Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

1987. AUGUSZTUS 1.

Irodalom» művészet

Singer: A sátán Gorajban (1984)

Ctanády János:

Szabad ég alatt

Szedd a bogyót. az erdei

málnát.

tüskés szárából főni koszorút, akaszd a tehenek nyakába, a jámbor, szelíd suaarakra.

Mert ragyoo a tág mező fölött aranyos bőre kiterítve kankalintól tarka mezőkön, az Ég száll le ránk. s az ég üdve.

Lassan, komolyan barangolnak barátaink a barázdákban, megvillan eav

barázdabillegető szárnya a sugaras barnában.

Rét. szántó békésen megfér a tágasságban: ők a mező. s a pacsirta a magasságban az örök élettel ölelkező.

Biblia, József története (1985)

Szenti Ernő:

Jóváhagyta

igazam

Az éabolt telihold

örökmécsesét Elállták előlem a felhők Ideges évszakok toporognak Igyekezetem küszöbe előtt Jóváhagyta igazam A haditudósító tények

jelentését

A félelmek ösztönösségem

kerékkötői Attörölgettem meggyőződésem szivacsával

Tapasztalataim

valóságmakettiét

azéjt szejetjük egymást, ugye? — szipogom, és közelebb húzódok nővérkémhez.

— Persze, te butus — vígasztal nagylányos komolysággal.

Csak ne sírjáL Az ilyen nagy fiúk nem szoktak sírni...

Albérlet. Egy rozoga házikó rozoga melléképülete. A parányi konyhában sápadtan hunyorog a csupasz villanykörte, akár Erzsi, kócos haját igazgatva, hálóingéből elővillanó vállát az ormótlan szobaajtónak támasztva.

— Jellemző rád! — sziszegi. — Éjjel két órakor jössz, mert le merném fogadni, hogy eddig piáltál a haverjaiddal. Meg fűzted a csajokat, csakhogy nem akadt horogra senki, azért vagy itt. Mert én csak arra vagyok ió neked, hogy széttegyem a lábamat. Igaz. szépfiú? Azt sem írtad meg, hogy hazajössz...

— Most mit nyavalyogsz? — Lecsavarom a vodkásüveg kupakját. és kortyolok egy nagyot. — Délután érkeztem. Ledobtam otthon a batyumat, adtam egv puszit az öreglánynak, és már rohantam is volna hozzád, ha nem találkozom Fer i ékkel...

— És miért nem írtál három hétig egy kurva la pof sem? Nehogy

azt mondd, hogy a vizsgáid miatt! Ismerlek! Hancúrozol ott a sok főiskolás kis ribanccal! Te is egy strici vagy. amilyen a férjem volt!

— Ne kiabálj, felébreszted a fiad.

— Miért csinálod ezt velem? — Duzzadt ajkai meggörbülnek, szemeit ellepi a könny. — Tudod, hogy majd megveszek érted . . .

Az ölembe ül. pityeregve csókolgat. Szabályos, szép arca öregnek tűnik. Már nem kívánom, csak sajnálom, de félreérti a símogatá- somat.

— Most csináljuk így ülve. mert még felébred Jancsika ha bemegyek a szobába a matracért — lihegi. kigombolva nadrágomat. Behunyom a szemem. Szédülök. Nem a szerelemtől, inkább a mérhetetlenül sok vodkától. Vadul vonaglik. s amikor felsikolt. a szájára tapasztom a tenyerem.

— Neked is nagyon ió volt? — búgja, s végre leszáll zsibbadó combjaimról.

— Uhüm — hazudom Mintha ezernyi hangya futkosna a talpamon. amikor felállók, hogy begombolkozzam.

— Ha befejezed a vizsgáidat, miénk lesz az egész nvár.

Spíró György:

Kísértetváros kapujában

da nézz! — Megkövültén bámulunk ki a busz. ablakán. Hatalmas, _ halott város. Emeletes kőházak tömege, igazi utcák és igazi terek, tető nincs, tátongjanak az ablakok és kapuk: csak a kő maradt meg, minden fa kiégett, lángnyelvek koromnyoma a fehér falakon, ki tudja, mióta feketéllik ott. Magas fallal körülvett halott város a dombon. Sehol egy lélek. Nem is romos, hiszen ép az egész. Kísértetváros.

Völgybe ér a busz, megáll. A hallott város nem látszik innét, csak két és fél, három méter magas támfala a domboldalban, a fejünk fölött. A fal 'repedéseiben satnya ,gyom nő. Pici viskók tapadnak a domboldalhoz, színesre vannak festve, a nyomorban az emberek adnak a csinosságra, rendre. Mohamedán falu, az apró minaretből ítélve.

— ©yere, biztosan be lehet menni valahol.

Tűz a pap. A domb mögött, előttünk és mindenfelé, szinte tapintható közelségben a kétezer méteres, kopár, fekete hegyek, szinte a nyakunkba szakadnak. Felfelé kaptatunk a köves úton, a kövekkel elkerített kertecskékben csene- vész fügefák, némi szőlő. A köves talajra messziről hozott termőföldet borítottak. Egy-két turbános öregember, pár feketébe burkolt öregasszony. Csend van, vakító napsütés. Fejünk fölött a halott város, nem látni, csak érezni az útról.

