Szolnok Megyei Néplap, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-16 / 218. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. SZEPTEMBER 16. Ember, aki fénylik Sokféle ember sokfajta panaszát hallottam már pályám során. Ám eleddig egyet se olyat, mint amivel az a férfiú lepett meg. akit rezes orra miatt Répának szólítanak barátai. Azt mondta nekem az ötvenes éveit csak most kóstolgató házkezelőségi alkalmazott: róla sugárzik, hogy vonzza azt, ami megkeseríti az életet. — Hiszi, nem hiszi —' nézett fürkészőn az arcomba —, rólam már azt sem feltételezik ismerőseim, hogy véletlen szerencsém lehet. Ki is próbáltam. Egy olyan héten, amikor a lottó alig húszezret fizetett a négyta- lálatosra, elhíreszteltem az irodámban, hogy én is a nyertesek között voltam. Kollégáim csak nevettek, hogy ugyan, ugyan, Répának miért volna négyese? Miért éppen neki? És hozzátette, bezzeg egy munkatársáról elhitték, hogy az unokatestvére külügyminiszter lett valamelyik afrikai országban. Még azon sem akadtak fönn: vajon miként alakulhatott ki az a rokoni viszony a fekete diplomatával, ha pályatársuk minden retyerutyája a kiskunhalasi tanyavilágban él. Ama kishivatalnok olyan föllépésű volt, hogy „el kellett hinni róla”, hogy az egyenlítői Afrika valamelyik vezetője időnként mázsaszám küldi neki a banánt, és pálinkát kell főzetniük belőle, nehogy rájuk romoljon. Csakugyan, vannak emberek. akik már a puszta megjelenésük révén előnyt élveznek mindenütt. Tíz hasonló képességű közül őt veszik föl a jó állásba. Ha egy láda paradicsomban csak három hibátlan van, azt a hármat neki méri ki az eladó. A nők egy futó mosolyát többre értékelik, mintha más vacsorára látja vendégül őket a Hiltonban. De vannak, akiknek még a kisgyermek is a lábára lép az utcán. Akik, ha benéznek egy udvarba, ott rögtön elhullik az aprójószág. És képezhetjük a pszichológusokat. elöntheti a boltokat a lélektannal foglalkozó könyvek özöne, megmarad a szakadék az élet fölkentjei és a kétbalkezesek, beskatu- lyázottak között. Egyszeregyszer megfordulok bírósági tárgyalóteremben, ahol bűnügyeket teregetnek ki. Sajátságos módon a szélhámos, aki egy soha föl nem épült társasház nyolcadik emeleti kétszobás öröklakására vett föl százezer forintos előlegeket, bizalmat keltő arcú, elbűvölő személyiség, a károsultak pedig ijedt, sete-suta emberek, akiknek jószerivel egy doboz gyufát se kölcsönöznénk jó lélekkel. Milyen fintora a sorsnak, hogy gyakran az élet hamiskártyásait ruházza föl a héroszokhoz illő külső adottságokkal, a tisztesség hordozói meg olyanoknak tetszenek néha, mint a sunyi kapcabetyárok. Erre azt mondják a minden helyzetben okosok: node kérem, hol tanítják azt, hogy a látszatra adjunk!? Az emberek megmérésénél a lényegi tulajdonságoknak kell latbaesniök. Kellene — válaszolom halkan. És zavartan arra gondolok, hogy magam is milyen sokszor ítélkezem az első, futó benyomás alapján. Akárcsak az a kétdiplomás ember, aki házassági bontóperének szünetében — amikor hüledezve faggattam, miért vett feleségül néhány heti ismeretség után egy prostituáltat — így felelt: — Nevessen ki, beleszerettem a szemébe. Furcsa, nem furcsa — így van. Az ember legbecsesebb tulajdona. a személyisége néha előnytelenül, olykor fölértékelten mutatkozik meg a környezete előtt. Gondolom, az olvasóban már ágaskodik a kérdés: miért írok ennyit egy közhelyről. Mert — mit tagadjam!? — mohos közhely arról tárgyalni, hogy egy daliás