Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
8 Irodalom, művészet 1987. JÚLIUS 11. osszú sorban álltak a gépkocsik a két országot összekötő híd innenső oldalán. Az utasok vám- és útlevél- vizsgálatra, átbocsátá- sukra vártak. Időnként felemelkedett a sorompó, s akkor percek alatt ötven méterekkel lett rövidebb a kígyó, de az újabb érkezők gondoskodtak róla, hogy a sor ne rövidüljön meg. Távolról, a komáromi Igmándi út torkolatától a várakozók ráláttak a széles folyóra, ók ketten, a feltűnően magas, kissé már hajlottan járó Végvári professzor és felesége, vonattal érkeztek Budapestről, gyalog vágtak neki az útnak. A Duna szürkén, piszkosan höm- pölygött odalent. A ráereszkedő köd nem volt túlságosan sűrű, de arra elég, hogy homályba borítsa balról az Erzsébet-szigetet, jobbról a hajógyár szélesen elterülő telepeit, mögöttük a Szent András templom két tornyát. A meteorológia kora reggeli előrejelzése nem ígért sok jót. Borús, párás idő várható — mondta —, ismétlődő esőkkel, megélénkülő déli, délnyugati széllel. A legmagasabb nappali hőmérséklet négy és kilenc fok között alakul. — Tudom, nem először hallod tőlem — mondta az asszonynak Végvári —, talán legutóbb is ezen a helyen jutott eszembe, mit éreztem harmincnyolc telén, amikor ellenkező irányba tettem meg ezt az utat. Vékony hóréteg fedte a jégpáncélt. amely körülfogta azt a széles törzsű fekete hajót, amelyen horogkeresztes zászló lengett. Akkor láttam'először ilyen zászlót, addig csak képeken. A jégre, közel a hídlábakhoz — mutatta, hogy hová — valamilyen széles lapáttal sportpálya nagyságú horogkeresztet rajzoltak, feltehetően a matrózok. Szabályos volt, minden irányban nyílegyenes, pontos, mint egy mértani ábra, néma és fenyegető, akár egy lefedett, óriási sírkamra kőlapjára vésett jel. Engem a közvetlen életveszélyre figyelmeztetett. A mozdulatlan, néma hajótest mintha roppant öblű halottas kocsi, megszámlálhatatlanul sok tetemet vagy hamvat befogadni kész koporsó lett volna. — A. Duna évezredek óta hömpölyög a medrében — szólt közbe az asszony. — A hegyek és a folyók a legrégebbi tanúi mindennek, ami körülöttük a világban végbement. — A hidak is — tette hozzá a férfi —. legalábbis a civilizáció évszázadaiban. Pesten gyakran voltak öngyilkosok búcsújának színterei. De ez a híd addig tán sose látott semmi érdekeset, mert évtizedeken át országokat kötött össze és választott el. Céllal, elhatározással, feladattal léptek rá és hagyták el a járókelők. Akkor, harminc- nyolc decemberében, már nem volt országhatár, s nekem olyan sejtelmem támadt, hogy politikai szerepétől megfosztottan közúti átkelőhelyként. magyar hídként egyszer még ez a hely is sok iszonyat színhelye lehet. Hat év múltán innen lőtték vagy taszították a hideg hul- lámsírba családostól azt a néhány kivételezett zsidót, akit szülővárosom hatóságai kiemelkedő hadi és hazafias érdemeiért nem szállítottak el a haláltáborokba. — Az öngyilkosok — tért vissza férje elkezdett gondolatmenetéhez Edit, hivatásához méltó jó érzékkel, hogy amint ez gyakran megesett velük, alig titkolt szándékkal másra terelje a szót —, valóban a hídkorláttól lódítják magukat az életből a halálba. Gondolj csak Arany János Hídavatására. A gyönyörű ballada az iparosodó főváros valódi gondjait szublimálta költészetté. Az asszony, Thébner Edit, aki pszichológiában, pedagógiában, irodalomban egyaránt jártas volt, most váratlan fordulattal arról kezdett beszélni, hogy nemrég egy tudományos ülésen milyen meglepő és számára sok tekintetben megmagyarázhatatlan dolgokról hallott. A nagy világgazdasági válság, s Magyarországon is a legnagyobb munkanélküliség évében, harminc- kettőben, százezer