Megvan a kapu, ez az, itt lehet bemenni. Zárva. Felirat: kettőkor nyit. Most fél kettő. Ha valóban kinyit kettőkor, marad egy óránk megnézni.

Betérünk a minaretbe, szép fehérre van meszelve, semmi sincs benne. Körbemászkáltmk a viskók között, helytelenítő tekintetek. Igazuk van. Vissza is somfordá- lunk a halott város kapujához, ahol addigra fiatal pár ácsorog tanácstalanul.

.Leülünk egy-egy kőre, ők ránk néznék, szeretnének érdeklődni, de nein mernek. Mi némán napozunk.

— Csehek — állapítom meg, ahogy halk beszélgetésbe kezdenek egymással.

Rajtunk kívül senki. Szenny lé csorog a lábunknál, a falu csatornája, mossa a régi, simára kopott utcaköveket.

Kettőkor nem nyílik ki a kapu.

— Dörömböljek?

— Dörömbölj.

Ököllel párszor ráverek a korhadó, de vastag deszkákra, aztán megint. Semmi válasz. Belátni nem lehet.

— Pedig jó lenne megnézni.

—• Hátha van még egy kapu

Elindulunk a támfal mentén fölfelé, a cseh pár néz utánunk, de nem jönnek. Megyünk egy darabig, de nincs több kapu. Az út

— Majdnem — dünnyögöm, a vodkásüvegért nyúlva. — Két hétig a Balcsinál leszek, utána Jugoszláviában . . .

— És én?! — sikítja.

Tombol szitkozódik átkoz.

— Ne üvöltözz, mert még a szomszédokat is felriasztod — mondom, s kezdi elönteni az agyamat a vér

— Te könnyen dumálsz! — to- porzékol. — De én ki sem mozdulhatok ettől a kölvöktől! önző strici!

— Fogd be a szád! — Remegek a dühtől, s már én is kiabálok: — örült vagy. Egv féltékeny őrült!

Vadmacskaként ront nekem, arcomba mélyesztve körmeit. Az első pofontól megvonaglik. a másiktól a falnak csapódik, és lecsúszik a kopott konvhakőre.

— Méit. bántod az én anyukámat? — Az ormótlan szobaa Hóban egv szőke fejű kisfiú áll piros pizsamában. Nem sír. csak reszket. Nagy barna szemeivel furcsán hunyorog felém.

— Még nővérkéje sincs, aki megvigasztalhatná — motyogom, kitántorogva az éjszakába. S valami meleg csorog végig az arcomon, a nyakamon, sárga ingem alá ...

meredekké válik, a viskók eltűnnek, ez itt már a kétezer méteres fekete hegy alja, és elfogyott az

út is.

Visszafordulunk.

A kapu még mindig zárva.

— Érdeklődjem? — intek a fejemmel a viskók felé.

Nem érdeklődöm. Mindketten úgy érezzük: nem illik. Acsorgunk hát, egymásra nézünk a csehekkel, ők aztán elnéznek másfélé.

Egyszerre valahonnét, a föld alól, két szurtos kölyök terem előttünk. Legföljebb tízévesnek nézem őket. Egyikük normális, jókötésű gyerek, de a másik, az alacsony, alig látszik ki a földből, annak már a szeme sem áll jól. Bohócképe van, tüske haja, hatalmas, elálló fülei, a szeme pedig, az valami elképesztő. Nagy, kerek, teljesen kerek szemek, alattuk aggastyánhoz méltó karikák, félkör alakú, felvont szemöldöke alól ártatlanul bámul a tömpe orra két partjáról velük, elhúzza a száját, hosszú, keskeny szája van, nem illik a holdkerek képe közepébe. Látom, ez az ártatlan bohóc bejül majd megszakad a nevetéstől, ahogy ránk néz csodálkozva.

— Nem tudjátok, hol a kulcs?

Leírhatatlan grimasz jelenik

meg a képén, mintha készségesen azonnal választ fogalmazna, csupa jóindulatú igyekezet az egész gyerek, de nem jön ki hang a tarkán az ebadtának. A másik szólal meg.

— Bent van. Biztosan alszik.

— Dörömböljék?

— Azt lehet — szólal meg a bohóc, és várakozóan néz rám, milyen stílusban fogok dörömbölni.

Közelebb jönnek a csehek is. Marira pislantok, a szája nyitva, a nyelvét is kint felejtette, megbabonázva bámulja a kölyköt.

Óvatosan, mondhatni udvariasan ütögetem a kaput, a böhócképű komolyan, együttérzően szemléli ténykedésemet, erre abbahagyom.

— Van úgy — szólal meg gondterhelten —, hogy hetekig nem mászik elő.

— Aha — mondom. — És mit eszik olyankor?

— Idegeneket.

— Az jó lehet — mondom, hogy a kegyeibe férkőzzem. — Csakhogy nekünk mindjárt el kell mennünk.

