Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

Irodalom» művészet

1987. JÚLIUS 4.

élután öt óra, szeptember vége. Hát ősz van, kora ősz. De nem látni még, csak a szarvasbikák járnak bőgve a szigeteken, tegnap egy teljesen széttiporta Ferenc varsáját. Még sűrűn kavarog a szúnyog, de itt a Halászszigeten délután öt órakor már alkonyat ólálkodik a fák között. Homályába húzódva a fák alól, a part bokorszegélye mögül elnézek a csónak fölött a fényes vízre.

A szigeten varsák száradnak kifeszítve, egy derékszögű, nagy fakereten Máthé kocahálója, elszórva varsakarók, mentők, tápli, apacs, kátrányozó edény. Az egyik apacsot a bokorból húzzuk ki. a másik ott áll nekitámasztva a kunyhónak. Kezdjük leszedni a kunyhó nyitott oldalú aggatójárói a kerítőhálót. Előbb rákötjük az egyik apacsot, aztán hullámvonalban a tróglira rakjuk. A trógli olyan négy fogójú deszkalap, amilyenen a kőművesek a téglát hordják.

— Ej, de randa német szavaik vannak, Jóska bátyám — mondom.

— Mér, a trógli a német? — kérdezi Vendi kétkedve.

— Az hát, a tragen szóból jön, ami annyit jelent, hogy vinni.

— Ügy is van — helyesel nagy biztonsággal Jóska bátyám.

Én meg ostorozom őket:

— A tápli, az is német szó. — Több hirtelen nem jut eszembe, elhallgatok.

— Úgy is van — mondja Jóska bátyám.

— Ezt se tudtam — mondja Veri- di, és rakosgatja tovább a hálót.

A tróglit berakjuk a csónakba, melléje egy futóbárkát a halaknak, Jóska bátyám benzint hoz a kunyhóból. Csizmát húzunk: Jóska bátyám és Vendi „hosszinyelű” gumicsizmát, amitől egyszeriben gas- cogni legényekké válnak, Jóska bácsi fia, Karcsi, a Vendi levetett közönséges gumicsizmáját, én a Jóska bátyámét. Még két jókora dorong is kerül a ladikba, a motor első rántásra beugrik, s megyünk fel a Halrekesztőn. Jóska bátyám kezeli a motort, Vendi a csónak orrában ül a kis üléséTi. meg-meg- húzva a borosüveget, s minket is kínál, Karcsi meg én a csónak peremén ülünk, a háló mellett. Én később átülök a futóbárkára, az kényelmesebb is, biztosabb is. Karcsi harmadéves lakatostanuló, tizenhét éves, erős csontú. félszeg. Olyan lesz, mint az apja, nagydarab, erős ember. Óvatosan méreget, még idegen vagyok, különös állatfaj: író. Nem tudom, hova tesz magában.

A gombócosi záráson kirakjuk görgőnek a dorongot, átrendezünk mindent a ladikban, és „áthurim- páljuk”. A zárás felett kievezünk a csendesbe, s megülünk. Szürkül, egyre több a szúnyog, de még nincs elég sötét: ki kell várni, míg a hal kifut a sekélyre. Távol. Lápot felé motor pöfög.

— Alighanem Vidáék — mondja Jóska bátyám, némi kárörömmel, mert a bajcsiak s a többi halász közt áll a csöndes irigység: — Megkéstek.

A ladik ott áll a csendesben, körülszivárogja a szürkület, amelynek itt sosincs olyan fáradt aszfaltszíne, mint a városon, inkább a szilva viaszos hamvához hasonlít. Egy kis Szőnyi-kép jut eszembe: darabka part, darabka víz. a partra kicsit kilökve halászladik. Ember — sehol. Lehet, hogy néhány perc múlva beleülnek abba a csónakba, s ellökik a parttól, de az is lehet, hogy úgy marad az idők végezetéig, mint Keats görög vázáján a pásztorok. Az élet egyetlen kiragadott pillanata voltaképpen megmagyarázhatatlan, és néha értelmetlen is, ha az emberi tapasztalat nem építi hozzá képzeletben a múltat és jövendőt. Mit gondolna például a fűzfa, emberi és halásztapasztalat nélkül, ha itt látna bennünket csónakhurimpálás és nagy készületek után. amint ülünk, eszegetünk, s Máthé Vendi azt meséli éppen, hogy a mértéktelen vadnyúlevés diarét okoz?

