy ha nem viszem oda az iskolához a megígért papírmennyiséget, akkor én rossz apa vagyok. Ezzel telt be a pohár. Igenám, de attól, hogy ez így van, még nem oldódott meg semmi. Neki az iskolái jó élmények gyűjtéséhez szüksége van arra az átkozott palpírra, az iskolai üttörő mozgalomnak ugyancsak szüksége van a bármennyi — lehetőleg minél’ több

— összehordott hulladékra, hiszen forint lesz belőle (annak pedig a mai viszonyok mellett elképesztően sok helye van!), és persze nekem is szükségem van nagyobbik fiunk további bizalmára. Hogy a hét és fél esztendőre visszanyúló szeretetet már ne is említsem.

A feleségemnek és nekem nincs kevesebb dolgunk, mint bárki másnak széles e hazában. Kinek ez, kinek az a nagyobb gond'ja.

Nincs mese, megoldást kell 'találni. A 'hétköznapi teendők közé hihetetlenül sürgősen föl kell jegyezni a papír megszerzésének, odaszádlitásának egyszerű tényét. ■Feljegyeztük.

Csakhogy közben elromlott odahaza a villany, a lakás egyik felében ugyan ég, ám a másik felében vakosko- dunk. Jó, persze, szólunk a lakásszövetkezet karbantartójának, aki megígéri. Nem tartja be. Másnap megint megígéri, de csa harmadnap tartja be. Villany tehát már van, ám ingerültségünk

— és véle azonosan — teendőink is nőttek. Melegítő kell az egész osztálynak. Középkék. Kaphatatlan. Az idő sürget. Villany már van, melegítő és papír még nincs.

Nagyobbik fiunkat csak a papír érdekli. Két időpontot „adtam meg” — teszi szóvá, eddig egyet sem tartottam be. Csakhogy a tanítónéni1, szelíd ugyan, de ■joggal1, sürgeti a melegítők dolgát is. Feleségem ide, én oda szaladok, korábbi ígéreteket próbálok ’bekasszírozni életem társával egyként. Csak ígéretek maradnak.

Ki-ki közben azért a munkahelyén is elvégzi a dolgát, jobban, rosszabbul. A feszültség nő bennünk, hiszen magunk vállaltuk a feladatokat és most kiszaladni látszik az idő a kezünkből. Fiunk esténként számonkéri a papírt, magunk dühöngünk a melegítő dolgán, s ehhez még csatlakozik a beszerezhetetlen kék tornacipő ügye is. Ha csak az csatlakozna. T.- vel megbeszéltük, átnézem egy- dolgozatát, amivel valahol pályázni szeretne. A határidő természetesen már tegnap. No, ■jő, itt a kézirat, olvashatom, hátha támad nekem is ötletem hozzá ám de feleségemnek is le kell adnia valamilyen irományt a munkahelyén, ami viszont kötelessége. Mire való az éjszaka? Csináljuk. Ekkor persze csöngetnek. Két éve nem látott nagynéni toppan be, csak ez az estéje vah, utazik vissza Franciaországba. Elítélhető módon kis üveg bort bantunk, beszélgetünk, belemelegszünk. Éjfélkor elmegy.

Se tornacipő, se melegítő, se iromány, se kéz ír a tolvasás.

Semmi baj, van még egy napunk, csak nyugalom, Nagy idő az.

Reggeli fáradtan ébredünk. Kisebbik fiunk nem hajlandó fölvenni a kikészített ruhát, másikat akar, keresgél. A nagyobbik aí papírt emlegeti: tegnap se hoztad, pedig megígérted. Egy pillanat alatt fellángol a veszekedés, mindenki megsértő- dilik, a gyerekek szemébe könny fut. Hajjaj. A rádió frontátvonulásról beszél, s hogy az országnak gondjai vannak. Grósz 'Károly nyugatnémet útjának egyik eredménye: egymilliárd „testes” márka hitelhez jut az ország, gazdaságának megújításához. Fél füllel hallom csak, öltözni, rohanni kell, már hét óra körül1 jár a mutató, elkésünk. Ezt a> feszültséget már nem vállalhatjuk.

