Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
Irodalom, művészet 1987. AUGUSZTUS 8. 8 Tanú és tanulság Száz osztondeja született O Fábry Zoltán A századforduló tékozló gazdasággal teremtette — Adyék nyomában — a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire levő Stószon, ebben a német ajkú „mántákat” is számláló, völgybe sűrűsödött — „s tószolt” — községben. Édesanyja is „mánta" volt (a „meint er” kifejezés magyar félrehallásából származik az elnevezés — gondolja ó), édesapja pedig birtokos ember, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapai örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Híres késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a harmincas években Fábry Zoltán, •hogy a hitlerizmus elől menekülő Henrich Mann-nak új házat ajánljanak föl. (Csehszlovákia az öccs, Thomas Mann számára is biztosította volna a letelepedés lehetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni: látszatra nem igér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érlelődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalom- szervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetle- nektől remetelaknak csúfolt stószi házat pompás könytárával a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irónyjelző és „intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban. De Fábrynak közben még háborút kellett járnia — az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlel- hetelenül rántotta le a hazafias kodás leplét, mutatta meg ember- pusztító lényegét. Egy orosz altiszt pillant szúrásra emelt fegyverrel a halálravált fiatalember — Fábry — szemébe, legyint, s otthagyja. Ez és sok más hasonló mozzanat — neki kellett átvizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomorúságokról tanúskodó leveleit — láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború emberpusztítás; fegyver Fábry Zoltán arcképe s vités ellen mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér — főként persze a tiszti — a férfiasság s a csillogó érvényesülés jelképe volt. Ba- bitsot, ezt a pacifizmusáért, békerajongásáért, antimilitarizmusá- ért, háború- s erőszak-ellenességért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919. lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mindörökké — ha akarná is — a fegyverosztogatásra. ö, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezdetben a krisztus szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A huszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává — hol tagja formálisan is a pártnak, hol meg „csak” segíti, dolgozik neki —, szakít az önszemlélő, bár megnemesített narcisszoszi hagyománynyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szűkebb s tágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korpa- rancsot, nemcsak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931;tői az Űt című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele tanúskodik.) Itt jelentette meg Fábry Zoltán Különvélemény címmel megrendítő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan — magát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalék- arányok meghamisításával vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával — tehát létrával és harapófogóval — próbál történelmet csinálni. S ekkortól válik életformájává, műfajává az anti- fasizmus. Fábry Zoltán — ha belső parancsa úgy diktálta — hivatalt vállat és börtönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; ki-ki- mozdult a stószi falak közül. Kedvelte — Ady Endre szellemi tanítványaként is, de az expresz- szionizmus hatására nem kevésbé' — az erőteljes szóösszetételeket: valóságirodalom, emberirodalom. Egy helyütt arról írt szenvedélyesen, hogy a nyelvvédelem: embervédelem. Hiszen az emberiség nyelvi közösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv — az anyanyelvűnk — elsajátítása révén válhatunk. „Tanú akartam lenni és tanulság” — írta Palackposta című, csaknem két évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az első; sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába szegődve — továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét. Kfiháti Zsolt * * • anú akartam lenni és tanulság. Koronatanú és írói példa. Ez volt az életem. Ma a halálra, 'az elnémulásra kell gondolnom a tehetetlen kiszolgáltatottság kétségbeesésével. A tanú félelmével, aki nem éri meg a főtárgyalást és a tanulság kétségbeesésével, mely, íme, hiába volt: senk! bem tud róla. Tanú akartam lenni és tanulság, de sorsom: visszhangta- lanság. Egy elnémulásra ítélt élet laz utolsó szó jogán fellebbezést jelent be. ' De hová? Kihez? Hol a fórum, hol a cím, melyet elér írásom? Hol á fül, mely felém hajol? Minden halálraítéltnek van egy címe, melyet elér a siralomház utolsó sóhaja. Kihez beszéljen azonban az író, ki siralomházban tudja magát, de toll és papír nélkül, az írás szabadsága a továbbítás lehetősége és az érte aggódák szorongása nélkül? Mit tehet mást: meglesi az őr lépteit, 'és amikor úgy gondolja; most nem törhetik rá az ajtót, lopva és szívdobogva rákarcol egy-két sort a börtöníalra. Élete, müvei, írásai, megkezdett, titkolt' és dugdosott munkája börtönfalként zárják körül: miattuk bűnhődik. Rettenetes •börtön ez: ellenségei, bírái jól tudták, mit csinálnak. Bűntettek. De minden gyilkos, minden rabló, tolvaj és szélhámos valamiért, valakiért ölt, rabolt lopott, sikkasztott. Valaki várja, siratja vagy megcsalja. De itt a rabról csak a börtönőrök tudnak, a bűnhődésről csak a hivatalos iratok, a végítéletről csak a várakozó ítéletvégrehajtók. Akiket azonban illet, akikért mindez Volt és van — bűn és bűnhődés —, nem tudnak róla. Elfelejtették, elkönyvelték, letagadták, megtagadták, sose hallgatták, sose értették. Halott, visszihangtalan, a hóhér itt csak a fizikai pontot jelenti. Egy ember, egy író kinek nincs hozzátartozója, a semmibe sóhajt, á semmibe mered, ha szólni, ha búcsúzni, ha inteni akar. Tanú akart lenni és tanulság: százezrek hangja, szava, riasztója és példája, és ma börtönőrölcré döbben. Ennyi a valósága. Magyar író ilyen elveszetten, ilyen magányosan és ennyire a bizonytalanba ritkán szövegezett írást. Ki látott engem? Ady kérdése sírásba csukló dac volt. De az eredmény mindnyájunk útmutató iránytűje lett; Ember az embertelenségben. A legnagyobb magyar hói eredménye. Ki látott engem? Ha a kérdésre ibörtönfal visszhangzik, elnémulás és elnémítás tehetetlensége, mit használ itt a dac? Ki láthatja, ki hallhatja. Börtön, ha nincs szabadulás: gyilkol. Írót, kit fogolyként kezelnek egyformán i lávái cellában és otthonában — visszhang és szolida- Iritás nélkül —, elfúl. Akiket a forgószél felkapott, és lerakott messzi Fábry Zoltán: Palackposta (Részlet) •idegenbe, Név; Yorktól Moszkváig, ha hazátlanul is, tűzhely nélkül is, de mégis egyívású, egycélú emberek között élnek, Aki megvetéssel fordult el korától, és gőgös hallgatásiba menekült, a maga választotta non possumiust játja. Nem törődik senkivel, de vele sem törődik senki. Elvonulását, elnémulását nem kísérik figyelő szernek, és nem büntetik vak paragrafusok. Vannak országok, ahol az író szuverén jogából a hallgatás megmaradt büntetlenül. Boldog emberek! De próbáld az életet némaságban, hallgatásban, csukptt szájjal úgy élned, mint a rab börtönőrök szeme előtt, és torkodban a Sikoly hangszálai paitológikusan remegnek, szádban az ordítás lenyel- hetetlen és kiköphetetlen gombóccá sűrűsödik, és agyadban tébolyítón ég az elnémított gondolat igaza. 1 A torkodban rekedt szónál nincs nagyobb tehetetlenség. Ólomsúly ez, iábkölönc, mely menthetetlenül a víz fenekére húzza a fuldoklót A szó zsarnokai jól tudták ezt. A víz felszínére csak buborékok kerülhetnek: egy élet, egy ember, egy gondolat elmúlásának bugyborékoló ■utolsó görcsös sóhajai — halottkémek jelentésének bizonyítékai. Ezért éltem, írtam, szóltam? i „Hóhér idők” megváltS” ember igéje itt ég a számon, de durva tenyerek és vak parancsok csaptak rá... A tehetetlenség, a sikoly a torkomban, az ólomsúly a lábalnom, merülök, fulladok, buborékok szállnak, hörögnek, pattannak, és csak halott- kémek stoppolnák az órát?! A szót mely igének készült, belém rekesztették, de a buborékok — utolsó, tegnapi, kapuzárás előtti visszhang- :tálán szavaim — ne legyenek akta- szagú halottkémek zsákmányai! Tegnap visszhan gtaianok voltak, ma igazukat szenvedik. Ki, mi lehet holnap — az ítélet napján — szavahihetőbb tanú, koronatanú, és épnél is több: vádló és ítélő egy személyiben?! • Ha már nem beszélek, ha börtön- celláhan Ige már nem lehetek, akkor legyek kísértet, igazoló intés és utolsó köszöntés: egy ember megszólalt.. i Egy ember megszólal mai tehetetlensége csodát akar njjivelni — holnapi tettet, bűnbánatot, feltámadást „Fegyver a vitéz ellen” szólt tegnapelőtt visszhangtalanul utolsó könyve. Eli kell jönnie a pillanatnak, mikor e könyv viaszbangtalan folytatása mentő és igazoló értelmet kapjon: tanúságot és tanulságot! Megmenteni és palacküzenetként átmenteni a tanú tanulságát a mai hóhér időkből.: rabnak ha ez sikerül — minden sikerült. Dugva rejtegetve gépelem a tegnapi holt anyagot és érzem, mint élet monoton alapmotívuma: el a német csizmaritmustól... Az „új rend” Európájában új módszerekkel dolgoznak az írók: csalni, lopni kénytelenek, hogy visszhangtalan — és mégis megbűnhődött, üldözött és elnémított — tegnapi mondanivalójukat megmentsék, átmentsék. olnap a humánum .tanúira és tanulságaira lesz szükség: igazoló koronatanúkra. Ezért kell a palackposta : egy ember szót kér! Egy ember a bizonytalanság hullámaira dobja a palackot... Vigyétek, halbak és viharzó vizek, rejtve zuhintsátok a mélybe és lágyan emeljétek a megszelídült felszínre. Hömpölyögve görgessétek tovább, és ha zöLdtfüves, kankalin- szagú parthoz értek, lassú csobbari ássál csókoljatok rá búcsút... Lehet, hogy egy ember meglátja, lehet, hogy nem rúgja vissza a habokba. Felemeli a dUgaszolt üveget és felbontja. És akkor megtalálja majd üzenetet: ember, emlékezz és tanulj embertelenség visszhangtalan napjaiból! (1942) Hamsa Dezső Ákos: Mindennapi kenyerünket (1974) Imre Flóra: Augusztus Ez már az őszi szél: Megsápad a levél, Es hosszú útra készül. Felcsapja a vizek Tajtékját a hideg Égre sikoltó kékül. Kiélesül a fény. A tücsök énekén Reszkető sürgetés ül. Kemények a színek, A pókháló remeg, S leszáll az este végül. Böröndi Lajos: Távolságok Nézni. A bokrot és a fákat. A tavat. A hattyúkkal behavazott világot. A lámpák gömbjeit ahogyan fölvillámlanak kitöltve teret. (Mint a szárnyas látomás eliramlanak a villanyvilágított vágyak) A tárgyak mögöttit. A falat. Habarcs kötéseket. A vonalat szád sarkában. A hajszálakat az éjszakában ahogyan fölragyognak A sötétet. A nyugalom törékeny mázát. A feketén csillámló etruszk vázát. A pókhálóban vergődő bogarat. A kezet. A párnára hanyatló fejet. A lassan szétnyíló térdeket. Tóth-Máth Miklós: A közért előtt idős asszony árulja a portékáit. Virágot, gyümölcsöt, tojást, zöldséget, mikor mát. Nem csupán ő árusít ott, többen is. Idős emberek, aki a kertjükben, kis gazdaságukban termelt javak piacolásábél szerzett pénzzel csekélyke nyugdíjukat egészítik ki. Amellett a magányukat is megfelezhetik a társakkal, hiszen árusítás közben beszélgetni lehet, nézelődni, tölteni az időt. ' • 1 Az a kedves asszony a fal um béli öregekre emlékeztet. ízes beszédű, mosolygós. Ismerősként köszöntjük egymást, sokszor veszek tőle tojást, leveszöldséget. De akik igazán elnyerték a tetszését: a gyerekeim. Mindig a kezükbe nyom valamit Almát, napraforgó- magot virágot. Hiába intem ettől, csak mosolyog. „Ugyan tessék már hagyni, jó szívvel adom az aranyoskáiknak. A múltkor a kisfiú olyan komolyan elbeszélgetett velem, mint egy felnőtt". Aztán egyik alkalommal csöngettek, 6 állt az ajtónk előtt egy kosár dióval. „Megígértem a gyerekeknek, mert hogy azt mondták, szeretik”. Nem engedte, hogy kifizessem. >tNe tessék már megsérteni, ajándékba hoztam. Fogyasszák a kis aranyosok egészséggel”. El töprengtem az eseten, nem először már. Életem folyamán sók- szőr volt alkalmam megtapasztalni a szegények „gavallériáját”. Akik a kevésből is önzetlenül adtak. Olyan természetesen, ahogy egy pohár vizet nyújtunk át a szoqi- j a zónák. És persze volt alkalmam tapasztalni az ellenkezőjét is. Az anyagi javaikban dúskál ók mérhetetlen fukarságát. Általánosítani természetesen egyik esetben sem lehet. Akadnak jószívű tehetősek is, ahogy megkeseredett kuporga- tó szegények. De azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az utóbbiak között ezek csak „fehér hollót^’. Az általános típust az én szememben ez az öregasszony képviseli. Mi lehet a lelki indítéka neki és a hozzá hasonlók adakozó nagyvonalúságának„.? Nehéz ezt megfejteni. Talán mert más szemszögből nézik a világot. A sokat próbált, nélkülözött emberek megedződött tekintetével. És mert földi javakat gyűjteni nem állt módjukban, így belülről gazdagodtak, oda halmozva föl mindazon lelki értéket, melyeket szerencsésebb embertársaik vagyonuk gyarapítása kökben elsorvadni hagytak. És itt mindjárt fennáll a kérdés Is e mai elanyagiasodott világban: vajon ki •hát a szegény, és ki a gazdag? Szegény-e ez az öregasszony, aki a kevésből is adni tud, és gazdag-e az a minden földi jóval körbe kerített, akjnek csak önzése dagasztja egyéniségét? A válasz, úgy gondolom, nem nehéz. Ez az öregasszony a gazdagabb. Irigylésre méltóan.
