Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
1987. JÚLIUS 4. Irodalom, művészet 9 Varsa Zoltán: Apám Már hét éve, hogy nem, vagy itt. Tűröd a nem-lét nyűgeit békességben a föld alatt. Fájdalmad, kínod rámmaradt örökségül. A nicstelen. mezítlábas, ütött lelenc sorsát — sorsodat hordozom téged idéző homlokon. Néhány elvétett mozdulat, a járásod is rámmaradt, s ha dúdolok, úgy dúdolom, mint te néhai-egykoron. Konok szóval, békétlenül csitítlak: mert te fájsz belül, éhezel bennem s szomjazol, követelőző magzatom lettél. Örökké hordalak homlokom les szívem alatt. Jenei Gyula: Az eltévedés lehetősége Szádban szétrohadnak a szerelmes jambusok, ölelésedtől elhúzódik a lány, súlyos veres borok és sápadt angyalok emelik rád az éjszakát. részeg álmodban Istennel paroládnál, ám tekintetedtől ő is elforog, asztalod haván tócsa csordul veresen, a hajnal vére az, vagy a kidöntött borok. bohócsipkád unalmas már, sehol, ki megsegítené kezed, de azért a reggel ha villáját belédszúrja, halk mosollyal igazítod helyre jelmezed. ta kívül senkim. Mit gondol, hogyan lehetne hazajönnie? — Hát vonattal vagy repülővel. — De itthon megbüntetnék. Börtönbe kerülhet, mert hogy csak úgy megszökött az országból. Börtönbe az én fiam?! — Ezt meg honnan veszi ? — rakosgatta át a tányérokat maga előtt a férfi.-— Onnan, hogy írta. Kint az ismerősei mondták, hogy a hazajön, megbüntetik. Etelka hálás kutyaszemekkel nézte a habzsoló férfit. Mégiscsak érdeklődik az ő nagy gondja iránt. Igazi úriember, mégha böfög is egyet-egyet. Az a jó, hogy ennyi év után beszélhet valakivel a fiáról. Etelka tétován forgatta a kanalát a bőrösödő főzelékben. — Na és a fia haza akar jönni? — Szeretném, ha visszajönne! Olyan egyedül vagyok. Mit gondol, n.egbüntetnék, ha hazajönne? — Lehet, nem tudom. De a fia haza akar jönni? — Biztos — bólintott bizonytalanul az asszony. — Csak hát írta, hogy az ismerősei figyelmeztették, ha hazajön, akkor baja esik, börtönbe kerül. A férfi élvezettel cuppogtatta a csirkecsontot. Kezén lassan végigcsordult a paprikás lé. Ahogy lerakta a csupasz csontot, szeme most találkozott először az asz- szonyéval. — Maga járt már a rendőrségen, hogy mi van ilyen esetben? — Nem. De a fiam... — Na, a fia haza akar jönni? Etelka nem értette a férfi hirtelen haragját. — Haza akar, haza akar, hát persze, hogy szeretném, ha haza jönne! A férfi zsebkendőt kotort elő, miközben nagyokat szuszogott. Megtörölte a száját, majd komótosan fölállt. — Na, ezt elpusztítottam! Magának pedig egyet tanácsolhatok. Üljön föl a vonatra, aztán menjen ki a fiához. Hozza haza! Minden jót! Etelka kapkodva kikotorta a maradék főzeléket a tányér aljáról. Igen, gondolta, érte kell mennem. Ez a lehető legjobb megoldás. Ha én érte megyek, akkor biztos, hogy nem eshet bántódása. Istenem, de jó, hogy beszélhettem ezzel az úrral! Most már csak az kell, hogy a fiam írjon, hogy megírja a pontos címét! Be ke Kata: Jeromos, az egyéniség eromos macska volt. Karcsú, a kölyöksorból éppen hogy kinőtt fekete kandúr. gyönyörű és méltósággal teli. mint a Szép- művészeti Múzeum ó- egyiptomi fekete macskaszobrocskája. Kérem, ne tessék fintorogni. Tudom, hogy kutyákról írni elegánsabb dolog. Van pedig