Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
Irodalom» művészet 1987. AUGUSZTUS 1. emelem, a büntetés letöltése után, három esztendő múlva, új élethez kedz, és beilleszkedik a társadalomba — fejezte be a bíró az elítélthez intézett szavait. Az elítélt udvariasan mosolygott. — Köszönöm a jóindulatot, de nem tervezek életemben változásokat — mondta, és leült a fegy- őrök közé. Az író, aki figyelmesen végigkövette a tizenegy tárgyalási napot, elégedett volt. Engedélyt kapott, hogy az ítélet meghozatala után egy órán át beszélhet a szélhámossal. Érdekelte az őszülő sörényű, magas, kérdő arcú ember. Amikor a bíró bevezette a szobába, ahol az elítélt bilincs nélkül, de két fegyőr társaságában várakozott rá, kezét nyújtva közeledett hozzá. — Orday János vagyok. — Két Kossuth-díj, az elsőt 1948-ban kapta, a másodikat 1968-ban. A bálvány és Az ötödik év című nagy regényei több nyelven jelentek meg. írói ereje két forrásból táplálkozik. Krúdyn csiszolódott stílusából és sokoldalú társadalombírálatából. Irodalmi lexikon 876. oldal... — bólintott az elítélt, udvarisan viszonozva a kézszorítást. — ön mindent tud? — Sajnos, nagyon keveset. Bocsásson meg ... Leszkai. — A tárgyaláson Halász néven szerepelt. — Az a legrégebbi nevem. Börtönben Leszkainak nevezem magamat. A hangsúly a nevem első szótagján van: Lesz... Apró szójáték. Nincs jelentősége. — Nem zavarja, hogy ... egyszóval a beszélgetés? — Nem. — Köszönöm. Akkor, ha megengedi, leülök. Nyolcvan felé járok. Nehezemre esik az állás. Még csak annyit... Halásznak szólítsam, vagy Leszkainak? — Nem ragaszkodom egyik névhez sem. What’s in name? — kér-" di Shakespeare. De különben hagyjuk. Nem szeretem a Rómeó és Júliát. — Szívesen szólítom Leszkainak. — Tessék. — ön a tárgyalás első napján azt mondotta, hogy szórakoztatja az emberi butaság, sőt, nemcsak szórakoztatja, hanem egyenesen élvezetét leli benne. — Ez így van. — És hogy ez a magyarázata szerény anyagi igényének. Amint említette, megelégszik a gondtalan, de nem költekező életformával, holott ha akarná, jelentékenyebben is becsaphatná áldozatait. — Meglepi ez a filozófia? — Felkeltette a kíváncsiságo- mat. — Érdekelnek az emberek. Érdekelnek, és bizonyos fokú részvétet is érzek irántuk. Ennyi az egész. — Sokat utazott? — Igen. — És külföldön is voltak ... érdekes esetei? — Voltak. De jól igazán itthon érzem magamat. — Miért? — ön írt már regényt az anyanyelvén kívül más nyelven? — Nem. — Én is csak az anyanyelvemen tudom pontosan és árnyaltan végrehajtani az elképzeléseimet. — Nyelvi vonatkozásban talárt valami rokonságot is lát a szakmáink között? — Többet. Egy szósivár író az én területemen hamarabb lebukik, mint az irodalomban. — Érdekes, amit mond. És a szóalkotását is hibátlannak tartom. Szósávár. Hm. Életképes, találó szó. Szakmaibb, mint a szószegény. — De nemcsak az anyanyelvem köt a hazámhoz. A társadalmi érdeklődésem is. Engem legjobban a magyar társadalom érdekel. Ide tartozom. Remélem, nem ért félre. Nem vagyok nacionalista, még patrióta sem, de nem tudok ellenállni, annak az elbűvülő korlátoltságnak, amely a mi szellemi életünket jellemzi. — Ügy érti, hogy önnek a butaság hoz legtöbbet a konyhára? — Ügy is. De az elragadtajtott- ságom nem anyagi természetű. Ha csupán a pénzszerzés vezetne, sohasem buknék le. Én mindig tudom, mikor kell abbahagyni egy- egy esetet, de szeretem a nőket, s emiatt néha súlyosan meg kell fizetnem. Most is így jártam. Kilenc színészt, három festőt, két filmrendezőt hívtam meg különböző amerikai magyar egyesületek nevében. Minden meghívottnak pontosan ismertem művészi eredményeit, hiúságának fokát. hazai sérelmeinek jellegét. Tökéletesen