Végül óvodához, iskolához idejében érkezünk. Bevalljuk, hogy középkék melegítő még mindig nincs, kék tornacipőt nem találtunk, ámde hoztuk az összegyűjtött papírt. (Nagyobbik fiunk szája fülig ér: apa, rendes vagy. A kisebbik is elégedett, maga választotta ruhában töltheti a napot,)

Délelőtt feleségem is elkészíti az írásos anyagot, nekem is jut másfél órám a pályázati anyag átolvasására — ötletem, természetesen nincs.

A feszültség föloldódik bennünk. Tizenegy óra körül jár mér az idő. Csaik most kezd el az agyam néhány korábban raktározott dolgon forogni. Hogy tudniillik hiár október közepe van és a föltárt város jó néhány házában még mindig nem végeztek a gázbekötéssel. Ott vajon mivel fűtenek majd, hai egyszerre beköszönt a hideg? Apróságaim közüli előnyomul a na- pok óta hallott panasz: nincs eilég szén a Tüzép-telepeken. Hirtelen eszembe jut G., aki havi hatezer forintból akar építkezni, de semmi tőkéje nem lévén fűhöz- ftához kölcsönért rohant. Végre kapiott, de most meg semmiféle építőanyagot nem talált. Kétségbeesése határtalan. Honnan Veszi aizt az újabb nagyjából háromszáz- ezer forintot, amivel januártól — amikor persze megint bőven lesz vennivaló — 'drágább lesz az építőanyag? Eszembe jut 'Zsiga bácsi, akinek decemberben kötnek útilaput a talpára, mert fölöslegessé vált a munkahelyén. Műbútorasztalos, ötven ■kilométerre a legközelebbi munkaihely.

Ülök az írógép fölött. Mit számit itt két tucat kaphatatlan, középkék melegítő?

Fegyverek

gyUjtöje

Közel 20 éve foglakozik régiség gyűjtéssel a kunhegyest Oláh Lajos. Elsősorban az egykori közkatonák szúró és vágó fegyverei, ruházata

érdekli, de rangos szerep jut gyűjteményében a nagykunsági cserépedényeknek, valamint a pásztor élet kellékeinek is.

£n neked nem vagyok a fiad. Nándi mondja ezt egy tizenhárom éves kamasz szókimondó kegyetlenségével. Az őszülő férfi bénultan fordul ki a nevelőszülők lakásából. Hiába jött — töpreng a jászsági falu autó- buszmegállójában. A gyermek utána megy, ott táblából a környéken, amíg a busz el nem indul.

Hány férfit kellett apának szólítania? Aztán beállít egy idegen ember,

aki azt mondja:

Az apád vagyok, érted jöttem

— Pedig már lenne hova

— mutat körbe a férfi. — A többieket is szeretnénk hazahozni.. Végre van otthonunk. Szeretném, ha a család egyszer már együtt ülhetne asztalhoz.

Szétnézek a kétszobás. Vosztok úti lakásban. A nagyszoba, mint egy kórházi terem. Három törött lábú sezlon. a szélsőn egy macska fekszik összekuporodva. A sarokban szürkére fakult tévé. Két kopott fotel, egy szekrény. Ajtaja nyitott, a zár hiányzik. A mennyezeten üres a csillártartó.

— Apránként aztán majdcsak berendezkednek, a lényeg: megoldódott a lakásgondjuk — szólal meg Sza- bóné Túri Ilona családgondozó. Hangja megnyugtató biztatás. Jelenlétem mégis, mintha feszélyezné.

A férfi élettársa felkel az ágyról. Nyugtalanul járkál a sovány, aprócska asszony. Szögletes mozdulatokkal próbálja bal karját maszí- rozni.

— Hozom a gyógyszert — pattan fel a férfi is. A határozottság a jelenet gyakoriságára utal.

— Ezt most beveszed szépen, és rendbe jössz, meglátod — nyújtja a Kalciumot.

— A szervezete nem tudja kiválasztani a meszet, ezért a görcs — fordul felém.

— Marika hol van? — kérdi Slzabóné.

— Józsival ment el. Együtt járnak a dolgozók iskolájába. Holnap viszik Szegedre. Most telefonáltam a mentősöknek.

Az asszony visszaül az ágyra, összegörnyedve még jelentéktelenebbnek látszik. Időnként bólint csak rá élet- társának szavaira. Közben (nincs jobb kifejezés erre) szomorúan el-elmosolyodik.