macska-irodalom is, utána lehet nézni Szerb Antalnál. A kutyákat 'egyébként általában és elvileg jobban szere- - tem. Ám még sohasem történt meg, hogy nyári estéken felbőszült macskák riogassanak egy falusi utcán végesteien végig, s havasi legelőkön sem kergettek meg még soha csattogó fogú, vérben forgó szemű juhászmacskák. Jeromos különben sem egy általábanmacska volt, hanem személyiség. Ami a macska-irodalmat illeti, annak csak egy darabja nőtt a szívemhez. Nagyon korán, még gyerekkoromban. Talán sokan emlékeznek még Kipling meséjére a macskáról, aki egyedül jár sétálni, és akinek minden hely egyforma. Sajnos, egy újabb fordítás magányosan sétáló macskát csinált belőle, éz súlyos félreértés. Dehogy magányos ez a macska! Csak éppen ellenállt az ősasszony okosravasz varázslatainak, és nem vált szolgává. Csak éppen — az ősasz- szonnyal történt még okosabb-ra- vaszabb megállapodása szerint — elfogadta a tejet az embertől naponta egyszer, játszott az embergyerekkel. ha kedve szottyant rá, melegedett az ember tűzhelyénél, ha fázott, és megfogta az egereket az ember barlangjában. De akkor is az a macska maradt, aki egyedül jár sétálni, oda, ahová akar, és aki mindenhol jól érzi magát, büszkén feltartott farokkal járva a nedves, vad erdőket. És csöndesen megvetve a kutyát, aki szolgalelkűsé- gében azt sem tudja, hogyan lihegje körül eléggé az emberistent; a lovat, aki megszokta immár a hámot; és a tehenet, aki mindennap megfejetik. Mondom, nagyon korán megszerettem ezt a macskát és azokat az embereket is, akik értik és szeretik őt. Az én Jeromosom ennek a macskának egyenes leszármazottja lehetett. Persze, nem volt az enyém. Jogilag sem. De egy macska akkor sem lehet senki tulajdona, ha történetesen pénzt adtak érte, vagy ha kölyökkorától neveli valaki, megmentvén a vízbe fojtástól. Minden macska szabad lény, eo ipso az, mint az ember. Ügy ismerkedtünk meg, hogy egyszerűen besétált a nyitott konyhaajtón. Látásból már ismertük egymást; két macskája volt a háznak. Egy fehér lány cica és Jeromos. *— Szervusz, de szép vagy! — Tudom — bólintott volna Jeromos, ha tud beszélni. így csak állt nyugodtan, de tartózkodva. Nem feszültek meg az izmai, hogy egy hirtelen mozdulatomra kiiramodjék. Nem törleszkedett a lábamhoz hízelkedve. Várt. Kapott hát tejet és simogatást. Dorombolt egy keveset, aztán kisétált nyugodtan, ahogyan jött. — Szervusz, Jeromos! — mondtam másnap, mert addigra megsejtettem, hogy csak így hívhatják. Nem mintha sokat törődött volna bármilyen ember adta névvel, de mégiscsak úgy illik, hogy mindenkinek magához illő neve legyen. — Cila! — mondta néha az egyik szomszéd, a kezében valami macskának valóval. — Kormos! — mondta egy másik. Jeromos fölnézett, megbillent a farka, hanyag léptekkel odasétált, beleszagolt az ennivalóba, és ha megfelelt az ízlésének, eltüntette. Nekünk azonban szertartásaink voltak, természetesen Jeromos szabad akaratából. Amikor először kísért ki a kapuig, azt hittem, arra van dolga. Aztán tudomásul vettem, hogy ahányszor csak elmegyek hazulról, Jeromos előpattan valahonnan a kulcszörgésre, s megindul velem, büszkén feltartott farokkal, át az udvaron, le a hat lépcsőfokon, a kapualjon. — Vigyázhatnál