Szóval ülünk és eszünk és tudjuk, hogy ez a várakozás nem értelmetlen. Mert íme. egész sötét van már, amennyire vízen sötét lehet, összecsomagoljuk az ennivalót. és indulunk az első tanyát vetni. Vendit aki laptáros, kitesszük a partra a bejáró kötéllel és az első apaccsal. Karcsi ül az evezőkhöz, meghúzza. Jóska bátyám kihánvia a hálót a vízbe. Én azt nézem: rá- lök-e bennünket a sodrás a zárásra. Nem, Karcsi szépen kivágja a félkört, a háló már végig vízben van, mire a kijárókötéllel partot értünk. De borzasztó nagy a sodrás, elkapja a hálót, húzza, mi meg vállunkra vetve a kötelet, támoly- gunk felfelé a parton, hogy visszakapjuk a hálót. Aki végére ér annak a tízméteres útnak, rohan vissza a vízbe, kapja vállára a kötelet, s megint húz. Az ólmosint biztosan felemelte már a nagy sodrás, s a halak kiszöktek alatta. Vendi valahol a hajlaton túl közeledik a háló másik végével, térdig iszapban áll az erőlködéstől, hogy a kötél el ne rántsa.

— Ne ereszd még. Vendi.

Végre kinn van az apacs a hálóval, s Vendi is odaér hozzánk. Most már a hálót szedjük be, Jóska bátyám az ólmosint, egészen lelapulva, Karcsi a párást, Vendi a maga felén mind a kettőt. Én a merítőért megyek. Azaz csak mennék,

bályait anélkül, hogy magát bennszülöttnek játszaná ki. A szellem kamaszkorában azt hittem, nem törődöm a külvilággal, s feltűnően pökhendien s tán komikusán is igyekeztem kihívni a világ ellen- véleményét. Egyszóval, ha fordítva is. alkalmazkodtam a világhoz. Ma már. mikor rettegve kerülök minden feltűnést, s magamba zárva félek megsérteni embereket, szokásokat, félek ellenségeket és barátokat szerezni, valahogy mégis kevésbé alkalmazkodom, mint az egyetemi évek „polgárvadító’' korszakában. A belső kör bezárult, a kő körülfogta a tengeri csigaházat. Vagy csak emlékét, a lenyomatat őrzi?)

Megint csendes vízen járunk. Ketten ülünk elől a csónakban. Karcsi meg én, a két halász hátul.

— Magát az Írószövetség küldte ide? — kérdi Karcsi.

Szász Imre:

mert csizmaszárig iszapban vagyok, kapca nincs rajtam, lábam kijön ugyan a bő csizmaszárból, de akkor a csizma ott marad az iszapban. Megfogom hát a szárát két kézzel, s úgy emelem ki keservesen. Akkor meg a másik ragad le. Jóska bátyám fél szemmel látja s olyan jót nevet rajta, mint egy gyerek. A következő pillanatban megcsúszik és végigfekszik az iszapon. Ezen mindnyájan nevetünk.

Általában igen jó kedvünk van, pedig az első tanyán alig fogtunk pár rongyos keszeget. A második tanyán tuskót fogtunk, végigrepedt a háló, Vendi foltozza be, egy. a németektől itt hagyott katonai zseblámpa fényénél, s közben mesél. Csodálatos történeteket. Sajnos, nem tudom elmondani őket. nemcsak azért, mert felette s nyomottan szemérmes irodalmunk nem tűmé, hanem azért se, mert a történteket. ezeket a hanghordozással. gombócos nevetésekkel s az előadóművészet más eszközeivel kikerekített, pointírozott anekdotákat soha más el nem tudja mondani, csak Máthé Vendi. s tán ő se többször. Később meg-megpróbál- tam rávenni, hogy kocsmaasztalnál mondja el őket újra. Belekezdett, de a közepéig se jutott. Soha többé nem hallottam tőle azokat a történeteket a nyulakról. a horoggal fogott vadászkutyáról, a kétszer eladott süllőről. Elsüllyedtek

t

a tehetség vizeibe, minit, némely nagy rönkök, s talán alacsony vízállásnál, egyszer éjszaka, két tanyavetés között újra felbukkannak. Vagy mindörökre ott maradnak elsüllyedten. s nem tud róluk más, csak a halászok s egy-egv magamfajta vizeken csavargó ember.