lakos közül harmincöt dobta el magától önként az életet. Most pedig, öt és fél évtizeddel később, egészen más viszonyok között, negyvenhat. Az ötvenes években, abban az időszakban, amit a mi újabbkori történetírásunk és irodalmunk gyakran úgy jellemez és ábrázol, mint a torokszorító félelmek, szorongások esztendeit, feleannyian se választották a menekülésnek ezt a visszavonhatatlan következményű útját, mint napjainkban, amikor már szinte ismeretlen fogalom a nyomor, a nélkülözés, nincs terror és az emberek megszabadultak a hatalom életüket fenyegető lidérceitől. — Szerinted mi lehet ennek az oka? — tette fel a kérdést. — Súly alatt nő a pálma — tartja a mondás. Említettem már, hogy én, életem legnehezebb megpróbáltatásai között, se munkaszolgálatban, se a táborokban soha nem gondoltam öngyilkosságra. — Talán a jólét, a kevesebb gond, és éppen a veszélyérzet hiánya ébreszti fel az emberben a szu- icid ösztönöket — mondta Edit. — A múlt század végén, a „jó békeidőben” is meghaladta nálunk az öngyilkosok száma a húsz százezreléket. Az öngyilkosok halálszámával mindig is a nemzeti élmezőnyhöz tartoztunk. Másra terelődött a szó. Megálltak. néhány percig némán néztek lefelé a korlátra könyökölve. Mélyen alattuk kis szigetek, feketéllő szénkúpok, távolabb félkész hajótestek mesterséges hullámtörőként kényszeritették útirányának módosítására a lusta sodrású folyót. Távolabb sirályok röpködtek a partközeiben. A felhők megritkultak, bátortalan napsugarak törtek át a szürkeségen, körülöttük minden szállt területet emlegessen. Nagyon rossz néven vennék. A határ mentén élőket így korán, gyerekként manipulálták, leckét vehettek relativitásból, meg nacionalizmusból, ha nem is tudtak róla. Mindenesetre megtanultak alkalmazkodni a különböző igényekhez. A formaságok szerepe, s a hazafias lelkűiéinek ez a talmi kétarcúsága engem már fiatalon mélyen elgondolkoztatott. — A te életedben olyan nagy esemény volt ez az útleveles átkelés a hídon? — kérdezte Edit. — Számomra és a mi családunk életében eseményszámba ment egy- egy utazás. De gyerekkoromban olyanokat is ismertem, akik megszokták, hogy az év minden szakában, késő délután átsétáltak északdéli irányban a Duna fölött, s mentek Ácsékhoz. Ritkán vettek igénybe konflist, nem volt csomagjuk. Megesett, hogy visszafelé- már vittek egyet-mást. A magas, szikár apátplébánosról tréfálkozva mesélték a városban — ő is a csaknem Vadász Ferenc: líz perc a határon kontúrosabb lett, jobban láthatóvá vált. Mindezideig szép volt az ősz. Hosszan tartott az enyhe idő, a fák sokáig megőrizték lombjukat, színpompájukkal, a zöld, a barna, a sárga megszámlálhatatlan árnyalatával fizettek az őrzésért. — Annak, aki a két világháború közötti években csehszlovák oldalról itt a Duna hídján ment át Magyarországra, első útja többnyire a dél-komáromi vasútállomás közelébe, az Ács-féle vendéglőbe vezetett — emlékezett Végvári. — Ez már bizonyosfajta hagyománynak számított a két ország határán. Jó borból fröccsöt vagy hosszúlépést inni az „odaátiak” közül csaknem mindenki illendőnek és érdemesnek tartotta, mert ez afféle hazafias tisztelgés is volt egyben. Másrészt magyar részen a bor, a szomszéd országban meg a pilseni sör volt vonzóan olcsó. Itt is, ott is, ha kérték, egész évre érvényes határátlépési engedélyt kaptak a helybeli lakosok, s ez harminckilométeres sávban néhány napos tartózkodásra, kölcsönös vendégeskedésre jogosította őket. Továbbutazáshoz, Budapestre vagy Pozsonyba menni, útlevélre volt szükség, de a hatóságok mindkét oldalon tudták, hogy ezt az előírást sokan megszegik: Szlovákia déli határvidékéről, a j.poukázka” nevet viselő