Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
1987. JÚLIUS 11. Irodalom» művészet 9 Pákolitz István: Sírhatnékom A lélekvesztőnek elkeresztelt Hiába merítgetem a szapalyt vékony bordázatú penészles rézpeták se kerül és billenékeny halászcsiktível csurgók völgymenet csónakomba a kityekotya alkonyt folyón A csillag-kiszögezte viztükör A vízfodor-locsikázásban mérhetetlen csöndességében aranytallér-hold virágzik szívszorító sírhatnékom támad Az oldalpáron Kopocs Tibor iraflkil Oláh János: holtág böfögő, békalencsés mocsara fölött kotyogva siklott a régi sváb ladik. Iványi kötötte el. Fogával harapta szét a láncot, súgta Pánczél Jancsi a fülembe olyan borzongó meggyőződéssel, mintha valóban látta volna. A korhadó deszkán lassan szivárgott be a víz. A tenyerünkkel mertük kifelé. Pánczél Jancsi meg én, a két alattvaló. A szolgálatot látszólag mindketten rendjén valónak találtuk, örültünk, hogy Iványiék elhoztak magukkal, hogy kiválasztottak, hogy minket választottak a parton csellengő ötödikesek közül. Ha csónakot kell mernünk, hát csónakot merünk, de itt vagyunk. A víz zölden lihegett alattunk, a sás, a nád surrogva nyílt szét a csónak tömpe orra előtt, az ég imbolyogva, bizonytalanul lüktetett fölöttünk, a nap se találta a helyét, a kék, a zöld teljesen összekeveredtek, orrunkba émelyegve kúszott bele, le egészen a zsigerekig, a kátrány átható szaga. Öklömnyi gombócot puhítottunk belőle mind a ketten a tenyerünk melegével, hogy a szivárgást okozó réseket betömköd- hessük, de hiába ügyeskedtünk, a korhadt deszka egész felülete eresztett. Nem volt más választásunk, beletörődve a sorsunkba kanalat formáltunk a két tenyerünkből, s továbbra is buzgón meregettük kifelé a barna, örökké langyos, ebihalsűrű vizet. Iványi szétvetett lábbal állt a csónák derekában, és onnan irányított. Bütykös lába, izmos felsőteste meztelen volt, de nem klott- gatyát viselt, mint mi, igazi hosszúnadrág volt rajta, akár egy férfin. Irigykedve néztük, bármilyen kopott, bármilyen foltos-rongyos volt is ez a nadrág. Kábító dohányszag áradt belőle, mint holmi nagypapamellényből, és valami tettenérhe- tetlen eredetű kamaszbűz. A nagy, bütykös mezítláb hirtelen és olyan erővel taposott rá a kezemre, hogy még a csónak feneke is belereccsent. Bárhogy nyilallt, nem mertem kirántani a kezemet a kérges talp alól. Jancsi gyorsabban kapcsolt, magától abbahagyta a locskolást. Egy öreg szárcsa rebbent föl előttünk. Túlságosan azonban nem gyanakodhatott, ráérősen vezette pelyhes fiókáit a zsombékok között kanyarogva. Iványi, Medgyes és Mányi versengve igyekeztek gyorsabb haladásra késztetni a ladikot. Csapkodtak az evezővel, zúgott a csáklya, recsegett-ropogott a tavalyi nád, sustorogtak az új sáslevelek, s a sárgapelyhes fiókák sírva- ríva keresték szanaszét az anyjukat, egymást, a hirtelen elveszített biztonságot, mégse sikerült megfogni közülük egyet se. Kissé csalódottan csúszott föl a sóderes kikötőpartra a ladik. Mi ketten Jancsival szorgalmasan bogoztuk vissza a láncot, igyekeztünk helyére illeszteni a lakatot, eltüntetni a feszítővas nyomát. Iványiék cigarettát sodortak közben a zsebük mélyéről összekotort dohánymaradékból. Medgyes minket is megkínált, de mi nem tudtunk semmit se kezdeni a tenyerünkbe öntött, puskaporszerűvé törődött fekete morzsalékkal, nem értettük a mesterséget, mindet elpocsékoltuk nagy buzgalmunkban. Talán vigasztalásul, látva ügyetlenkedésünket, Iványi egy ezüst ötforintost kotort elő feneketlen nadrágzsebéből, és felénk nyújtotta. A pénz ólt fehérlett a kérges tenyér közepén. Tátott szájjal meredtünk rá, mintha valami szemfényvesztésnek volnánk a tanúi. — Mit bámultok? — nyugtázta elégedetten érdeklődésünket Iványi. — Akarjátok? — tolta