De nevetünk. Nevetünk a harmadik tanyán, hogy nincs benne hal, a negyediken, hogy a padu- cok úgy menekülnek a víz színén, mint a balinok. de mi mégis megfogjuk őket. Aztán nekem ismeretlen vízre kerülünk. Csupasz fák ágai meredeznek fel a vízből, a holdfényben fehéren megtörik előttünk a sodrás, süvölt a víz, Hyeronomus Bőse kísérteties állatait látom röpködni a kísérteties ágak fölött, zúgás, félelmetes; egy elmosódott hang: „Karcsi, húzd meg, mert aláteper,” a csónak elő- reugrana de visszafogja a bárka, merev, holdfényes, tiszta pusztulás fog körül. Nem félek, csak nézem a vízbe szakadt, halott erdők csontvázait. (Másnap a kocsmában fél füllel két dicséretet hallok magamról, az újonnan jöttről. Hogy nem félek a vízen, és: „Tudod, igen alkalmazkodik mindenhez.” Az első dicséretnek örülök, a másodikon eltűnődöm: kiérdemeltem-e? Azt hiszem, van valami primitív ösztön bennem, ami törzsi társadalmakhoz illően igyek-t szik magára nézve kötelezőnek elfogadni a befogadó közösség sza— Igen — mondom az egyszerűség kedvéért.

— Aztán hogy fizetik ott. az embert?

Igyekszem elmagyarázni, hogy az Írószövetség olyan, mint egy szak- szervezet. Ott nem kap havi fizetést az ember, hogy könyvet írjon. A könyvírás meg a pénz az külön dolog, nem az Írószövetségé.

Karcsi elgondolkodik, közben evez.

— Aztán mennyi iskolája van?

— Hát négy elemi meg nyolc év gimnázium meg öt év egyetem. Tizenhét év.

Istenem, tizenhét év. Annyi, mint Karcsi egész életkora, mindenestül.

— Hát azzal orvos, vagy mérnök is lehetett volna — mondja Karcsi, és evez.

— Lehettem volna — mondom. Csakugyan, az is lehettem volna, hasznos tagja a társadalomnak. Minek a mimusoknak és a jocula- toroknak tizenhét jó évet tanulással eltölteniök? A bölcs termeszek tartanak katonákat. munkásokat és tartanak anyákat, akiket a mi antropomorf szemléletünk királynőnek nevez: de nem tűznek zászlókat dombjaikra, nem mondanak beszédeket, nem mulatnak cigányzene mellett és nem nyomtatnak könyveket. Minek a tizenhét év. ha nem lesz vele katona vagy munkás az ember?

— Maga mit ír? Azt én már láttam valahol Majd megveszem és elolvasom. Mosit olvastam egy igen jó könyvet, az íróját nem tudom. A kincses sziget, azt, nem maga fordította?

A következő tanya egy kis só- deriátonyra esik. folyásárnyékba. Halkan megyünk, szinte lopakodunk a vízen. Vendit is úgy tesz- szük ki, szinte szívdobogtató csöndben. Aztán hajrá, fröccsen a

Kiss Dénes:

Séta

a

szülőföldemen

í.

Virágok és fák anyanyelvén beszélgetek a tájjal — Nyomomban az előbb zivatar loholt még Most ékszerez madárdal

2.

Füttyükből gótika épül fénylik a dallam-torony Zászlókat lenget nyárelő a fákat friss lombokkal serényen cserepező

3.

A tájon ballag az ember Suhognak sudár nyárfák Lehajtok némán a földhöz és hallom az ifjúság örökös szívdobogását!

lapát, kötegekben hull vízbe a háló, húzd meg, Karcsi, a víz színén rémült, holdfényes csíkokat húznak a megriadt paducok. De már késő, be vannak kerítve. Aztán. megyünk a következő tanya felé. Itt már jártam — nappal, világosban. A fák fák voltak a levelek levelek, s a sodrás változékony rajza mégiscsak egyazon téma felismerhető változata; de a vízi sötétségben, mikor jelentőséget kapnak és lágyan szétolvadnak vagy merev geometriába fagynak a szigetek hajlatai. az erdők, a partok; mikor ezüstön és feketén úszik a fekete csónak; mikor a mocorgó árnyékok, a fények finom rebbenései, halk borzongások nem jelzik az idő múlását, mintha az örökkévalóság tornácára vettetett volna a lélek; most tétován, bizonytalanul a magam is már-már fekete árnyékká oldódva nézem, figyelem a tájat. keresek egy ismerős kanyart, egy fát, elágazást, hogy megkapaszkodjam benne, mielőtt végképp elnyelne az éhes éjszaka.