evezősbajnok is lehet szellemileg törpe és az alacsony termetű Kossuth egy fejjel magasabb volt leghórihorgasabb kortársainál is... Bajor Nagy Ernő Csak kisebb, de nem kevesebb Gyíte Villám, gyíte Páva! Sokszor megálmodott, még többször elmondott gyermekkori kívánság a mesebeli tüzes paripa, amely tűzön-vízen, hegyen-völgyön át száguld- va viszi gazdáját, hogy az kiszabadítsa, legyőzze, egyszóval megtegye azt, ami a mesében meg vagyon írva. Később — de még gyerekfejjel — megtanulják, hogy a földön kell járni, és rájönnek: öröm az is, ha néhanapján csak megsimogathatnak egy ... pónilovat. Jászberényben, a Nádor úti bérházakban és a környéken lakó gyerekeknek egy-egy jeles nap attól válik igazán ünneppé, hogy a si- mogatás mellett még körkocsikázást is tehetnek. Felülhetnek arra a kishintóra, amit két póniló húz kitartó szorgalommal. A nagyobbacska gyerekeknek nyitott konflison jut hely, az elé pedig egy sárgás szőrű „paripa” van befogva. A pónis fogatot Papp Zoli bácsi, a sétakonflist annak édesapja. Béla bácsi hajtja. De kik tulajdonképpen a hajtós Pappék, és a pónik, meg a sárga szőrű? Mire jó tgy iparos családban a ló (kicsi, meg nagy is) a kis- hintó, vagyis a cséza és a nyitott konflis? Papp Zoltán ugyanis elektroműszerész, Béla bácsi pedig a kőműves szakmából ment nyugdíjba. — A műszerész szakmát a szakmunkásképzőben tanultam, rajongásomat a lovakért az édesapámtól örököltem. Az idős Papp egy hátaslóra, én eleinte két. most már három pónira „pazarolom” a lovak .iránt érzett szeretetet. Engem a sárga szőrű hátasló fogadott barátságába annak idején, kisfiamnak viszont már három — egy „normál” és két póni — ló hátán van bérelt helye. Megtanultam lovagolni, és azért, hogy szabályosan lovagoljak, a 90 kilós testsúlyomból leadtam nem kevesebb, mint 15 kilót. A fiacskám is tudomásul veszi, hogy a lótartás szórakozás és kemény munka. Szeret sétakocsikázni, lassan már fogatot hajtani és lovagolni. Válogathat is — jobban mint én —, — hogy éppen melyik kedvencét nyergeli meg, de felnőttes komolysággal veszi ki részét a csutakolásból, a rézveretes lószerszámok tisztításából, és tudja, hogy az istállót patyolat tisztán kelt tartani. Tudja azt is. — és meggyőződéssel vallja Papp Zoltán, — hogy a póni csak kisebb, de nem kevesebb, mint akármelyik más ló. A beszélgetésből kiderült, hogy Pappéknál családi hobbi a hátasló, meg a póni, a sétakocsikázás és az egyik legegészségesebb sport, a lovaglás. Családi hobbi, hiszen már a 3 éves kislányuk is szívesebben simogatja az aranyos pónit. mint a hajasbabát. Zoli apu büszke rá, hogy az elektrotechnikai újdonságokon kívül a lótenyésztéssel kapcsolatos tudnivalókat is tanulmányozza. Tudja, hogy egyik pónija, a csődör Wels-fajta, a másiknak. a kancának Satland a származása, a nemrég beszerzett csikó izlandi csődör. A deres Villám, a fekete pedig Páva névre hallgat. Névről a környékbeli gyerekek is ismerik a pónikat, hiszen május elsején, a gyermeknapokon vagy augusztus 20-án a két fogat gyerekekkel megrakodva köröz reggeltől késő délutánig a városban. Elmondja azt is, hogy sajnálja azokat a gyerekeket, akik nem juthatnak ilyen szórakozáshoz, vagy nem ismerik a lovaglás örömeit. Az elmondottakon érdemes lenne elgondolkodni, hiszen tény, hogy egy család nem tud gazdaságosan kihasználni egy hátas és 3 pónilovat. Jöhetne valaki, vagy valakik, művelődési intézmény vagy sportegyesület (akár a sportiskola), hogy Pappékkal megegyezve lo- vaglási