Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

1*87. augusztus s. Irodalom, művészet 9

Soóky László:

A magányos nők

A magányos nők éjszaka útra kelnek, mélyen behúzódnak a takaró árkaiba, és kirepülnek a tájba;

a kékség szétszabdalja őket karokká, ágyékká, fejjé, hassá, s begyakorolt koreográfiával elsuhannak egészen a gyönyör kapujáig. Nem tovább.

Az idő múlását pontosan jelzi a vízcsap csöpögése.

Bános János:

Fölrobbanhatnak

Legyünk rábízva erre az éjre

is

legyünk a kivilágított toronydaruk gyönyörűségére rábízva a racionalizáló

szalagokra

nem az időre - csak a lyukkártyába

Hogyan kellene automatizálni a hallgatást

hangtompítóval fölszerelni a szívet?

Túl nagy itt a ketyegés fölrobbanhatnak a szentjánosbogarak!

tólag visszagondolván hihetetlennek tűnt: reszketett, hogy dolgozhasson. Akkoriban éppen a nagynéniénél lakott, a bérházakon és az előregyártott panellakásokon túl, a kisváros szélén, ahol poros kocsi utak osztották egyenlőtlen részekre a teret, az utcasarkokon kátrány- szagú villanyoszlopok dülöngéltek tányérsapkái ú lámpáikkal, a kerítések mögött, a hosszú, barakk- szerű épületek szemellenzőiként frissen mosott dunnahuzatok feszültek a szélben, s ha az asszonyoknak éppen a harmadik szomszédhoz támadt kedvük átkiáltani, könnyedén megtehették, még a hangszálaikat sem kellett erőltetniük.

Nagynéniét a környéken csak Szivacs Rózsinak nevezték. Nagytestű, gombócfeiű asszony volt, arcát apró kusza vonalkák hálózták be, akár egy sűrű vasúthálózattal rendelkező ország gazdasági térképét.

Szivacs Rózsi rendszerint kora délután ébredt, és Viktornak akkor a közelében kellett tartózkodni — nem másért, minthogy átvegye az aznapra kalkulált összeget, harminc-negyven forintot, amivel aztán elballagott a népboltba, megvásárolta a családi sört a két üveg almaborral, -a pakli cigarettát, a maradékon kenyeret és kannás tejet, nagyritkán kettes kolbászt. Ezekután mehetett volna, amerre látott, de ő inkább otthon maradt, figyelte Szivacs Rózs't, amint az asztalhoz támolyog, leroskad a hokkedlire, s szétvetett lábbal, üvegből kortyolja a sört.

Később, amikor rátért a borra, beszédessé vált.

— Apád egy csavargó strici, szerencsétlen anyád is arra mehi rá — kezdte a szokásos bevezető mondattal.

— Hol van most? — kérdezte Viktor.

— Apád? Valahol járja a bolondját ...

— Nem látam még soha.

Szivacs Rózsi rárivallt: — Tedd

össze a két kezedet, hogy nem lát ■ tad, és nem rontotta meg a lelkedet! Imádkozz a Mindenhatónak, amiért annakidején a nagyszüleid magukhoz vettek, így nem kerültél lelencházba. Mert annakidején én még nem éltem ilyen fényesen ...

Viktor önkéntelenül körbetekintett: szoba-konyiha egy helyiségben, budi az udvar végén. Anyagiakat tekintve: rokkantsági nyugdíj.

nak, hogy kölyköt tartsak — folytatta Szivacs Rózsi —, kutyám is csak azért volt, mert ilyen rohadt környéken laktam. Azon kívül reméltem még, hogy jön valaki, vagy valamiképpen rendeződik az életem. De már nem remélek semmit, fene aki megette az egészet ...

Így beszélt Szivacs Rózsi, egyre lendületesebben, és egyre kényesebb témákat érintve;' noha a történetek mindig ugyanarról szóltak, mármint a férfiember mérhetetlen gonoszságáról, mely legtöbbször az ártatlan lénye ellen irányult, valamint különböző sorscsapásokról. Viktor mégis nagy figyelemmel követte, mert az öblös hang éppen úgy zengett-recsegett, mint a színészeké a néprádióban, s az alkoholszint emelkedésével ízes, sosem hallott káromkodások tarkították a szöveget.

Egy délután, mikor hazaért, Szivacs Rózsit szokatlan helyen, a tűzhely mellett találta. Hagymát pirított paprikás zsírban.

— Beszart a halott — fogadba Viktort.

— Ml tetszik?

— Nincs guba. Se piára, se kajára.

Szivacs Rózsi az asztalra lökte a lábast. Kenyérbelet hajigáit bele, majd megmerítette a kanalát, nekilátott a lakmározásnak.

— Hagyok... — nyögte tele

szájjal. Álla fénylett a zsírtól. — Ma még jóllakhatsz. Holnap már nem biztos.

Viktor sokáig nézett maga elé.

— Ha akarja, én szerzek pénzt — bökte ki.