— Turisták vagytok, mi?

Bólintok.

— Egyik nap itt, másik nap ott — nyugtázza a bohócképű lenézően. — Fél nap itt, fél nap ott.

Kritikája jogos, lenyelem. Zavaromban a kapura bámulok, de zárva van továbbra is. Ügy látszik, megszánt, mert semleges kérdést intéz hozzám:

— Honnan jöttetek?

— Magyarországról.

— Aha — mondja —, szóval az is egy ország.

A döfés ül, mert hiszen az is egy ország.

Jenei Gyula:

Zarándokút

kicsiny pogány mellek irgalmatlan árulások évada ez vonatcsattogás vágja ketté

szavad

könnyű virágok illata

súlyosítja

lépteid hazafelé menet végelszámolásosak a nappalok

is

végtelen végtelen ez a menet köpnöd kéne

szádban megalvad a rettenet de mégiscsak emberek közt

hova

halnak a gyíkok a kövér

napsütésbe mérgeszöld fák remeanek a messziségbe

tova

tova

érzik ők is már a fák mea a füvek

nem ment a pusztulástól

semmi mea irgalmatlan árulások kicsiny pogány mellek évada

ez

De nem élvezkedik a sikerben, jön a következő kérdés:

— Mivel foglalkozol?

— Irodalmár vagyok — fogalmazok óvatosan, nem érzem 'helyénvalónak, hogy előhozakodjam íróságommal.

— Szóval könyveket írsz — csap le rám.

— Igen — ismerem el.

— Na és hogy hívnak?

Közeledésnek vélem, artikulálva

megmondom a nevemet.

— Hogyan? — jön közelebb, és rendkívül piszkos ujjaival előrehajtja kajla jobb fülét

Megismétlem.

összevonja a szemöldökét, megcsóválja a fejét.

— Nem lehetsz valami nagy író

— közli —, még sose hallottam rólad.

Kitör belőlem a röhögés. Erre megenyhül, halvány mosoly jelenik meg szokatlanul széles, vékony ajkú száján, a szeméből is eltűnik egy pillanatra a színlelt komolyság.

A másik fiú sem akar elmaradni mögötte, a falba szögezett táblára pislantgatva darálni kezdi a város történelmét. Kereskedelmi központ, dúló háborúk, belső viszályok, hódítók, felkelések, ostrom, tűzvész. Mintha csak ő tudna olvasni. Elfogadom a játékot, fordítom. A böhócképű érdeklődve hallgatja a magyart, aztán a kapu felé bök a fejével:

— Nincs ott semmi.

— Azért érdekes — mondom.

— Ugyan — mondja őszintén.

Megnyerhette a tetszését a magyar nyelv zenéje.

— Maradjatok itt — javasolja hirtelen — Egy-két napra. Elal- hattok akárhol.

Meglep a javaslat, lefordítom.

— Maradjunk — mondja Mari. Beleszeretett a kis fickóba.

De hát nem maradhatunk, este indul a vonat, arra van jegyünk, arra szól a nehezen kiharcolt helyjegyünk, ás útlevelünk is van, hamarosan lejár. Csak a lényeget foglalóm össze a kis bohócnak. Szánakozva mér végig. Nem vagytok ti szabad emberek, olvasom ki a tekintetéből.

Elvesztettem a nevetésemmel kivívott egyenjogúságomat.

— Kár — mondja a fejét ingatva. — Pedig errefelé csuda érdekes. Holnap vasárnap. Van úgy, hogy ez előtt a kapu előtt óránként három-négy ember is elmegy.

Félnyerítek. A kölyök ártatlanul és komolyan néz rám, aztán fa- képnél hagy a barátjával együtt.

Nézünk utánuk. Valami kavicsot rugdosnak mély egyetértésben.

Fél három. Indulnunk kell a buszhoz.

— Nem hiszem, hogy kinyitnák.

— szólok oda csehül á párnak. Megriadnak, eloldalognak. Igen, ezt nem kellett volna.

Lefelé indulunk, vissza.

— Miért nem vihetjük haza magunkkal? — teszi fel Mari a szónoki kérdést.

Nem tudom, miért nem

Hátranézünk, a bohóc sehol. Eltűnt a viskók között, a kétezer méteres fekete hegyek alján, az isten háta mögött.

ár majdnem a lejtő alján járunk, amikor dobogást hallunk: rohan utánunk, a kerékképű egyedül. Megállunk, visszafordulva várjuk, boldogan vigyorgunk. A bohóc száguld felénk, a karjaival köröket ír le, zúg, mint a cserebogár, a kerek szemével ránk hunyorít, de nem áll meg, elrohan mellettünk, rohan lefelé hagy sebesen eltűnik odalent a viskók között, egyszer sem nézett hátra.

Búcsúzni is szépen tud, méltósággal.

Visszanézünk a buszról.

Hatalmas, halott város szabályos utcákkal, terekkel.

Olyan, mintha kevés munkával még Lakhatóvá lehetne tenni.

Ouze&Uította: Kék aty Ildikó