még közelebb, szinte az orrunk alá a tenyerét. Válaszolni se tudtam. Olyan, de olyan hihetetlen volt az egész, mintha nem is velem történt volna. Jancsi éberebb volt, azonnal rácsapott a lehetőségre. — Mit kell érte csinálni? — kérdezte. * — Ha ezt megeszed — mondta Iványi, és egy laposan pislogó kis leveli békát kotort elő a másik zsebéből —, tied a pénz. Jancsi gondolkodás nélkül, készségesen nyúlt a békáért. Ügyesen fogta meg. A kis állat moccanni se tudott, csak a szeme, a szája, meg a buborékszerű, izgatottan lüktető tokája látszott ki Jancsi kezéből. — Vigyázz, agyon ne nyomd! — figyelmeztette Medgyes. — Élve kell megenned — röhögte el magát Mányi. Iványi nem szóit, talán nem is bólintott, de azért láttam, egyetért velük. Tiltakozni próbáltam. — Dehát élve? Élve hogyan lehet? Iványi elmosolyodott, és megvonta a vállát, hogy őt nem érdekli. Jancsi falfehéren, eltorzult arccal emelte a szájához a békát. Egy darabig farkasszemet 'nézett vele, aztán hirtelen elhatározással mégiscsak bekapta. Arcán feloldódott a feszültség, s kópé vigyorrá változott. Mintha egy szem savanyúcukrot lopott volna a vegyesbolt pultjáról, amit most már azért se ad vissza, hiába vette észre a boltos bácsi. A bűvészmutatvány azonban csak félig sikerült. A béka egyik hátsó lába valahogy kikeveredett Jancsi szájából, és eszeveszett kapálózásba kezdett. Jancsi konok, görcsös harapásokkal igyekezett véget vetni a furcsa haláltusának. Mire sikerült, a szája sarkában megjelent egy vékony vércsík, és szép lassan végigkúszott az álián. Iványi újra Jancsi felé nyújtotta a pénzt. El is tehette volna, hiszen a hatalmasoknak van mentségük a szószegésre mindig. Iványi azonban most, úgy látszik, nem akart élni a hatalmával. Unszolón egészen Jancsi orra alá tolta a tenyerét. — A tiéd — mondta. A hangjában némi Télelemmel vegyes tisztelet rezgett, amit azonban maga sem tudott egészen komolyan venni. Jancsiból nyomtalan elpárolgott az iménti mohóság. Jódarabig kivárt. Csupán Medgyes és Mányi unszolására vette el a pénzt. A markába szorította. Zsebe, ahova eltehette volna, nem is volt. Az öklét győztesen, bár kissé esetlenül emelte föl. Aztán hirtelen összegörnyedt. így indult, öreg, törődött botorkálással hazafelé. ettem egy-két lépést, hogy a nyomába eredjek. Jó barátok voltunk, mindig elkísértük egymást. Most azonban megtorpantam. Amikor lépéseim hallatára Jancsi visszafordult, úgy láttam, még mindig véres a szája szeglete. Nem volt kedvem tovább követni, de ő se hívott. Egyedül vágott neki a homálytól elborult utcának, amely egy-két lépés után elnyelte egészen. A munka öröme A munka örömére nyáron is szükség van. Az utolsó tanítási napon megfogadtuk, hogy a vakációban sem feledkezünk meg róla, s legalább hetente írunk egy-egy szorgalmi dolgozatot. A munka öröme nélkül az ember szomorú. Az első szerszámok tették emberré az embert, s csak sajnálkozva gondolhatunk azokra az őseinkre, akik a munka felfedezése előtti, szörnyű időkben éltek. Ha nem akarjuk elveszteni emberi mivoltunkat. szüntelenül munkálkodnunk kell. A munka öröme abban rejlik, hogy be tudjuk fejezni azt, amit elkezdtünk. Ennél csak az nagyobb boldogság, ha valaki például látja, hogy mások már benn is ülnek abban az autóban, amit ő gyártott, vagy benn laknak abban a házban, amit ő épített. Talán ez a lehető legjobb érzés. Hogy mennyire szükség van a munka örömére. azt mi sem bizonyítja jobban. mint azok igyekezete, akik semmittevésüket is munkának nevezik, csakhogy részesüljenek az örömből. Hálás vagyok osztályfőnökömnek. hogy szorgalmi dolgozatra biztatott. így a szünidőben sem veszítem el az öröm fonalát. Szárnyasaink Legjobb a madaraknak. Gyakran kinézhetünk az ablakon. és akkor láthatjuk a