felkészültem. Akiket felkerestem, maguktól ajánlottak fel kisebb-nagyobb összegeket, azzal a kéréssel, hogy majd odakint dollárban adjam vissza. Csak hosszabb szabódás után egyeztem bele kérésük teljesítésébe. Tizennégyen összesen harminckétezer forintot erőszakoltak rám. A háromszorosát is legombolhattam volna róluk, ha nyerészkedés vezet. Egyszóval nyugodt lélekkel pihenhettem volna, ha Szerdai művésznő meg nem hív vacsorára, és én el nem fogadom a meghívását. — Ezt valóban nem kellett volna megtennie — emlékezett az agg író a tárgyalásra —, hogy nem jutott eszébe, hogy Szerdai Klára odacsődítheti a legjobban utált kollégáit, mert el akar dicsekedni nekik az amerikai meghívással? — Kikötöttem, hogy kettesben vacsorázzunk ... francia pezsgőt is vittem magammal... — Erről nem beszélt a tárgyaláson. — Ezt a művésznő és az én titkomnak tekintettem. — Ha ezt megírja bohózatnak, rengeteg pénzt keres vele. Persze, a kritika bizonyára valószínűtlennek tartaná, hogy a vacsorán, Budapest közel ötezer művésze közül éppen az a tizennégy jelenik meg, akit ön szintén meginvitált Amerikába... — Nem érdemes ezen töprengeni. Megtörtént, hát megtörtént. Szerdai Klára három esztendő múlva remélhetőleg éppen olyan szép és fiatal lesz, mint ma... Én akkor megjelenek nála egy csokor virággal, a pezsgővel, és arra kérem, folytassuk a félbeszakított vacsorát... — Leszkai úr ... minél tovább hallgatom, annál inkább úgy érzem, színpadi szerzőnek kellett vplna lennie. — Alábecsül. Ha én a témáimat megírom és nem elkövetem, legföljebb egy-egy operettre telnék belőlük. így mégiscsak drámává nemesednek. — Drámává? Miért? — Három év börtönt mégsem nevezhetek operett-megoldásnak. — Bocsásson meg. — Nagy mélységeim így sincsenek. Viszont, amit tudok, hibátlanul tudom. Ónt éppen úgy átejtettem (bocsánat a tiszteletlen szóért), éppen úgy becsaltam volna az utcámba, mint a színészeket, festőket, rendezőket. — Ebben kételkedem. — Tegyünk próbát. — Tessék. — Tud ön svédül? — Nem. — Én igen. És angolul? — Tudok. — Önhöz Svédországból jöttem volna. Néhány mondat svédül, majd látva, hogy nem érti az anyanyelvemet, angolra fordítom a szót. Nils Lundeberg néven bemutatkozom, közlöm, hogy a Svéd Királyi Akadémia irodalmi titkára vagyok. Kidob? — Nem ... — Hellyel kínál, kávéval, cigarettával, itallal... — Amíg rá nem jövök a csalásra. — Helyes. Amíg rá nem jön, pontosabban, amíg én nem követek el szarvashibát. — Ügy van. — Csakhogy én nem követekei egyetlen hibát sem, kedves Mester. — Miről beszélne a kávémat kortyolgatva? — A bálványról és Az ötödik- év-ről. — Mint svéd? — Mint svéd. — Mint a Királyi Akadémia titkára? — Ügy van. — Aki svédül olvasta a regényeimet? — Csak két regényét. A bál- vány-t és Az ötödik év-et. — Máris megcsíptem volna. Csak ősszel jelenik meg svédül ez a két regényem. — Téved. Már megjelent. — Nem kaptam még példányt. — Napokon belül megkapja. — Nem tréfál? — Nem. — Ez azt jelenti, hogy . .. — Azt. Ha nem bukom le a vacsorán, ön lett volna a következő áldozat. — Hihetetlen. — önből is felkészültem. De hiszen az imént hallhatta, hogy meg a Kossuth-díjainak időpontjait is tudom. — Igaz. — Amellett olvastam is a két nagy regényt. Hosszan és részletesen elemeztem volna az érdekes cselekményt és az alakjait. — Svédül olvasta? — Magyarul. — Egészen biztosan megjelent már svédül? — A bálvány-nak sárga a borítólapja, a karcsú, metszett címbetűk keresztbe futnak rajta. Az ötödik év ugyanez a forma, csak kék alapon. — Látta? — Nem. A borítólapot most találtam ki. De nagyon kérem, legyen teljesen őszinte... ha azt mondom, hogy láttam, elhitte vol"na? — El. — Köszönöm. — Sokat várok a svéd