— Ne számítson azért csodára — mondta még idefelé jövet Szabóné, akinek munkájáról, a családgondozás esélyeiről váltottunk szót.

— Mikor kerültek kapcsolatba? — nézek a szemben ülő Szabónéra.

— Tavaly októberben. A család akkor keresett meg azzal, hogy Marikát szeretnék hazahozni. Ez az ügy hozott össze a családdal. Nekem meg kellett vizsgálnom. megfelelőek-e a körülmények.

— Miért kérték?

— Mária nevelőszülőknél élt — idézi fel az eseményeket. — Beteg lett. Az orvosok veseelégtelenséget állapítottak meg. Aztán átkerült Szegedre, a nevelőotthonba, hogy bejárhasson a klinikára vesedialízisre. A klinika írt a szülőknek. A gyermek állapota miatt javasolták, hogy kerüljön haza.

— Hány év után?

1975-ben Jászjákóhalmán

keltezett iratot tesz elém. Határozatot, mely az akkor hatéves József, az ötéves Marika és az egyéves Nándor állami gondozásba vételéről intézkedett. A család lakáskörülménye rendezetlen (10 négyzetméteres telekkönyvön kívüli ingatlan); az anya beteges, kórházi ápolásra szorul. A szemét műtik Pesten. Az apa Jászberényben dolgozik. A bejárás, a munka, a gyermeknevelés az ő vállára nehezedik. A munkáltatója csak abban az esetben tart igényt a munkájára, ha a gyerekeket állami gondozásba veszik, mert azt a helytelen táplálkozás következtében legyengült állapota miatt képtelen ellátni.

Helytelen táplálkozás: vajon mit takarhat? Milyen könnyű is papírra vetni, mint azt is: a szülők felelőtlen életvitele miatt...

— Három gyerek kerül ki hát a családból — mondom elkedvetlenedve.

— öt. — válaszol Szabóné. — öten. ötfelé.

— ívhegesztőként dolgoztam tizenkét fonntos órabérért. Futott is ennivalóra, nem is. Valika a kórházi ágyat nyomta. Sok választásom nem volt — egészíti ki a férfi.

— Hogyan jutottak Jákó- halmára?

— Szolnokon ismerkedtünk meg 1968-ban. A gépállomáson dolgoztunk mindketten. Albérletben laktunk. Amikor Józsit vártuk, akkor gondoltuk, veszünk magunknak egy kis házat. Már amire futja.

— Jászjákóhalmán születtem. Azért mentünk oda. Ott volt még anyám, meg a nevelőapám is — szól közbe az asszony.

— Végül Szolnokon kötőitek ki.

— Itt volt apámnak egv kis háza — veszi vissza a szót a férfi. Az öregemnek agyvérzése lett. Bejöttünk ápolni. Ez 1976-ban volt. Kijártam a régi munkahelyemre, aztán elegem lett, itt kerestem munkát.

1976-ban rövid időre meg is szüntetik József, Marika és Nándor állami gondozását, mert a család lakáskörülményei „kedvezően” alakultak. Ez az a ház, amelyben Szabóné is járt tavaly.

— Mit mondjak? Rozzant, két helyiségből álló vályogviskó volt. Csak Zola tudná leírni a látványt. De ott volt Marika, és közölte: semmi áron nem megyek vissza az otthonba.

— És a többiek?

— Tamás mikor is? 1977- ben született. Igen. január elsején. Sajnos egy évig sem volt velünk.

„A gyámhatóság 1978. december 4-én elrendeli a gyermek állami gondozását. Indok: a környezet nem megfelelő. Az anya nem látja el gyermekét.”

— Aztán jött Ernő. 1979. november 18-án. Haza se engedték. 1980. január 5-én a kórházból a fegyverneki csecsemőotthonba vitték.

„A szülők körülményei, életvitele, anyagi helyzete nem megfelelő. Munkaviszonnyal egyik sem rendelkezik. Az újszülött érdeke. ..”

— Hol vannak most?

— Tamás Füreden van. Ernőről nem tudunk. Voltunk bent a Gyivinél, amikor megkaptuk a lakást, de nem mondtak semmit. Majd értesítenek.

Hosszú szünet. 1980-tól tavalyig nem történt semmi, amíg Szabóné meg nem jelent.