tanfolyamot szervezne. Hasznára és örömére válna a gyerekeknek, a szülőknek. Talán a sport is nyerne vele. — illés — Jól zárta első félévi tervét a karcagi Agyagiparí Népművészeti Szövetkezet. Belföldre és külföldre szállítanak a piaci igényeknek megfelelően. Jelenleg egy 2 millió forintos NSZK-beli megrendelésnek tesznek eleget Fotó: T. Z. Régiségek szerelmese Kardok és pipák között Maga restaurálja tárgyalt Az íróasztalon kéklő tintatartón akad meg a szemem. A régi, gyermekkort idéző kalamáris elüt a modern irodabútorok környezetétől. Katona Mihály, a kunszentmártoni városgondnokság vezetője hagyott rövid időre magamra, még hivatali teendői elszólítják. Dolgozó- szobájának berendezéseit veszem szemügyre. Az irattartó szekrényen öntött vasalók, mozsarak sorakoznak. A falon, mintegy iskolai faliújság, rácsos tábla függ. Egykori utcanevek, feliratok díszítik: Singer Antal és fia Szeged, TBC-mentes állomány, Mautner, Riunione Adriai Biztosító Társulat — böngészem, amikor vendéglátóm szólal meg: — Talán most nyugtom lesz néhány percre — mondja a távozásért elnézést kérve. — A Riunione a legrégibb — vet tekintetemet vezetve egy pillantást a cégtáblára. — Érdeklik a régiségek? — kérdezi, már amikor ismét helyet foglalunk. — Hogyne — válaszolom —, sőt a gyűjtők legalább ennyire — váltunk most már végképp témát. — Ismerik itt mindannyian a bogaramat. Elterjed a hír, aztán hol ezzel, hol azzal állítanak be kollégáim meg az ismerősök. Ezek kiszorultak az otthoni gyűjteményből — mutat körül. — Meg aztán nem is ezekre vadászom igazából, csak csereanyagnak használom őket. A fegyverek és a pipák szerelmese vagyok. Ha van ideje, érdemes megnézni — invitál. A városgondnokság jelen gondjait magunk mögött hagyva indulunk a házi múzeumba. A város nem szalad el, a parkosításról, a szemétszállításról később is lesz időnk beszélgetni. Az emberi sorsok mindig érdekfe- szítőbbek. Katona Mihály is padlásbújó gyermekként találkozott először a letűnt korok izgalmas relikviáival, a tárgyakkal, amelyek beszédesen szólnak az egykori időkről. A háború után a nagyszülők tiszaszentimrei házának szarufái közt lelt először kincsre. — Ma is sajnálom, hogy időközben elkallódott az a dohányos szelence, amelynek fedelét felkattintva eloxidálódott érmekre bukkantam — idézi föl a már emléket megőrző éveket. — Talán ez a momentum volt, amely kiváltotta azt a vonzalmat, amely azóta szenvedélyemmé lett. Azóta is, mind a mai napig mindent, a földön talált kis csavart is összeszedem. Jó lesz ez még valamire — szoktam mondani ilyenkor. Nézem a középkorú, bajuszos férfit. Mint válik az otthonában a hivatalnok egyre inkább magánemberré. Érdeklődésemet látva avat bizalmába, immár házigazdaként is. A garázsba vezet elsőként, a műhelybe, ahol az új szerzemények kapnak helyet. Ott restaurálja, javítja ki a tárgyakat. Ezek sorsa is itt dől el. Ma már csak a legértékesebb darabok jutnak fel a lakásba. A zsúfoltságot itt még a tárgyak összevisszasága is fokozza. Bár a külső szemlélő számára a látszólagos rendetlenség ellenére is mindennek megvan a maga rendeltetése, helye, mint ahogy Katona Mihály is megtalálta helyét az életben. — Építész vagyok — mondja magáról a nappaliban hellyel kínálva. — Paraszti környezetből Tatabányára kerültem kőműves iparitanulónak. Ekként is dolgoztam az ország különböző pontjain. Aztán levelező tagozaton megszereztem a szakképesítést is. Az építészet története kiváltképp elnyerte a