kiadástól. Angliában, Franciaországban, Nyugat-Németországban komoly irodalmi sikert arattam vele. — „János Orday a modern európai prózában Ball után is újat mondott a háborúról és a fasizmusról.” Die Welt, 1973. aug. 1. — Ezt is ismeri? — Felkészültem. — Leszkai úr... szörnyű gyanú támadt bennem, maga azt akarta velem elhitetni, hogy ... rajta vagyok a Nobel-díjra jelöltek listáján? Mért nem válaszol? —• Gondolkozzék. — Azért, mert hihetetlennek találja? — Nem. — Nem találja valószínűtlennek? — Nem. — Csakugyan nem ? — Miért találnám annak? Magyar író még nem kapott Nobel- díjat, holott lengyel, román, jugoszláv írók már kaptak, hogy csak a környező kis országokat említem. — Ez igaz. — Amellett az utóbbi húsz évben sem Gamus-ről, sem Paszternákról, sem Böllről nem írták le, hogy könyvei világirodalmi mértékkel mérhetők... — Ezt . .. hol olvasta? — A Les Temps Modern-ben. Ez a folyóirat pedig nem szokott dobálózni a szavakkal. — Az biztos. Sajnálom, de ez ... elkerülte a figyelmemet. Becsületszavára ezt írták rólam? — Nem szívesen adom a becsületszavamat ilyen apróságokra. — Vagyis ... nem igaz? — Mi? — A Les Temps Modern? — Nem. — Akkor hol olvasta ezeket a szavakat? — Sehol. — Szóval megint hazudott? — Igen. — Szégyellje magát. — ön viszont fenntartás nélkül Alföldi falu. törpeakácos utca. vénen görnyedő ház. Anyám a bá- dogteknő fölé hajolva mossa az olajos ruhákat: apám ittfelejtett munkáscuccait. Alig egy hete. hogy elköltözött tőlünk. Tisztán akarja utánaküldeni. Rózsaszín keze lubickol a fekete vízben. Meg-megtorpan úiiai között a kopott gyökérkefe. miközben beszél. — Jó ember, maid meglátjátok. Legyetek hozzá kedvesek, szólítsátok apukának. — Apuka elment! — oitvergi nővérkém, durcásan hátracsapva szőke copfjait. — Én nem mondtam neki. hogy menjen el. Magától ment el kislányom ... — Hívd vissza! — Most már elég legyen! Nem érted, hogy hiába hívnám? Az úi apukátok kedves és fontos ember ám. egy étteremnek a vezetője! És ha jók lesztek, vesz nektek szép játékokat. . — Apuka is fontos ember! — ismét hitt nekem. — Én csak... — Hitt nekem, Orday úr. Sőt, egy kicsit még most is hisz ... vagy mondjuk úgy, nagyon sajnálja, hogy már nem hihet. Ügy látom, rosszul ítéltem meg önt... én csak el akartam beszélgetni önnel, mint Nilg Lundeberg... nem, nem, addig nem merészkedtem volna, hogy Nobel-díjjal kecsegtessem ... de most már látom, hogy nyugodtan megtehettem volna azt is. Mi több, még mindig megtehetném. — Gúnyolódik? — Nem. — Csakugyan olvasta a regényeimet? — Mint már említettem, csak élete két főművét. — Melyik városban végződik A bálvány? — Párizsban. — És az ötödik év? — Balatonfüreden. — Valóban olvasta. És ... melyik tetszett jobban? — Mind a kettőt remekműnek tartom. — Ne túlozzunk. Jó regények . . . ennyit én is elismerek. — Nagyon jók. — Nem bánom ... nagyon jók. De nem remekművek. — Nem vitatkozom. — És ha remekművek lennének, mit számítana? Mit gondol, miért nem került be Vörösmarty a világirodalomba? Vagy maradjunk a regényeknél ... miért nem tündökölhet Krúdy neve Proust vagy du Sard mellett? — Nehéz kérdés ... — Remekművek? Csak dobálózunk a szavakkal... és nem értjük ennek a szónak a tragikumát ... Vagy ön talán érti? — Értem. — És miben látja? — Abban, hogy ha ön történetesen francia vagy angol író lenne, biztos vagyok benne, hogy neve ott szerepelne a Nobel-díjasok között... — Az Isten szerelmére, Leszkai .. . maga most őszintén.. . . maga most nem hazudik? — kiáltott fel kétségbeesetten és könyörögve a csupa csont és bőr öregember. Mielőtt a szélhámos felelhetett volna, a bíró közbeszólt. Az engedélyezett óra lejárt, intett a fegy- őröknek, akik merev arccal ülték végig az író és az