— Tudja, öt éve vagyok családgondozó. Sok mindent láttam. Sokszor a családra már nem jut kellő figyelem. Későn, túl későn veszünk tudomást a tragédiákról. amikor már nincs kiút. Csak a gyerekmentésre, az állami gondozásra jut lehetőség. Én. ha csak ezre- léknyi esélyt látok, amellett vagyok, hogy maradjon együtt a család. Ezért is. Marika ragaszkodását látva,

próbáltam megtenni mindent.

— Kikre számíthatott?

— Először az égető anyagi gondokon próbáltam enyhíteni. Valika leszázalékol- tatását kezdeményeztem. Azóta kapja a nyugdíjat.

— Hát azért a lakás volt amiért soha nem lehetőn) elég hálásak — szól a férfi és kezet akar csókolni i családgondozónak.

— Januárban újra fölkerestem a családot. Ekkoi már Józsi is ott volt. Kikerült a kisegítő iskolából. A lakás az borzasztó volt. A falak szétnyíltak, süllyedt ai épület, már csak a konyhái tudták használni.

— Az bizony le is dőlt azóta — mondja a férfi —.pedig jöttek volna a brigádból segíteni.

— Igen, elmentem oda is. Azt mondták, jó munkaerő, segítünk rajta. Jutányosán adtak volna építőanyagot meg fuvart. Szóval éreztem, hogy nem csak beszélnek.

— De erre már nem került sor — mutatok körül.

— Nem, mert amikor februárban a műszaki osztályon az engedély ügyében jártam, benéztem a lakásügyre is. Nem ígértek biztosat, de azt mondták, próbálnak segíteni.

— Márciusban kaptuk meg az értesítést, hogy nyolc napon belül költözhetünk ebbe a lakásba. Nyolc nap! Hihetetlennek tűnt annyi év után. Mindig emlékezni fogok rá, épp József napon költöztünk.

Látom a férfi boldogságát, ötven évesen végre lakáshoz jutott. Nézem a csupasz falakat. Ha röpke két hónap alatt lehetett megoldást találni, miért kellett tízva- lahány évet várni? Lesz-e ebből a széthullott családból valaha is valódi család? Maradéktalan-e az örömük? Pótolható-e, ami kiesett az életükből ?

Magyarországon három- százezerre becsülik a veszélyeztetett családok számát — tájékoztatott Szabóné — de meglehet, jóval többen vágynak elviselhetőbb, emberibb körülmények után. A családgondozásnak épp az lenne a feladata, hogy időben adjon támaszt ezeknek a családoknak.

A polcon lévő fotóalbumot veszem kézbe. Belelapozom.

— Józsi fotózik, az ő képei vannak benne. Van ott a régi házról is kép, megnézheti.

— Józsi talált végül munkát? — érdeklődik Slzabóné.

— A munkairodáról küldték a Kommunális Üzembe. Azóta ott van. Háromezer nyolcszázat keres. Ezret ad haza. a többi az övé — felel az anyja.

— Szépen kijövünk most már. Én megkeresem az ötezret, Valika is kapja a havi 2650 forintot. Nem is lenne ezzel baj — hallgatja el, ami a szívét nyomja.

— Lassan, fokról fokra kell őket hozzászoktatni a gondolathoz — ad újabb segítő tanácsot a gondozónő.

— De hogyan, amikor az egyikről azt se tudjuk, kinél van, a másik meg hallani sem akar rólunk?

— Higgye csak el, rendeződnek a dolgok. Megpróbáljuk, hogy Marikát se kelljen minden másnap Szegedre hordani. Van már Szolnokon is veseállomás. Aztán Nándi, Tamás és Ernő is hazakerül égyszer. Csak bízni, hinni kell benne.

Nehéz hangulatban lépek ki az utcára. Szótlanul megyünk a családgondozóval egy darabig.

— A neheze még hátra van — állapítom meg. A darabokra tört tükröt kellene úgy összeilleszteni, hogy torzítás nélkü láthassa magát benne a család. És ehhez csak a keret van meg.

— Az állam évente több tízezer forintot fordít az állami gondozottakra. Ha ez a család azt a segítséget előbb kaphatta volna meg, most könnyebb lenne a helyzetük, de talán még most sem teljesen reménytelen.

A fotóalbum. Igen, a fotóalbum döbbentett meg. Vajon kerül-e olyan kép bele, amelyen a család együtt üli körül az asztalt... Szőke György