madarakat. Magasra szállnak, ki tudja, hová? Nagyon nagy szabadságot élveznek, ennek fejében persze rengeteg veszély leselkedik rájuk. A madár szép és nemes. Az igaz, hogy a veréb meg a sas között óriási a különbség, de az ember mégiscsak elámul azon. amit tudnak. Mind a levegőeget szeli csodálatosan. Azt mondják, a tyúk is madár. megi a liba is, ez elég kiábrándító. kár, hogy igaz. Szakonyi Károly: Nem tudom, szeretnék-e madár lenni, ezen még nem gondolkodtam eleget. Szabad szárnyalásukat irigylem, de hátha én leesnék? Inkább az ablakon át nézem őket. innen. Tisztelem oktatóimat Nekünk, diákoknak egyik legfontosabb kötelességünk a tisztelettudás. Tisztelni kell szüleinket, az öregeket, tanárainkat —, de leginkább feljebbvalóinkat. Csak a kimondottan velünk egykorúakat, valamint az alsóbb osztályosokat nem kell tisztelnünk. Az ilyesmi nevetséges lenne. Elképzelem. hogy én. a negyedikes például egy harmadikosnak vagy pláne egy másodikosnak előre köszönnék. Kinevettetném magam. Senki sem szereti, ha nevetségessé válik, mert a nevetséges ember el van veszve, ezt már most meg kell tanulnunk. De milyen nagy hiba előre köszöntenem egy alsóst, éppilyen helytelen és kockázatos nem köszönteni valamely feljebbvalómat. A feljebbvalók igen jó megfigyelők, és minden tiszteletlenséget megtorolnak, így is van rendjén. így tanulunk tisztességet! Oktatóink és feljebbvalóink értünk fáradoznak. becsüljük őket ezért, amiként hasonló posztra kerülve mi is megkapjuk másoktól ugyanezt. A család A családban a legfontosabb a szeretet, a megértés, aí türelem, mert együtt kell élni. A gyermek szereti szülőjét, a szülő a gyermekét, és mindannyian szeretik a rokonokat. De néha olyan sok a gond, hogy a legtöbb családtag elveszti a türelmét. Ilyenkor olyanokat mondogatnak egymásnak. amit máskor — például karácsonykor, vagy ha az egyik rászorul ai másikra — a világért sem mondanának. Később kimagyarázzák magukat és minden elcsitul. Ennek így kell történnie, hiszen a család mindennek az alapja. és ahogy a családok élnek, úgy él a nemzet is. Ezért leghelyesebb. ha a szülők, a gyerekek és a rokonok szemet hunynak egymás tettei fölött, és elhallgatják mindazt, ami viszályt szítana. Ugyanis a családnak mindenképpen fenn kell maradnia, mert a magány az ember legnagyobb ellensége. A család már régóta van, és még sokáig lesz. és aki nem boldog, az magára vessen. Legkedvesebb évszakom Szeretem a nyarat, de a legkedvesebb évszakom az ősz. Jó elmenni a hegyek közé egy kis házba, ahol deszkakerítés van, meg öreg fák. piros levelek hullanak, s minden olyan fanyar. De mit tegyek, ha olyankor már nem lehet elmenni? Pedig azt mondják, vannak emberek, mint például Nor- mandiában. akik ködös reggeleken vadászni indulnak. Csizmás lábuk a magas fűben tapos, ismerik a szél zúgását, a vadak csapását meg minden gyönyörűséges dolgot. Este a tűznél sült húst esznek jóízűen. Én még a diót is szeretem meg a szőlőt, ami igazán nem ártalmas, sőt! Kis erdei csapáson szeretnék sétálni a kutyámmal, ennyi az én kívánságom a legkedvesebb évszakomtól. De sajnos ősszel már itt kell ülni az iskolapadban, szeptembertől az ember nem szabad. Persze. így van ez jól, mert így válik belőlünk hasznos ember. Vészi Endre: Hány perc a nyár? Hány perc a. nyár? ellobban évszázadunk szikrázó hajad zuhan ékszergyík surran nagy köveken lombvihar fejed fölött - hány perc a nyár? Hány perc a nyár? vakító fénypillanat Napból kiszakadt varázs üvöltő habzó versenyfutás lángol már a célszalag - hány perc a nyárt Hány perc a nyár? tűnik a szép tünemény szád. körül a nevetés szemedben dermed a dermed a fény szív méri? stopper? babái? hány perc a nyár? OiizeilUtotU.: Kékuy Ildikó Szünidei dolgozatok jyérszerződés A T