tetszésemet, mert gyermekkoromban is a történelem volt a kedvenc tantárgyam. A sorsát akkoriban azonban megélhetés biztosítása irányította. Ha előállt volna azzal, hogy márpedig én régész szeretnék lenni, a család alighanem megdöbbent volna. Csontokat rakosgatni? Abból is meg lehet élni? — mondja most a soha el nem hangzott mondatot, amely kimondatlanul is meghatározta pályaválasztását. — Építészként gyakran találkoztam pusztulásra ítélt tárgyakkal — folytatja (milyen különös is a sors?) tárgyak nélküli történetét —, de nem volt szívem kidobni, elenyészni hagyni ezeket az utamba kerülő tárgyakat. Ha már beléjük 'botlottam, közöm volt hozzájuk, az életemmé váltak. Lakása immár egyfajta múzeum. A modem bútorok között jól megférnek a régiségek. Persze gyűjtőszenvedélyének az egyébként tágas otthon is határt szab. Mesz- sze már azok az évek, amikor mindent hazahordhatott. — Az évek során felgyülemlett anyag mennyisége (ez minden gyűjtő tragédiája) döntésre kényszeríti az embert — áll meg a lépcső- fordulóban a vitrinek előtt — hozzám a száLfegyverek és a pipák állnak a legközelebb. Ezekre álltam rá, bár ma sem hagyok kidobni még egy jelvényt sem. Ez az én büszkeségem — mutat a nyolcvan darabból álló fegyvergyűjteményre. Valamennyi darabnak saját története van. Egyikkel a szabadságharc idején hadakoztak, de van itt István-kora- beli buzogány is. Evezzünk békésebb vizekre — indítványozom —, képletesen szólva, szívjunk inkább békepipát. Merthogy pipából még több sorakozik a tározókban. Immár szisz- tematikus rendben láthatók a különféle korokból származó füstölőszerek. Az igazi gyűjtő mindegyikről történeteket tud elsorolni. A porcelán török, ópiu- mos, német vadász, agyag, kurtanemesi vagy éppenséggel kuruc pipákból akad egy-egy példány a több mint százhuszas gyűjteménybőL — Magam is pipás ember vagyok, azazhogy voltam, dehát korunk a cigarettáé — gyújt rá a Sophianéra. — Nincs nekünk ehhez már elég időnk — mondja, miközben egy dohánytartót a hozzátartozó kovaköves szerszámokat veszi elő. Érzem, valamit mondani szeretne róluk, de a régiséggyűjtés és -kereskedés kaptcsolatát firtató kérdésem megállítja a mozdulatot. Csak később, amikor a szakócát mutatja, tudom meg, hogy a becses pipaeszközök nagyapja, néhai Papp Imre emlékét őrzik. — Én gyűjtő vagyok — hangsúlyozza, nyomatékot adva a szónak —, megfizettem a tanulópénzt érte. Van annak már tán tíz éve is — fűzi tovább a kérdő tekintetre. — Volt nekem egy csodálatos füredi nyergem, amin még Rákóczi kurucai ültek. Vas nem volt még benne. Egy pesti kereskedő addig járt ide, míg el nem kótyavetyéltem. Ma is bánom, hogy eladtam bagóért. No akkor én megfogadtam, hogy ide csak hozni lehet, elvinni nem. így maradt meg nekem ez a bronzkori kőszerszám is, p>edig annakidején egy Trabantot ajánlottak érte. A dolgok rendje és módja szerint Katona Mihályt már nem elégíti ki, hogy a gyűjtemény csak neki okoz örömöt. Tavaly már egy lengyel delegációt látott vendégül. Az országból több helyről keresték fel eddig is, de most új kapcsolatokat épít. Kunszentmártonban egy gyűjtőkört akar életre hívni. És az, aki ha választani lehet egy régi kard restaurálása vagy egy épület tervezése között, még ha nem is fizetnek érte, az előbbit választja, idén lakásán fog történelemórákat szemléltetni az iskolásoknak. Mert már abban a korban van, amikor az ember energiáját nemcsak a múltnak áldozza, jelenét már inkább a jövőnek szentelj. Szőke György