papírral sokan utaztak a magyar fővárosba vagy az ország más részébe. Megfordítva ugyanezt tették a túloldaliak, ha Nyitrán, Érsekújvárott, Pozsonyban akadt dolguk. — Érdekes — mondta az asszony. estre indultam — folytatta a professzor — szabályos útlevéllel, kis bőrönddel. Az volt a szokás, hogy a csomaggal utazó konflison ment át a hídon. Felült rá Komarnóban a Baross utcán, melynek macskakövein naphosszat élesen csattogtak a sorsukat türelemmel viselő, lehajtott fejű lovak patái. Átügettek a kis-Duna hídján, aztán az Erzsébet-sziget bejáratánál, ahol a Pokol kocsma és az egyik fakereskedő háza állt, rákanyarodtak a nagy hídra. A kocsis megállította a lovát az innenső ellenőrző ponton, néhány perccel később a túlsón. Mindkét helyen rövid volt az eljárás, beütötték az okmányba a bélyegzőt, belenéztek a táskákba, vagy éppen csak intettek, hogy az utas mehet. A magyar határkirendeltségtől a konflis jobbra kanyarodott, két-három perc alatt elérte a dél-komáromi vasútállomást. Ugyanennyi idő alatt az említett vendéglőt. A csomaggal érkező utas, ha gyalogszerrel kocog át a hídon, már szinte gyanút keltett volna. Olcsó volt a konflis, a ló kevés zabot fogyasz- ' tott, mire gazdája elszívott egy tömést a pipájából, oda-vissza megtette az utat. — Gyerekfejjel megtanultam — elevenítette fel tovább az emlékeit Végvári —, ha hazulról jövet a túloldalra érek, s a hivatalnokok, a pénzügyőr vagy a rendőr megkérdezi, honnan jöttem, azt kell mon- daftom: megszállt területről. Városunk tizenkilenc januárja óta Csehszlovákiához tartozott. Így döntöttek felőle Trianonban. Isten ne adja, okítottak a szüleim, hogy valaki összekeverje a dolgokat, s a csehszlovák tisztviselő előtt megminden nap átlátogatók közé tartozott —, hogy egyszer jóféle sonkát vagy oldalast kapott ajándékba valamelyik túloldali hívétől. Nem mintha szüksége lett volna rá, de hogy ne sértse meg az ajándékozót, elfogadta, s amikor megállt, a finánc egyenesen rábökött: Ez micsoda? — kíváncsiskodott. — Ez az asszonyoké — felelte a plébános kenetteljesen,, amin aztán a finánc, meg akik értesültek a dologról, jót derültek. Persze, lehet, hogy egy szó sem volt igaz az egészből. Es akadt az esténként borozni járó magyar uraknak — mert az állandó látogatók többsége közülük került ki — egy állandó kísérőjük is, Kornél, a kissé infantilis, már nem fiatal, bicegő ügyvédbojtár. Ha jól tudom, sose fejezte be jogi tanulmányait, de versengtek érte a jómódú ügyvédek, mert mellettük és helyettük kevés pénzért, naphosz- szat fáradhatatlanul körmölt, adminisztrált, levelezett. Ha alkonyo- dott, elvárta, hogy főnöke és annak barátai magukkal hívják borozni. Vitték is magúkkal, aztán gyakran tréfát űztek vele, kihasználták ha- bókossággát, s legfőképpen, hogy nem bírta a bort. Róla meg az a hír járta, hogy egyszer higanyt csöppentettek a poharába, aminek tudvalévőén az a következménye, hogy súlya miatt pillanatok alatt végigfut azon az úton, melyet a táplálék maradványa csak órák alatt tesz meg. Kornél egy este kénytelen volt a vendéglő mellék- helyiségében sebtében levetni az alsónadrágját, kimosni, s úgy vizesen, újságpapírba csomagolni. Visz- szafelé a hóna alatt hozta, s amikor a vámőr a csomag tartalma felől kérdezte, keresetlen egyszerűKulcsár Tibor: Rímkergető már újra itt van csengvebongva belopódzik minden soromba váratlan kéretlen és hívatlan váratlan kéretlen és hívatlan egyszerre csak itt van s • kipattan úgy kísér mint hűséges szolga mintha csak az árnyékom volna a versnek sokszor már nem éke csak a gondolat menedéke ha nem épít csak csúfít I rombol hízelgő macskaként itt dorombol hiába küldöm a pokolba csak itt kalimpál a kolompja állhatatos konok nem enged visszhangként visszafeleselget elhagyom irtom mindhiába a száműzetést is kiállja visszatér újra hajthatatlan s Scaján vigyorral kacag rajtam halhatatlan elúzhetetlen — meg kell tűrnöm most is e versben séggel, minden finomkodás nélkül elmondta, mi esett meg vele. Amikor a haósági ember bizonytalankodni látszott, polgárjogai sérthetetlenségéért kiállva az ügyvédbojtár dühösen harsogta: — A gatya bizonyíthatóan sajátom, jogom van átvinni!