Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. AUGUSZTUS 8. A Néplap vendége: Csonki Imre Zenében éltem, zenében élek Csenki Imre felkészülten várt lakásán, több kötetnyi dokumentumot rakva ki az asztalra. A múltat! Még alig váltottunk néhány szét, és 6 kérdés nélkül elmondta a számára legfontosabbat. — Az élet utolsó szakaszában a vetés beérett. A sors egy csodálatos unokával ajándékozott meg, 18 éves, és ezekben a 'hetekben vették fel a Zeneakadémiára. Most úgy érzem, korán meghalt fiam helyébe lépett az unokám, van már utódom! így kezdődött csaknem két órás beszélgetésem Csenki Imrével, aki tegnap töltötte be életének 75. esztendejét. —i öreg koromra kezdek zeneszerzőként .befutni. Debrecenben szerzői estem megrendezésére készülnek. A város felkérésére írtam néhány zenei művet, ősbemutató lesz. Derűs átlátszó tiszta és mégis robosztus egyéniség akiből sugárzik az életerő, a közvetlenség. Püspökladányból indult el. Már kisfiúként kitűnő zongorista volt, és a tanára beajánlotta Bartók Bélához. Édesapjától — tanító ember volt — elsajátította a zene szenetetét és ismeretét. Korán taníttatni kezdték Debrecenben a zeneiskolában. Az apa úgy vélekedett: „legyen, fiam, a kezedben biztos kenyér”. így a négy polgári után beiratkozott a debreceni tanítóképzőbe. Csak ezután juthatott el a zene- művészeti főiskolára, ahová már végzett tanárként újra visszakerült, de most már tanítani. — Ott alapítottam az első énekkart a Debreceni Kollégiumi Kórust. Több mint száz koncertet adtunk társadalmi munkában. 1948-ban az első nemzetközi munkás- kórus versenyen mi nyertük el az első díjat idehaza. Mi utaztunk elsőként kórus szereplésekre Svájcba. Huszonnégy évesen eljut Chicagóba is és a „yenkik” ott akarták tartani. „Nagy pénzt kaptam volna tőlük” meséli, én azonban annyira magyar vagyok, ohicagó helyett Mezőtúrt választottam. Az Állami Népi Együttes énekkórusának megszervezésére 1950-ben felszólítják Budapestre. Az idő szava szerint ő is oda ment, ahová rendelték. Akkor került oda Rábai Miklós és Súly ás László is. — Növendékeket neveltem és tanítottam a személyes példámmal. Csenki Imre belevetette magát a munkába. Volt olyan idő, hogy egyidejűleg 12 kórust vezetett. Archívumából egy Kodály-ajánlást vesz elő. „Csenki Imre hosz- szú karvezető pályáján számos emlékezetes előadással írta be nevét...” — olvasom a levélből Kodály sorait. Aztán lemezek. A Cigányrapszódiák. Népdalok. Külföldön publikálták őket. Van vagy tíz ilyen lemeze. És az itthoniak. Büszke valameny- nyire. Amerikában, Ausztráliában' és iíersze Magyar- országon adták ki saját szerzeményeit. A Régiposta utcában lévő lakása relikviák gyűjteménye, egy életpálya dokumentumai. Oklevelek, fényképek, naplók. Két érdekes oklevél: a Párizsi Folklór Nagydíja (1956). És egy másik Leningrádból. — A párizsi nagydíjnak története van. Még csak próbát énekeltünk, de többre nem is volt szükség, rögtön utána közölték velünk; kész a lemezfelvétel! Igaz, én mindig szigorú voltam a kórussal. Megköveteltem, hogy kotta nélkül tudják a legnehezebb műveket is. Ezért volt Párizsban ds sikerünk. Anekdotázik és mesél. A Bajusz debreceni bemutatójáról, arról, miként gyűjtötte öccsével a cigány folklórt Nincs vége történeteinek. Sokoldalúságát, tevékenységét évtizedek zenei munkáját zavarba ejtően így fogalmazza meg. — Én muzsikus voltam, muzsikus vagyok. Hol zongorista, hol népdalgyűjtJő, hol zenepedagógus, hol karmester. És a hátralévő néhány esztendő is zenével fog már eltelni életemben. Búvárként merül alá. kutat, keresgél a