a jó híremre, hé! Macskás nőt csinálsz belőlem? De egy macskával nehéz vitatkozni. Jeromos tekergett a lábam körül, s ha megbotlottam benne, szemrehányóan nézett rám. Aztán leült a kapualjba az egyiptomi szobrocska pózában, és nézett utánam. Nem, nem tévedés, kérem. Visszanéztem az utca másik oldaláról: parázslóit a szemében a Jóra Való Buzdítás; — Aztán ne csatangolj sokáig, gyere haza rendes időbenj és főleg ne állj szóba idegen kandúrokkal! És ez így ment nap mint nap. Egy hónap múlva már az élőkért bejáratáig kísért, és ott kuporodott. S mert földszinten lakom, és az íróasztalain az ablakom alatt áll, beláthattam az udvart, tudhattam, hogy Jeromos csak engem kísér ki és csak engem vár haza. Ki tudja miért? Hiszen simogatást is kapott máshol. Az ajtónyitó kulcszörgésre is előbujt, szorosan az ajtó elé állt, és besurrant előttem. — Éhes vagy? — kérdeztem az első alkalommal, és ételt tettem eléje. Undorral elfordult, a lábamhoz dörgölődzött, és dorombolva adta tudtomra; nem a pénzemért szeret. Persze azért ha úgy esett, hogy éhesen maradt estére, elfogadta a simogatás mellé a vacsorát is. Aztán arról is leszoktam, hogy a karajcsontokból levest főzzek, inkább eltettem Jeromosnak. Dühödt morgással vetette magát a csontra, mellső lábával lefogta, s úgy szaggatta a húsmaradványokat félelmetes fogaival, mintha harcolnia kellene értük. Borzongató látvány volt. Zsebtigris — mondta Kosztolányi a macskákról. Jeromos inkább zsebpárduc volt, mini-Bagira. — Ha nagyobb lennél, így bánnál el az én karajcsontommal is, ugye öreg? — Ragadozó vagyok — morogta Jeromos két harapás között. — Egered miért nincs? Szóval, szerettük egymást, és tiszteletben tartottuk egymás szabadságát, ami ritka tünemény ezen a világon. Pedig egyszer nagy fájdalmat okoztam Jeromosnak, akaratlanul. ö tévesztette össze az el- menést a haza jövetellel? Odasurrant az ajtóhoz. Nem vettem észre. Csak az üvöltésre rezzentem össze: rácsaptam a farkára az ajtót. Nem emlékeztetett semmi abban az iszonyú hangban semmiféle macskaszóra: ez Bagira üvöltése volt.'— Jaj, ne haragudj! — nyitottam ki azonnal az ajtót, Jeromos elugrott, és egy bokor tövéből fújt rám, fújt bizony, dühösen szikrázott a szeme. — Na, most aztán vége lesz a kísérgetésnek — gondoltam. Nem lett vége. Csak az ajtótól félt Jeromos ezután, ha azt akartam, hogy kimenjen, csak ki kellett nyitnom, és már iszkolt is. Akkoriban inkább az ablakon közlekedett. Az ablaknyitás zaja tavasztól átvette a kulcszörgés szerepét: Jeromos azonnal megjelent a párkányon, ácsorgott, figyelt, s ha nem volt ellene kifogásom, beugrott a szobába. Hamar megtanulta, hogy sem az ágyra, sem a karosszékre nem szabad letelepednie, a konyhában sem ugrált föl asztalra, polcra macskaszokás szerint. Behúzódott az íróasztal alatt lévő üres könyvespolcra. Jól megvoltunk: én dolgoztam fönn, Jeromos heverészett alant. Néha kisétált, s a széklábhoz dörgölődzve jelezte, hogy simogatást kér. Aztán visszasétált. Értettük egymást. Ha nem akartam, hogy beugorjék, behajtottam az ablaktáblákat. Szét tudta volna piszkálni a fejével, nem tette. Csak ült a párkányon, szemrehányó sóvárgással a szemében, aztán hátat fordított, elnyúlt, és napozott. Nyár