- Az asszony jót kacagott a történeten, bár úgy tűnt, mintha már hallotta volna. Biztatta Miklóst, folytassa csak nyugodtan az emlékezést. — Harminchét nyarán volt ez — kezdte egy kis hallgatás után a férfi —, kánikulás júliusban. Személyvonaton három órát tartott az út Budapestig, miközben az utas láthatta a hegy tetején a kitárt szárnyú turulmadarat, Bia és Tor- bágy között az évekkel korábban fölrobbantott, de helyreállított viaduktot, meg a többi nevezetességet. Előzőleg harmincöt-harminchat telén már egy egész hónapot töltöttem pesti nagybátyámnál. Negyedéves voltam akkor a prágai Károly egyetemen. Szüleim írtak a nagybátyámnak — sokszor beszéltem róla —, hogy hívjon meg magához egy rövid vakációra. A családban ő vitte legtöbbre. A Nasici faipari részvénytársaság Erdélyből Pestre költözött nyugalmazott igazgatója volt. Fiatalon Déry Tibor is dolgozott ennél a cégnél. Túl voltam néhány kollokviumon, és még újabbakra készültem, arra gondoltak, hadd szellőztessem ki a fejemet. — Mindenre emlékszel — mondta az asszony. — Arra is, hogy az újabb pesti útra indulva újságot veftem az állomáson. Rendszeresen olvastuk otthon is a pesti lapokat. Nálunk itt Komarnóban minden nap kézbe vehették az emberek a magyar- országi újságokat, mert a Nádor utcai Hermann féle könyvkereskedésben kora délelőtt már ott függött az állványokon a Népszava, az Űjság, a Magyar Hírlap, az Esti Kurír friss száma. A nyíltan irredenta, kifejezetten szélsőjobboldali lapokat nem engedték be Csehszlovákiába. Ezúttal harmincnyolc telén kíváncsiságból égy. ilyen újságot vettem. Egyébként a magyar oldalon az említett lapok közül egyik sem volt látható az újságstandokon. — Talán még azt is tudod, mit olvastál abban az újságban? égvári mintha csak most olvasná, sorolta: Az első oldalon a japánok sikeres Kína-elle- nes hadműveleteiről volt szó, meg arról, hogy FYanco seregei — a lapok nemzeteinek nevezték őket — sikeres harcokat folytatnak a vörösök ellen Huescánál, a Madrid- Escorial országút mentén Brunete körül és másutt. — Fantasztikus vagy — mondta Edit. Végvári mosolyogva felelte: — Tíz perc a határon, és mire az ember átér egy ilyen hídon, percenként évek, évtizedek emlékei kerítik hatalmukba. Hát nem furcsa? Imre Flóra: A gömb Melyet Parmenidés tanít, Voltam Egy; mozdulatlan élet. Testemnek rejtett zugait Kitártad gyöngéden a fénynek. Ujjaid, mint sebes lovak, Idegen tájakra ragadtak; S megtaláltam a mozdulat Testében csontjait a dalnak. Combod, mint trón uralkodót, Tartott egyenesen, erősen; S hogy érintésed elhagyott, így maradtam: sebezhetőén. Dienes Eszter: Emlékkönyvbe Ki számon tart minden átölelt testet csak az leli meg az egyetlen egyet. Megleli hiányzó cseppjét ki hallja a tenger halotti csendjét. Kiss Anna: r Éjszaka, kéktollú- Éjszaka, kéktollú páva, Szállj be a tisztaszobába, Szilvaszem, perdülj az ágra, Szilvaszem, perdülj az ágról, Szilvaszem, perdülj a tálba! Majd ha az éjszaka páva, S nyílik a tinta virága, Várlak a tisztaszobába, Majd ba az éjszaka páva.- Éjszaka, kéktollú páva, Halj meg a tisztaszobában, Kedves, amíg odaérek, Hullik a tolla az éjnek.- Hullik a tolla az éjnek, Már csak a válladig érek.