múltban. Nehéz korszakokról mesél. Pályáján sokan indultak el mások is, de sokan csalódtak is. ö nem panaszkodhat. Csaknem egyetlen Kossuth- díjas volt a kórusvezetők között. Városától, Debrecentől Csokonai irodalmi díjat kapott. Saját megfogalmazása szerint nemzedékét megtörte a történelem, és gyakran kellett mindent újra kezdeniük. — Hogy mi jelentette a csúcsot az életemben — ízlelgeti a kérdést. — Akkor ott, a nagy siker a kezdeteknél, a kollégiumi kórussal a Zeneakadémián, amikor Orosz bácsi, a portás odajött, és azt mondta, 30 év alatt, mióta Ő ott dolgozik, nem volt ekkora tom- bolás. Aztán Debrecenben, a Jézus és a kufárok bemutatója. Majd Párizsban a már említett nagydíjas koncertünk az Állami Népi Együttessel, amikor a L’Umanite „Éljen Magyar- ország” címmel tiszteletünkre magyar nyelvű vezércikket publikált- De csúcs volt, amikor megjelent a háború alatt tragikusan elpusztult öcsémmel közösen gyűjtött Cigányballadák és keservesek című kötetünk. És ugyanígy említhetem, amikor a leningrádi Pravda méltatta ottani fellépésünket. Csaknem hét évtizedes zenei múlt. Egy fantasztikusan gazdag életpálya ösz- szegzése. Éppen hogy csak a legfontosabb állomásait érintettük. Az idő rövid, diskurzusunkat befejezzük. Hogy mivel? — Elérkeztem a leglényeg- hez, a zeneszerzéshez! Ez a fontos ma számomra, no meg az egészség. Hetvenöt éves koromban is jól érzem magam. Ennél többet ugyan mit érhetnék el — mondta Csenki Imre. ez. íb. a Balatonon A Szolnoki Városi 'Ottőrő Elnökség i(Z elmúlt tanévben turisztikai szakképzést szervezett a gyerekek .részére. A képzés (Zárófejezeteként Bakancskaland átnevezéssel a pajtások kilencna- pos .táborozáson vettek részt Balatonszepezden. „A nagy- bakancsosok” és a ,,kis bakancsosok” minden nap ki- sebb-nagyobb túrját tettek a kórnyékén megismerkedtek a Balaton-felvidék hevesze- tességeivel. Felvételeink a táborozáson készültek. «(Fotó: ÍT. IK. L.) Két fiú az ablaknál állt, a másik kettő kiment a konyhába vizet inni. Péter — nevezzük így az egyik ablaknál állót — fölemelte a légpuskát, megcélozta a játszótéren álló idős férfit, és megkezdődött az tMBERVADÁSZA i „ .. nincs tovább félelemre oka sem G. családnak, sem másoknak, akik hasonlóképpen jártak már korábban, mert sikerült a „tetteseket” felderíteni. A szülők távollétében négy 13—14 éves gyerek tartotta rettegésben a játszótéren tartózkodókat.” (Részlet a Megvannak a Móra úti lövöldözők című cikkből; Szolnok Megyei Néplap, 1987. júl. 24.) Az első lövést az idős férfi kapta. Fordultában érte a lövedék, a nyaka alatti csontban állt meg. Késő délután csöngetek be a szolnoki Zagyva-parti lakótelepen lévő lakásba. Elmondom, hogy beszélni szeretnék a fiúval, Zoltánnal, aki ott állt a Móra Ferenc úti lakás ablakában azon a bizonyos kánikulai délutánon. Ott állt és lőtt — Ö nem lőtt, — mosolygot az apa.' — Azt mondta, hogy nem lőtt, csak ott volt a többiekkel. Egyébként nincs most itthoni — teszi hozzá. — Üdül. — Hogyan beszélték meg a történteket? — Az édesanyja rendezte, a nevelés az ő reszortja. — A felesége hol van most? — Dolgozik. Este tíz óra körül jön haza. — És önnek milyen a munkarendje? — Két napig egyfolytában bent vagyok, aztán két nap szabad. Sokat dolgozunk, nem két fillérbe kerül a három gyerek. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor vállaltuk őket, még más volt a helyzet. Nem hittük, hogy ilyen nehéz lesz. Az ideális családban három gyerek van — ezt hallottuk mindenkitől. Meg akartunk felelni. A második lövés a férfi unokáját érte. Az ötéves kislány babakocsit tologatott a játszótéren. A combját találták el. János azt állítja, hogy csak addig vett részt a lövöldözésben, amíg a szemközti ház ablakaira céloztak. Emberre nem emelt fegyvert. — Lent, a játszótéren találkoztunk a barátaimmal. A fiúk kitalálták, hogy menjünk fel Balázsék lakására, nekik van légpuskájuk, és lövöldözzünk. — Miért épp ez jutott eszetekbe? ' — Nem tudom, — vonja meg a vállát. — Megbeszéltük, hogy lövöldözés lesz. Először az ablakokra lőttünk, aztán a többiek a játszótéren lévő emberekre. — És te mit csináltál addig? — Vártam, mi lesz. — Nem gondoltál rá, hogy ezt nem szabad csinálni? — De... gondoltam ... — Miért nem szóltál a többieknek? Hiszen te vagy a legidősebb, tizenöt éves...- — Hiába beszélek nekik, ha valamit a fejükbe vesznek. Kiröhögtek volna. — Miért nem hagytad ott őket? — Nem lehet kiszállni ... Akkor oda a barátság ... — Amatőr a fiúk egymás után lőttek az emberekre, miről beszélgettetek közben? — Kapkodták a fegyvert egymás kezéből, olyanok voltak, mint a bolondok, örültek, ha eltaláltak valakit. János édesanyja: — Legszívesebben kitörölném azt a napot az emlékezetemből. Amikor a rendőrtől megtudtam ... Az fájt a legjobban, hogy nem volt őszinte a fiam, nem mondta el, milyen bajban van ... Nem tudom, miben hibáztathatom magam ... Reggel elmegyek dolgozni, este jövök haza, mit tudom én, mit csinál napközben. Rossz társaságba keveredett, és belevitték ... Befolyásolható a fiam... Elváltam, most az élettársammal lakunk együtt, de Jancsi nem tudja őt elfogadni. Az apját szereti, hozzá ragaszkodna, de az... eleinte még el-elvitte, többnyire részegen jött láthatásra, de egy éve azt se tudjuk, hol van ... A harmadik lövés a nagymamát célozta meg. A lábszárát érte a lövedék. — Nincs itthon Péter, üdül, — fogad az édesanyja. — Nagyon várom már, hogy hazajöjjön, és megbeszéljük. Igaz, amikor megtudtam, mi történt, megseprűztem, de megbeszélni még nem volt időnk... Tizenhárom éve elváltam, egyedül nevelem a két fiamat. Régebben kertes házban laktunk, akkor nem is volt Péterrel semmi baj, el tudta foglalni magát. Mióta idekerültünk a lakótelepre, és összejött ezzel a társasággal ... Bukásra áll az iskolában ... nem tanul, csavarog. — Nem próbálta kiszakítani a társaságból? — Hiába tiltottam... Este hat óra után jövök haza a munkából... — Péter mit mondott, miért lőtt? — Fiúgyerek! Hát ha azt mondják, hogy lőjük ki az ablakot, melyik fiúgyerek nincs benne! — De ők embereket is céloztak! — Péter azt mondta, hogy ő nem lőtt emberre... Nem tudom, hogyan tudott célozni egyáltalán, mikor olyan ügyetlen... És hogy tehetett ilyet... Olyan ártatlannak néz ki, mint a maszületett bárány... — Mit gondol, miért tették ezt a fiúk? — Nem tudok mást mondani: unalomból. Elnézem a lakótelepi gyerekeket... itt eszi az unalom egész nyáron ezeket a sihedereket, és csak a piszokság jut az eszükbe. Munkát kellene találni nekik. ' — Péter is unatkozott? — Biztosan. Elmegy üdülni is, de itthon is tölt néhány hetet. Táborba nem tudom küldeni, mert sokba kerül. Az öccsével van itthon. de alig várja, hogy lerázza a kisebbiket, és menjen a maga útjára. Az meg mindig elhagyja a lakáskulcsot. Mi lesz ennek a vége, mondja meg? Nem azért küszködtem a fiammal, hogy börtöntöltelék legyen... — Sírva fakad. — Valami történt ezzel a nemzedékkel.