Szolnok Megyei Néplap, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

Irodalom, művészet 1987. OKTÓBER 17. kollégák azt mondják, hogy már csütörtökön meglátszik rajtam!. . . Pénteken meg már kétszer kell elmonda­niuk valamit. hogy odafigyelésemet kikényszerítsék. Hétfőn meg jobbnak látják, ha békén hagynak, hadd merengjek el kedvemre az elmúlt hétvége történésein .... Minden hónapban fiaimmal tölt- hetek egy hétvégét; egy csonka hétvégét, csupán másfél napot, mert a Hivatal így látja jónak. Így aztán nem sok értelme van, hogy budapesti otthonomba hoz­zam a srácokat: majd háromszáz kilométerre élünk egymástól, az utazás rengeteg időt elrabolna, értékes együttlétre jószerivel csak fél nap maradna — fáradt apuka kínlódása fáradt gyerekekkel. A problémát úgy próbáljuk áthidal­ni; hogy inkább félúton, a dunán­túli kis községben élő nagyma­mát és nagypapát boldogítjuk. A srácok nagyon jól érzik itt magukat, de a falusi környezet kiragadja őket kezeim közül. Az ezernyi rejtelmet és izgalmat, vá­logatott játéklehetőségeket kínáló hatalmas kert és udvar már nem sokáig tűri meg az apukát, az összesereglett. gyerekcsapat alkal­mi fapuskáiból csakhamar halá­los sorozat éri, körön kívül kerül, megfeledkeznek róla ... Anyám s apám ma már kevés hittel s kevés reménnyel szemlélik sorsunkat. Harmadik házasságom­mal próbálkozom, s hogy ez a két fiú megőriz bennünket emlékeze­tében, csak legtitkosabb vágyaik között szerepel. Már egyre ritkáb­ban gondolnak azzal, amiben hosz- szú évekig reménykedtek: hogy végül majd csak észhez térek, s életem hajóját visszakormány- zom az évekkel ezelőtt elhagyott asszonyhoz annak érdekében, hogy gyermekeim mellett lehessek. Más megoldást elképzelni aligha tud­nak. Egy más világ, egy más ge­neráció. Mi, az ötvenes évek gyermekei, egyidősek lévén azzal a családjo­gi törvénnyel, melynek módosítá­sától csodákat vártunk, és mely csodák minden bizonnyal elma­radnak; mi harmincegynéhány éves felnőttek, túl tán életünk jobbik felén — „vaskalaposságban” vaj­mi keveset különbözünk őseinktől. Csak éppen más földbe vertük ama karót, melyhez az ebet kötjük s kötöttük. Más világ vagyunk, más generáció — de fölnőni ma­gunkhoz ugyanúgy nem tudunk. Mert akármilyen családjogi tör­vény igyekszik is rendezni szétzi­lált sorainkat, ha annak „intéz­ményrendszere” nem épült, nem épül ki bennünk: értelmünkben és szívünkben. Márpedig nem épült ki, ezerkilencszázötven- kettőtől mostanig nem: éppen ezért a törvénymódosítás. S hogy ez az „intézményrendszer” eztán kiépül: bennünk van ennek zálo­ga. Gyatra zálog. Alaptalan a fel­építmény. Hogy hogyan csináljuk, minta nincs rá, magunknak s magunkban kell a megoldást meg­keresnünk. S bízva abban, hogy a jog és „kiszolgáló személyzete” ebben partnerünk lehet. A pszichológus kirakatta a „vi­lág-tesztet” a gyerekkel, és megszületett a szakvélemény som­más mondata: „Zoltán részéről nem történt az apával szemben elidegenedés, míg Balázsnál ez kifejezett. A látha­tás helyileg K.-ra lokalizáló meg­határozása a gyermekek pszichi­kus egészsége érdekében indo­kolt.” Vagyis: nem hozhatom el őket. Mert akkor elidegenednek tőlem. Ha meg a kisváros szeles utcáin sétálgatunk, s netán sorra kóstol­juk a cukrászdák összes kínálatát, az idegenség oldódni fog, mert a srácok érzik, hogy apjuk az „utca gyereke”, és ez nagyobb meleg­séggel tölti el őket. mint ottho nőm, mi számukra ugyanúgy ott­honná vált az elmúlt esztendők­ben. Tudtam, hogy Zoltán fiamnak problémai vannak az óvodában: az óvónéni nem tudja szóra bírni, s némi dresszura után a fiú meg­könnyebbülten produkál egy kis kupacot a nadrágjába. Gyanítom azt is, hogy bár éppen csak lábra kapó csöppség volt a válás idején, így nem sok mindent érthetett meg a körülötte zajló viharokból, de ezek a viharok mégsem hagy­ták érintetlenül, lelki sérüléseiben én is „vastagon” benne vagyok. Elutaztam hát a pszichológus szakemberhez: mit tehetek én? miben segíthetek? milyen