— Lopni azért nem kell! — permetezett Szivacs Rózsi fogai közül a táplálék.

— Nem is! — vörösödött el Viktor. Kapkodva folytatta: — Vagont rakni pályaudvaron, hajnalban, régóta tervezzük...

— Tervezitek, aztán melyik boldogtalan gyerekemberrel?

— Frédi már elmúlt tizenhat, engem sem néznek kevesebbnek, és csuda jól fizetnek!

Szivacs Rózsi szájában megállt a falat, majd jóváhagyóan bólintott.

Frédi feje jóval nagyobb volt az

átlagosnál, s ahogy a hajnali derengésben megkocogtatta az ablakot, Viktor azonnal felriadt, gyorsan, csöndben öltözködött, vigyázva tette be maga mögöt az ajtót — nem mintha aggódott volna, hogy nagynénje visszatartja a pénzt hozó munkától, például túlzott erőkifejtésre hivatkozván, de nem volt kedve beszélgetésbe bocsátkozni, mivel ezek az órák már akkortájt sem tartoztak a kedvelt időszakai közé.

Némán fölkaptak a kerékpárra, és nekivágtak a teherpályaudvar felé vezető útnak. Viktor előtt Frédi szedett-vedett járgánya imbolygóit, hátsó kerekében jókora „nyolcas”, menet közben az abroncs széle ütemesen verte a sárvédőpálcát, lónyerítéshez hasonló hangokat ébresztvén.

A tárt kapun túl, halvány, párában sejlettek a púpozott szenesvagonok. A sínek mellett koszladt irodaépület állt — hallomásból tudták, ott kell próbálkozni.

Beléptek, meresztgették szemüket a homályos folyosón, míg meglátták a feliratot: térmester.

— Erő meg az egészség! — lökte be az ajtót Viktor. —■ Kidobnánk egy-két vagon szenet.

— Egyet — ásít a térmester az íróasztalra borulva, — Ha ugyan akad még, amire nem kaptak rá a hiénák.

Kiegyenesítette a derekát, nyújtózkodott. Mély sóhaj után az asztallapon heverő papírok közé bökött; alvás közben túrhatta szét a feje búbjával. Végül feltette a sapkáját, intett: — Nyomás!

óbbra tolatómozdony döfködte a szálfákkal megrakott, csöpögő- csivitelő szerelvényt, balra vakvágányra tolt lakókocsik sora enyészett. A térmester magabiztosan haladt a keskeny, egyfelől mozgófalú csapáson. Összehúzott vállal követték. A két vagon a pályaudvar végén vesztegelt, távol a gépzajoktól. Alacsony, inas ember nézegette elmélyülten az egyiket

— Azt csak hagyja, Halász úr ! — kiáltotta oda a térmester. — Álljon rá a másikra.

— Megint a porosabbra, mi? — morogta Halász úr, azzal meztelen vállára kany arí tóttá zakóját; furcsán hatott hozzá az alul-íölül gumírozott, fekete klottgatya.

A térmester úgy mutatott a hatalmas háromajtós vagonra, mintha a legkedvesebb lányát ajánlaná:

— Jó szén, könnyű szén, mindössze kétszázhetven mázsa. De estére befejezzétek! Igazán, köny- nyű meló...

— Addigra megesszük — biztosította Viktor.

— Amennyiben pénzt akartok látni — vetette oda a térmester, s máris indult, visszafelé.

Viktor feszegetni kezdte a vasajtót. Frédi készségesen sietett segítségére. Ráfüggeszkedtek a kallantyúna: hiába.

— Odalesz az űrszelvény — krákogta mögöttük Halász úr.

— Űrszelvény? — kérdezték egyszerre.

— Beomlik a szén a kocsi alá magyarázta Halász úr oktató hangon. — Onnan meg igencsak bajos kikotorni.

Méfe mindig nagy szemekkel meredtek rá.

— Építsétek ki az állást — folytatta hasonlóképpen. Kezében pálinkásüveget lóbált, azzal mutogatott. — A deszkák a mázsaház mögött vannak. Gyertek csak utánam, megmutatom, hogy megy ez...

Elzarándokoltak a deszkákért, szakszerű útmutatása alapján közösen felépítették az állását, a trambulinszerű tákolmányt, majd végighallgatták, mire ügyeljenek, miközben a sajátjukat csinálják, azután egy kézmozdulattal elbo- csájtotta őket.

Mégis könnyű szívvel láttak munkához. Elkészült a rugózó kifutó, kivágódott az ajtó, ömlött a szén — jó szén, könnyű szén, kis- híján leverte őket a lábukról, de mégsem, csupán a sípcsontjukról horzsolta le a bőrt; ott álltak tér- t dig beágyazva.

Kora délelőtt tartották az első pihenőt. Lihegtek, támasztották a vagon falát. Lesték Halász urat, ahogy tempósan lapátol.

— Szerencsétlen kis csóró —

sóhajtotta Viktor. — Alaposan lemaradt.

— Éjfélre sem fejezi be — toldotta Frédi.