— mondja aztán. — El vannak rontva ezek a gyerekek. A negyedik lövés egy éppen arra haladó fiatalembert talált el. A karja sérült meg. — A légpuska itt volt, a beépített szekrényben, — magyarázza Balázs édesapja. — Néha szoktunk célba lőni vele. Én tanítottam meg rá Balázst. Ügy gondoltam, jobb, ha nem tiltom tőle. hanem megismertetem vele, mert így az én ellenőrzésem mellett lő. Feltétel volt, hogy csak akkor használhatja, ha én ott vagyok. Dehát ez... Ekkora szégyent hozott rám. Hogy idejön a rendőr, hogy járkálhatok majd a tárgyalásokra. (Az ügy a bíróságon folytatódik.) Egyszerűen felfoghatatlan. — mondja az apa. — Nem is találok szavakat... Az döbbentett meg a legjobban ... hogy eltaláltak egy embert, és utána megint lőttek, és megint lőttek! és megint! Az ötéves kislányra! Hogy gyerekre lő a gyerek! Hát neki is van kistestvérei Sír. Hirtelen tör rá a sírás, rohamszerűen. Balázs vele szemben ül. Neki nincsenek könnyei. Kérem, hogy mesélje el annak a délutánnak a történetét. — A strandon voltam a szüleimmel. Ott találkoztam Péterrel és leléptünk. Hazajöttünk; a téren összefutottunk a barátokkal. Horgászni akartunk, de nem volt nehezékünk. A töltény jó lesz nehezéknek, mondtam. — De nem mentetek el horgászni... — Mire feljöttünk, elment a kedvünk tőle. Előző nap is lőttünk ablakokra. Azt mondtam, próbáljuk meg megint. Amikor korábban ablakra lőttünk, ném tört be, de hallottuk, hogy koppén a lövedék. Mi Jancsival kimentünk a konyhába vizet inni, amikor visszajöttünk, Péter ott állt az ablaknál és azt mondta: „Eltaláltam egy embert.” — Te láttad azt a férfit? — Igen. A melléhez kapott ... Péter azt mondta: eltalálok egy másikat is. Megcélozta a kislányt. Hallottuk, hogy sí r... és láttuk, hogy odaszalad a nagyapjához ... Aztán én a nénit céloztam meg. — Miért nem hagytátok abba? — Nem tudom. — A néninek milyen testrészére céloztál? — A lábára. Az látszott ki a bokor mögül... — Tudod, hogy milyen sérülést okozhat a légpuska? — Nem. — Azt mondják, emberélet kioltására nem alkalmas. De arra igen, hogy valakinek kilőjék a szemét... — Azt hittük, csak egyet pattan az ember bőrén, és leesik a földre. Mint ahogy az ablakról is visszapattant ... — Ugyanolyan érzés ablakokra célozni, mint emberekre? — Akkor nem éreztünk különbséget. — Nincs is különbség? Könnycsepp gördül végig az arcán. — Nem a lövöldözéssel kezdődött ez ... — mondja Balázs apja. — Hanem azzal hogy később jött haza, mint ahogy megbeszéltük, csavarogtak a barátaival, nem tanult az iskolában. Mindig azt mondta, beszedték az ellenőrzőt, és az egyeseket ő írta alá. az édesanyja írását utánozva... — Nem lehetett volna megállítani ezt a folyamatot? — Mikor? Hat éve nem voltam üdülni, munka után gmk-ban dolgozom. Sokszor olyan fáradt az ember, hogy örül, hogy él, amikor hazajön. A nagyszülők nem tudnak segíteni. A számonkérésnek következetesnek kellene lennie. A következetességhez pedig idő kell. A feleségem is plusz munkát vállal, hogy eltarthassuk a három gyereket. Ha kiszállnék a gmk-ból, az alapvető dolgokra se futná ... Késő este fejezzük be a beszélgetést. A lakótelepen már alszanak a családok. Alszanak a négy-ötéves gyerekek is, akiknek jövője talán ezekben a hónapokban, években dől el. Vajon lesz-e energiánk, türelmünk, hogy a jó felé fordítsuk ókét? Vajon hányszor fogjuk „elpasz- szolni” emberpalántáinkat taggyűlés, értekezlet, plusz munka miatt? Vajon hányszor dugjuk majd őket nyári napközibe, hogy az agyonkopott iskolaudvaron tengerről álmodjanak meg lovaglásról. hajózásról és szabadságról? Vajon hányszor akasztjuk majd nyakukba a lakáskulcsot és eresszük neki őket a lakótelepnek? Alszanak a négy-ötéves gyerekek. Még nem vétenek, csak mi véthetünk ellenük. Lehet, hogy tíz év múlva valamelyikük emberekre fog lövöldözni? Paulina £va