visel­kedés volna kívánatos a részem­ről, hogy a pszichológiai szakren­delés eredményesebb legyen? Utazzon csak haza, mondta hűvö­sen a gyermeki lélek nyilván ta­nult tudora; a fiút meg bízza rám. Herceg Árpád: Létra Mit volt tenni, hazajöttem. S még jobban fölerősödött bennem ilyenképpen megveretve bár, de a „renitens” tudat: a felnőttek házatáján kéne mégiscsak körül­nézni, ha baj van a gyerekkel. A szülőkét kéne „terápiázni” ... * * * Baj van a gyerekkel. A nagyob­bikkai, amelyik „elidegenedett” tőlem. Szorongok, mint szokás sze­rint: egy hónapja találkoztunk, s egy hónap nagy idő. Mindig szol­gál valamelyikük meglepetések­kel: megnőtt, megerősödött; új szokások, tulajdonságok hoznak zavarba vagy gondolkodtatnak el; megint ott kell kezdenünk, hogy a „nemek” egyértelműen nemek, és az „igenek” egyértelműen igenek; s vajon, rájár-e még a szájuk ar­ra a csúnya szóra, amit a múltkor „ottfelejtettünk” a jeli arborétum­ban ...? Balázs, az „elidegenedett" gye­rek arca ragyog. Megölelem, meg­csókolom, kerülöm a túlzott érzel- mességet, hogy ne hozzam zavar­ba édesanyja előtt, habár a gye­rek elpötyögte a múltkor: anyu nem haragszik ám, ha szeretlek téged... Pár szót váltunk az anyával, könnyed, csevegő han­gon, mintha mi sem történt volna köztünk az elmúlt hetekben, hó­napokban, években. Mintha min­den a legnagyobb rendben volna. Látom, neki is jó így, szorongása enged. S a gyerek majd szétcsat­tan az örömtől, hogy végre egyi­künk sem emeli három oktávval magasabbra a hangját, hogy va­lamiben most végié egyetértünk. Hát akkor most igazán szabad! — gondolhatja a gyermek, mert azt veszem észre: hirtelen ágaskodni kezd, húz lefelé, mászik fölfelé, hogy végre ő is megcsókolhasson, boldogan és önfeledten, nevelő szülője rosszallása vagy vélt rosz- szallása nélkül. — Láttalak ám a múlt héten is! Amikor itt voltál a gyermeknapi ünnepségünkön. — Anyát én is láttam, de téged nem. Hol voltál? Merre? — Vele voltam! — Anya is látott engem ... Miért nem mondtad, hogy talál­kozni akarsz velem. Akartál vol­na? — Én akartam volna, de én még nem szólhatok ... Mert én még kicsi vagyok. De te is oda jöhettél volna ... Hát erre mit mondjak? Hogy éppen azért mentem el a gyer­meknapra. hogy találkozzunk, hogy közös legyen az ünnep? Hogy együtt örüljünk? Mondjam, hogy hiába mentem kitartóan feléjük, anya elfutott előlem mindannyi­szor. Nem, ilyesmit nem mondha­tok. Hazudjak valamit? A gyerek úgyis megérzi. Beharapom hát a számat, és csak annyit mondok: legközelebb majd jobban megszer­vezzük . .. Majd csak fölkapasz­kodunk mi is azon a létrán, me­lyen a gyerekek állnak. Emlékszel, apu? — mondja „nagyfiam''; a létrára, a Nádor téren ... Emlékszem, hát hogy ne emlékeznék. Nem is akármilyen létra volt: mátrai létra, égignyúló, a játszótér kellős közepén árvál­kodott. Balázs „kiszúrta"; a ho­mokozóban is inkább csak négy­kézláb közlekedett az időtájt, csak első bizonytalan lépéseit próbál­gatta még, de ezt az égigérő cso­dát birtokba akarta venni. Min­denáron föl akart mászni a „jét- jája, a mátjaijétjája". És bömbö- lése fölverte a játszótér békéjét, •mert a hirtelen jött atyai tanács­talanság egyetlen tiltásban össz­pontosult. A gyerek eszeveszetten kapasz­kodott a „mátjaijétjába”; hogy oldjam meg ezt értelemmel — a magam értelmével és a gyerek értelmével?! Jó — egyeztem bele; megyünk, fölmegyünk, de nem a mátjaijétjája — hanem a mátrai- létrára ... És elkezdtük tanulni a gyermeki nyelv rémét: a bűvös „r” betű kiejtését. Fintorogtam és grimaszoltam, pörgettem és öltö- gettem a nyelvemet, mutatván, hol álljon, hogy rezegjen és re­csegjen; és a gyerek egyszercsak kimondta, kristálytisztán, érthe­tően: MATRAILÉTRA! No, akkor gyerünk! Föl a létrá­ra — a játszótéri kismamák „mi­csoda szülő!” rosszallásától kísér­ve... A gyermeki emlékezet ennél sokkal későbbi, szerintem jelentő­sebb élményeket is elfelejtett. S fontosabb dolgok fölött siklott át, mint számára jelentéktelenek, ér­dektelenek