— Haraphatnánk valamit — támaszkodott a lapátra Viktor.

— Időveszteség — vélte Frédi.

— Erőt gyűjtünk, és visszanyerjük az időt...

A közeli kis boltban párizsit vettek, meg egy forintért kenyeret. Ásványvizet, csattos üvegben.

— Már azt hittem, leléptetek! — rikkantotta Halász úr a szén tetejéről.

— Megfontolandó ... — düny- nyögte tele hassal, elkényelmesedve.

— Hülyének néz?! — ordította vissza Frédi.

Viktor tenyerén sorra kifakadtak a vízhólyagok. Ujjaival kulcsolta, alkarjával feszítette a lapát nyelét.

— Gondolj arra, hogy az urán kétszer olyan nehéz, mint a szén

— jegyezte meg Frédi, miközben megállás nélkül hajladozott. — Ezt egy uránbányász mesélte nekem.

— A galambszar meg feltehetően tízszer könnyebb — nyögte Viktor, lapos pillantást vetvén a másik gyöngyöző tinóhomlokára.

Némán lapátoltak tovább. Egyszer csak harákolás ütötte meg a fülüket.

— Fájront van, gyerekek! — köszörülte a torkát Halász úr — látom, ti még nyomjátok. Hát csak szaporán, mert jön az eső ...

— Ha akarjátok, átveszem — mondta Halász úr más hangon. Apró szemével a félig üres vagonra sunyított. — Akkor legalább nem húzzátok ki a gyufát a térmestertől.

— Vannak még jóemberek ...

— lihegte Viktor.

— Az biztos — bólogatott nagyokat Halász úr.

— Éppen ezért — mondotta Viktor rövid mérlegelés után, — hajlandóak vagyunk átadni a munkát, mégpedig fejenként ötven forintért.

— Sok — rázta a fejét Halász úr. — Két nagyfröccs. Legfeljebb.

— Meglátjuk! — szólt oda Frédi, aki a társalgás ideje alatt sem lazított.

— Estefelé azért visszanézek.

— Felesleges.

Nagy, nehéz cseppekben, mintha fémpénzek hullanának, eleredt az eső. Bebújtak a vagon alá, onnan nézték a felhőszakadást. Közben a verejték a testükre száradt, foguk összekoccant. Csak a tenyerük égett: a nedves sínen hűsítették.

A zivatar lassanként csendes esőbe ment át. Kimásztak a szabad ég alá. ,

— Nagy mázlink, hogy könnyű

szénnel van dolgunk... —: hunyorgott Viktor.

— Különösen most, hogy megázott — fűzte hozzá Frédi.

A vagon hátsó részéből talicskával kellett kitolni a szenet a palló végéig; ahogy nőtt a halom, mindig messzebb. Eleinte felváltva végezték, később Viktor már csak lapátolni tudott.

— Mégiscsak itt kéne hagyni ... — morfondírozott fennhangon.

— A negyedrésze sincs benne.

— Nem tudom fogni a lapátot.

— Szemezd kézzel...

Az eső elállt. Sötétedni kezdett. Egy távoli utcai ámpa szórt némi fényt feléjük. Viktor teljes testsúlyával feszült a lapát nyelének.

Csattanás verte fel a csendet: az egykerekű kifordult Frédi kezéből, s rakományával együtt a sínekre zuhant.

— Lebillent... — roskadt az

űrszelvényre Frédi. — Mi legyen?

__ Pusztuljon, ahol van — telepedett mellé Viktor.

H

alász úr imbolygó alakja vált ki a sötétből, Megállt, félrevágott fejjel nézte őket.

— Tehát még itt vagytok — állapította meg. — No, ez derék.

ehajolt, rutinos mozdulattal kifordította a talicska tartalmát, S ugyanazzal a lendülettel földobta a deszkára. — Húzzatok bele! — kiáltotta oda biztatóan, és elbóklászott. Az utolsó nekirugaszkodás könnyebb volt, mint gondolták: merítés, dobás, merítés, dobás. — Frédi ugyan félig rakott talicskával köziekedet, a munka mégis haladt, mert az izmok mereven bár, de kitar tással végezték feladatukat.

S amikor a vagon belseje immár üresen tátongott a holdfényben nem éreztek mást, mint végtelen fáradtságot. De később még hosszú évek múlva is jólesett visszagondolni erre a napra, és a régi időkre, azokra a szépekre, miként mondani szokták.

OsazeáUitotu: Hélaiy Ildiké

Nem engedhettem meg magamBorbereki Kovács Zoltán: Kompozíció I. (1979)

A Szolnoki Galériában nemrég nyílt meg Hamza Dezső Ákos festőművész és Borbereki Kovács Zoltán szobrász közös kiállítása. Irodalmi oldalpárunkba a tárlaton is látható festmények és kisplasztikák közül válogathatunk.

Hamza Dez«6 Ákos: Ködfüst (1970)

Borbereki Kováo* Zoltán: önportr.Tardi Gábor:

Igazán könnyű meló