elítélt társalgását. Fölkattintották a bilincset a szélhámosra. öszönöm a beszélgetést — emelkedett fel ültőhelyéből az író. összeszedte magát, és öreg madárfejével zavartan biccentett a bíró, a fegyőrök és az elítélt felé. Izgatott volt, mint mindig, valahányszor írni készült valamit a valóság érintésére. Tisztában volt legyőzött helyzetével. Mohón és haraggal találgatta magában a szélhámos gondjait. Amikor a szép szál férfi a két fegyőr között az ajtó felé haladt, irigység szállta meg a szívét, mert a szélhámos hátán is látszott a jól végzett munka öröme és a győztes elégedettsége. „Tizennégy tehetséges művészt tett nevetségessé ez a zseniális gazember” — nézett utána az író, majd hirtelen halvány pír öntötte el az arcát. „Űristen, már számolni sem tudok!” — gondolta. . acsarkodik nővérkém. —ö is vezet! Azt a nagv gépet az utcán, tudod, ahol annyian járnak! — Egy traktort vezetni sokkal kisebb dolog, mint egy éttermet. De ez mellékes, én csak azt akarom. hogy ti boldogok legyetek, nekem ez a legfontosabb ... — Akkor hívd vissza apukát! — Idén, hívd vissza! — hunyorgók anyámra. nővérkém felé nyújtva arasznyi karjaimat. — Apuka sokkal eiősebb. mint az az öjed faszi... — Te! Meg ne halljam még egyszer. hogy így nevezed! — Kiált rám dühösen, és szappanos kezében megremeg » gyökérkefe. de én már nem figyelek rá. csak ug- rándozok . a bádogteknő körül mint akit darázs csípett meg és sikongatom: — öjed faszi! öjed faszi ... Futásnak eredek anyám ocfonra lendülő kezét látván. Tompán kop- pan kobakomon a súrolókefe. Arra eszmélek, hogy valami meleg csoGyárfás Miklós: Művészek Koloh Elek: Múltdarabkák Györke Zoltán: Beesteledett egy repülőgép kondenzcúk.-cippzárral isten összevarrta s hold-lakatra zárta a nyitott eget s lehúzta a nagy éjszínű rolót rajta a csillagok ezüst szegfejek - beesteledett Kosztolányi Dezső: A szörny (1985) (Hauer Lajos reprodukciói — KS) „Szinte nem is tudok olvasmányélmény nélkiil dolgozni” — vallja Engel Tevan István, s ez ars poeticának is tekinthető. Grafikus pályája szorosan kötődik az irodalomhoz. Rajzainak többsége könyvillusztráció, amelyekkel az Európa, a Szép- irodalmi, a Kossuth és a Móra kiadónál megjelent könyvekben találkozhatunk. E. T. A. Hoffmann, Bulgakov, Andersen, Krúdy, Karl Kraus, a Biblia, s a különféle mesekönyv illusztrációk sejtetik, hogy Engel Tevan irodalmi nyitottsága teljes örömét leli munkájában. Ezt bizonyítja a szakmai finomságok ismerete, az apró figurák gondos kimunkálása. Jelenetein a tragikum és a komikum gyakran egymásba hajlik. Ösz- szefogott, lényegretörő kompozícióin általában a figurák dominálnak. Két irodalmi oldalunkat Engel Tevan István grafikáival illusztráltuk. rog végig az arcomon, a nyakamon. sárga ingecském alá. Anyám mellettem térdel és zokog ... összebújva vacogunk nővérkémmel a gidres-g.ödrös, szalmazsákos ágyban. A szobaaitó résein át beszűrődik a konyhából a lámpafény. s betódúlnak a szitkok. a veszekedés hangfoszlányai — Minden é.iiel ez megy — szipogja nővérkém. — Régen nem így volt. — Ez most medint részed, ugye? — suttogom. — Persze. És szidja anyukát. Még lehet, hogy meg is veri. Pedig anyuka azt mondta, hogy ió ember. Szerintem az ilyen nem jó ember. Téged is nyakon vágott tegnap amiért gyufamérget szórtál a tűzhelyre. Engem meg szemtelen fruskának nevezett... — El kellene hívni a mi idazi apukánkat, ö nagyon eiős. egyből a földhöz vádná. elhiszed? — Nem jön el. Beszéltem vele. Azt mondta, hogy bennünket szeret. de anyukához nem szól többet. Én már nem értek semmit, öcsikém. de az biztos, hogy nem jó így. Anyának sem. hiszen sokat sír. Velünk meg csak mindig kiabál legújabban. — Nem szejet minket? De mi