Befordulok a Békaér elágazásán. Itt már én is kiismerem magam. Nekitámaszkodom a csónak kemény oldalának a halszagú. vizes háló mellett. Mintha a magasból, a ritka levegőből, ahol szétfeszíteni készül a belső nyomás, megint visszaértem volna a földre, s a megszokott légoszlopok nehezednének rám. Ostoba exaltáció, hisz éjszaka van. sötét s idegen vagyok itt. És a látás és látomás rokonszavak.

Vége az utolsó tanyának is, az úgynevezett keszeges vagy marhaszaros tanyának a legelő mellett, ahol a falu gulyája inni szokott. A két név között egyébként a halélet ismeretében van is összefüggés, és én szorgosan rakom zsákba a víz verebeit, a keszegeket. Libákat riasztottunk fel. zsinataivá úsztak el a háló fölött. Más nevű tanyán tán valami szép hasonlatot kerestem volna a fekete vízen úszó. riadt, fehér madarakra. Itt libák voltak, szabadon élő, sovány házilibák.

Ott ülünk a csónak peremén, csizmás lábunk a sekély vízben. Mehetnénk már haza. de nem megyünk. Fenn nyárian csillagos az ég szemek ékkövek szentjánosbogarak, mit tudom én, mennyi a kö'tői hasonlat, és lehetetlen észre nem venni őket, mert ott remegnek a vízen is.

Fáradtak vagyunk és megbékéltek ilyenkor mindent közelebb érez magához az ember.

allgatunk. Ülünk a ladik peremén. — Csak azt tudnám, mi van ott a csilalgok mögött — mondja egyszerre Jóska bátyám — Hogy van-e mennyország, ahogy a papok mondják.

S hallgatunk megint. A tűnődés az álom kapuja. A libák lassan, halk zsinatolással visszatérnek éji szállásukra, s mi még mindig ott ülünk, lábunk előtt a víztükör csillagai, és hallgatunk.

Az oldalpáron Fazekas Magda és Meggyes László rajzai.

Soóky László:

Kiűzetés

A szép nőt körbefújja a szél.

Áll a nő a tájban, alaktalan ütközet után, derekán boldogítója: a kígyó.

A hím, a nőstény és a szél:

magas ívben kőangyalkák, csattogó szárnyakon, szájból nyilaznak szakadatlanul, mint a katyusák.

Szűcs Mariann:

Az ételkiadó korlátján Etelka végigcsúsztatta a tálcát. A főzelékeknél megállt, és fölváltva hol a kínálatot, hol a feje fölött lógó árjegyzéket böngészte. Mögötte már többen toporogtak, az agresszívebbek már tálcájukon kopogtattak a villákkal.

— Na mi lesz már? — méltatlankodott a sor végén egy férfihang.

Etelka zavartan visszanézett, majd egy bágyadt krumplifőzeléket emelt ki. A legolcsóbbat, mint évek óta mindig.

Tálcájával a kezében, körülményesen levackolt egy üres asztalnál. Amint néhány kanál főzeléket lenyelt, egy vele-korabeli férfi csusszant szembe az asztalhoz. Tálcáján alig fértek el a gőzölgő tányérok. Etelka szeme kikerekedett, és önkéntelenül buggyant ki belőle a kérdés, holott ő sosem szokott szóba állni senkivel.

— Ezt mind maga akarja megenni? Itt és most?

A férfi kanállal a szájában, bólintott.

— Ejnye, ejnye, nem egészséges az ilyen sok étel a mi korunkban!

— Ugyan! — legyintett a másik, és a kezében lévő kanállal geszti-, kulált. — Tudja, én inkább belefulladok a zabálásba, de a fiamék- nak nem hagyok semmit. Fölélem a kis vagyonkámat, meg a nyugdíjamat, meg az összes ingóságomat eladom, de nekik nem adok egy petákot sem. Az én halálomra ők ne számitgassanak!

— Nagyon haragudhat rájuk. Bezzeg én! — sóhajtotta szomorkás mosollyal Etelka, s hogy a férfi önfeledten lafatyolt tovább, meg se rezzenve az ő bejelentésétől, titokzatos képpel folytatta. — Az én fiam immáron négy évvel ezelőtt kiment Svédországba egy turista csoporttal, és nem jött haza. Azt írta, hogy szerencsét próbál. Nekem ő a mindenem. Egyedül neveltem, az apja már tíz évvel ezelőtt meghalt. Nincsen raj-