volt, én több időt tölthettem az íróasztal mellett, Jeromos pedig hetyke bátorsággal vívta harcait a nála kétszerte nagyobb vendég kandúrokkal a kis fehér cica kegyeiért, akinek márialány-szende- ségű ábrázata szédületes szerelmi készséget rejtett, így végül is egyik kandúr sem harcolt hiába. S mivel nyár volt, álland'an nyitva tartottam az ablakot, Jeromos pedig állandóan beugrált rajta, úgyhogy néha kénytelen voltam kihajítani. A barátaim is megszerették Jeromost. Megszokták, hogy a lábuk elé nézzenek: ott tekergett a csengőszóra is. Nevettek a díszkíséreten, ha együtt indultunk valahová. — Történt valami Jeromossal? — kérdezték aggódva, ha ablakot nyitottam, és nem hallatszott azonnal a lágy huppanás. Aztán Jeromos eltűnt. Az első napon azt hittem, hogy távolabbi kalandokra indult. A másodikon már csodálkoztam. A harmadikon megkérdeztem a szomszéd nénitől: — Tessék mondani, mi történt azzal a fekete cicával? — Mert hogy Jeromos Jeromos volt, azt csak én tudtam a házban. — Jaj, hát elvitték. A szomszéd utcából vitte el egy bácsi. A felesége beteg, nem mozdulhat ki a Lakásból, neki vitte. Jó dolga lesz, csak hát nem engedik majd ki szegényt, nehogy visszaszökjön. — De sajnálom! — mondtam álkönnyeden. — Én is. Inkább ezt vitték volna el — bökött a néni a fehér cicára. Ó, Jeromos, meddig leszel Jeromos? — gondoltam szomorúan. Agyonetetett, neurotikus szobamacska leszel. Hová tűnik a fürgeséged, könnyű párduclépteid, büszke és kényes szabadságod? Furcsa volt megszokni, hogy ha kinyitom az ablakot, nem hallatszik többé az a lágy huppanás, s hogy újra levest főzök a karajcsontokból. Tudnivaló, hogy ebből a földszinti lakásból rövidesen el kell költöznöm. Még Jeromos eltűnése előtt mondtam a barátaimnak: — Milyen nevetséges lesz, ha sírva fogok búcsúzni egy fekete macskától! Mert a falaktól is nehéz megválni, de Jeromos mégiscsak él. Pedig csak egy macska. De Jeromos megkímélt ettől a komikus helyzettől. Elegánsan távozott, minden érzelgős gesztus nélkül tűnt el egyik napról a másikra. Csak az én emlékeimben jár-kel könnyű lépteivel, simul a szék lábához simogatást várva, és kísér ki nap mint nap, közel egy évig, büszkén feltartott farokkal. Az emlékeimben. Mert a valóságban — úgy hallottam — Jeromos elhízott, rosszkedvű lett és barátságtalan. Nem volt alkalmas semmiféle szolgaságra. A szomszéd néni később kissé zavartan mondta, hogy elvitték újra, de hogy hová, azt nem mondta meg. Én azonban tudom, hogy némely gyógyszerkísérletek átlagosan napi egy macskát fogyasztanak. S a gyógyszergyár száz forintot fizet értük, ha aláírással igazoltatik, hogy saját macska volt. Ámde ki keres egy macskát? Nincs-e belőlük amúgy is túl sok? így hát Jeromos minden bizonnyal a tudomány oltárán fejezte be az életét. De egy valamit, egy nagyon fontos dolgot megtudtam Jeromostól. emélem, ha majd nekem R is búcsút kell vennem ettől a simogatásokban és becsapott ajtókban annyira gazdag világtól, sikerül olyan elegánsan távoznom, ahogyan ő tette. Minden érzelgős gesztus nélkül tűnve el egyik napról a másikra, hogy könnyű léptekkel járjak-keljek azok emlékezetében. akik szerettek engem. És ami ezen túl van, azt elvigyem magammal. Remélem, sikerül majd.