fölött. De a létra meg­maradt ... S úristen, vajon, még mi minden, amiről sejtelmünk sem lehet?! A modern pszicholó­gia, az emlékezet működését vizs­gálva és magyarázva, már arról beszél, hogy az emlékezés jóval azelőtt is létezik, mielőtt az észle­lés folyamatai cselekvéssé válná- nák; az észlelés és emlékezés „ta­nulása” már a méhen belüli fej­lődés során jelentkezik... Mi minden munkálhat hát idegeink­ben, amiről a köznapi értelemben mi magunk sem tudunk, magya­rázatát még csak nem is sejdít- hetjük! * * * önyvet írok. Igaz és K mesés történeteket gyerekeknek, felnőt­teknek. Amikor még ötlet szinten volt az egész, beszéltem róla fiaimnak is; később mutattam be­lőle részleteket — emlékeznek rá, vajon? De mi lesz a vége? — ér­deklődtek. Hát... itt a vége, fuss el véle! — vágtam ki a rezet. És Zoltán fiam fölkapta ezeket a szavakat: itt a vége, fuss el véle! — és el is rohant, ki az udvarra, s nyargalászott körbe-körbe, kép­zeletbeli zászlóként lobogtatva ezt a mondatot. Nosza, több se kellett nekünk, nyomába eredtünk, hogy meg ne szökjön Zoli a végével. Mert anélkül nem ér semmit az egész. Zoli meg énekelt, énekelt, éne­kelt boldogan: Fogjál meg ha tucc, te háromfejű strucc! Samu Géza (Magyarország): Kétfelé növő fa Labancz Gyula: Készülődés Daueroltat házunk előtt a fa, s a gőzölgő, szúnyog csípős levegővel összekeveredik az eső fénylakkos szála s már búra alatt teletűzdelve az ősz, szememből a fényt mágneses angyali hajat szálanként kisimítom szép göndör sugár a remény. T. Schjente (Norvégia); Öregedő bohóc Cserháti László: Nyugodtak végre Nyugodtak végre álmaid, nem húzódsz már csalóka kis helyekre, fal tövébe, fűszál alá. Itt vagy mindennapos csodának. Nézhetlek, mintha ringatnálak. Talán hiányzik néha éjszakáink pezsgése, szilajkodó szerelmünk. Másfajta erők mámorítanak most: törzset nevel a nyugalom, ágai gyöngyös kacagások. S lám: félelmeim, mint némely önző cimborák, szép sorban elmaradnak. Gyárfás Miklós: Nyugdíjasok — Hogy van a bal vállad? — Jól. És a te derekad? — Köszönöm, most nem fáj. — Mit csinálsz az erkélyen, Bé­la? — Olvasok. — Hol tartasz? — Most halt meg az öreg her­ceg. — Ö, az nagyon szép rész. — Miért nem jössz ki? Olyan jó a levegő. — Jövök, csak pongyolát veszek. — Nyuci! — Tessék, szívem. — Van még egy kis eper? — Van. — Hozz ki egypár szemet. Jól aludtál? — Nagyon. — Tudod, mit terveltem ki? — Mit? — Jövő nyáron Szoboszlóra me­gyünk. — Ezen még gondolkoznunk kell, Béla. Nem biztos, hogy Szo- boszlón találunk olyan bridzspart- nereket, mint Hajdúék. Tessék az eper. — Milyen jól illik a pongyolád ezekhez az eprekhez. — Elég hideg? — Tökéletesen. — A kőre tettem a tányért a fürdőszobában. — Te is olvasol? — Bridzsig. — Még mindig a Balzacot? — Igen. Olyan jó unalmas. Tu­dod, nem úgy gondolom, hogy iga­zán unalmas, hanem hogy nem kell sietni vele. — Tolsztojban meg az a jó, hogy minden oldalon rajta van az egész élet. — Te, Béla . .. — Tessék, Nyuci. — Tolsztoj azért jobb író, mint Balzac. — Mindegy. Ezek már olyan jók, hogy mindegy, melyikük jobb. — Ötvenöt éves koromig nem olvastam, csak olyan imilyen- amolyan könyveket. — Én is nyugdíj után vettem először kézbe Tolsztojt. — De hát kinek volt ideje mű­vészetre ! — Az ember csak rogyott bele az ágyba. — Ez a bridzs is nagyon jó do­log. — Te, Nyuci, a nyugdíjastúrá­val ősszel el kellene menni Kő­szegre. — Az olyan Stájer. Mesélte Haj- dúné. Tudod, amikor az ura ke­zét megcsípte a darázs, és elma­radt a parti. — Van ott a Királyvölgyben egy öreg szelídgesztenyefa. Állítólag hétszáz éves. — Jézusom, drágám. — De lehet, hogy nyolcszáz. — Majdnem annyi, mint Ma­gyarország! — Azért nem. A század végén mi már ezerszáz évesek leszünk. — Az nagyon szép kor egy or­szágnak is. — Te, Nyuci, és mi lesz akkor, ha elmúlik a reumánk? Akkor nem kapunk beutalást fürdőhe­lyekre! — Ne izgulj. A reuma nem mú­lik el A reuma hűséges. — Milyen szerencse.

Next

/
Oldalképek
Tartalom