Szolnok Megyei Néplap, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
1987. JÚLIUS 25. Irodalom» művészet 9 Kalász László: r En majd az elemekkel társulok visszavedlek fojtó pózává rothadásnak foszfort adok a sivár földnek életet tán milljom kalásznak pórusaim virágot löknek d szirmai vígan dalolásznak ezer galambnak magva lészek tekintetem égert lesz villám talán nap lesz egyik pupillám másik pupillám a hold lészen békés szándékom frissen lengő levegő) s vérem bomló erében sodródó vágyak forradalma szívem: győztes élet jövendő/ s lesz majd dühöm toportyán karma Fodor Ákos versei: A pillanat Pont. fellobban és kiűzik. Nem út és nem cél: De akkorra már örökre beégett érthetetlen, gyönyörű valami Megnevezhetetlen mintái közé belybenrö pülés. Mi de Coster: Nem postai bélyegek Morgens Otto Nielsen: Ellenőrzött légkör Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként a Szépművészeti Múzeum szeptember 26-ig látható bélyegképkiállítás anyagából válogattuk. zukmejszter bácsinak nincs lába. Combtövei kibomlott húsrózsók. műanyag csövek lógnak ki a csonkokból. Eszter, a kötözőnővér jódos vattával mossa körbe a fekélyes sebhelyeket. Szakmejszter bácsi sziszegve tűri a kellemetlen műveletet, s csak nagy ritkán horkan £öl a rohadt életet emlegetve. Mindeközben megérkezik a reggeli, s a szoba, mit sem törődve a kiterített, istent káromló öreggel, nekilát. Amikor bejöttem, szobatársaim közül egyedül én tudtam menni. Szabó urat, a nyugdíjas kertészt két nappal előbb műtötték, oldalán negyven centis vágás: vesekő. Napjában többször is fennhangon felolvas az Interpress Magazinból. A cikk arról szól, hogy szerte a nagyvilágon miféle ördöngösségeket találtak már ki a fránya kövek műtét nélküli eltávolítására. De Szabó úr nincs felháborodva, mi több: derűs, hiszen őt a professzor műtöt- te. A mellettem lévő ágyon Nagyevő, az egykori ávós pingvinnel (tasakos hűtőakkumulátor) borogatja bevérzett, duzzadt bokáját. A tizenhétlépcsős borozóból feljövet történt a baleset: Józsi bá', alias Nagyevő bokája, kilépve az utcára, hirtelen megbicsaklott, kifordult, eltörött. Hetek óta megadó türelemmel vár, hiszen a doktorok csak tudják, mi a franc is történt a virgáccsal. Józsi- bácsi nyugodt, sőt ahogy mondja, még örül is annak, hogy nem kell otthon lennie. Az asszonyt ugyanis a sógornője boldogítja, akit ő ki nem állhat. Mivel egyedül én vagyok járóképes, természetes, hogy én végzem a házimunkát: vizet hozok társaimnak, Nagyevőt napjában négyszer kitolom a vécére, vagy éppen cigarettázni az előtérbe. Doktor urat, és Lacit, a repülőgép-szerelőt ma műtötték. Ök mozdulatlanul hevernek ágyukon, az aranyerétől sokadszor megszabadított madárcsontú, hetvenéves Doktor bácsi két-három óránként magához tér, s teát kér. Laci, akit visszérrel operáltak, csukott szemmel fekszik, fülében a rádió fülhallgatója, de nem hiszem, hogy ért belőle valamit. Nagyevőnek ma jó napja van, a két friss műtétes ebédje is rá vár, sőt az én vacsorám is, hiszen holnap operálnak, így már nem kapok estebédet. Az esti vizitkor fölkeres az altatóorvos, s megkérdezi, bele- egyezem-e abba, hogy epidurális, vagyis gerincvelőn át történő érTódor János: Sebészeten zéstelenítést alkalmazzon. Mi mást is tehetnék?! * * * Na, ma maga is a vágóhídra kerül, köszönt korareggel Szakmejszter bácsi, a hetvenötéves rakodó- munkás, akit krónikus érszűkülete tizenöt éve fosztott meg sokat próbált. lábaitól. Picur nővérke ötödszörre beletalál a vénámba, s attól' fogva infúz vagyok. Kapok (pluszba) valami kábszert is, nyugtatót, amitől éberebb vagyok, mint amilyen Józsi bá’, az államvédelem egykori harcosa bármikor is lehetett. Egyedül attól félek, hogy a szemüveges műtős srác nem tud majd a zöld lepellel bevont heve- rőre emelni. Nincs igazam, a mű- tősl'iú erős. A műtőasztalra terítve az altató-orvosnő kér, hogy emlékezzem az anyaméhben elfoglalt testalkatomra. Felveszem, öt percig matat körülbelül a gerincemen, fájdalmat nem, csak egyfajta tompa nyomást érzek, öt perc sem telhet el, és béna vagyok. Mit érzel, kérdezi az egyik asszisztenslány, miközben valamivel a lábamat birizgálja. Hát, nem egészen azt, amit kéne, szólok, mintha egy ceruzával rajzolnának rám hieroglifákat. Ez igy szuper, súgja, mivelhogy hegyes bökőjével sebeket karcolt belém. . . .Felettéb öntudatos és jókedéjű vagyok; életemben először fekszem a műtőasztalon: ez mégis csak túlzás, gondolom, illenék rosszabbul lennem. . . De az istennek se. Szemem magasságában vasemelvényen zöld lepedő: dolgoznak rajtam. Hallottam, hogy a műtőlámpa krómozott csúcsán át mindent láthat, akit műtenek. Néhány szike, csipesz, olykor a két doki valamelyikének gumikesztyűs keze, semmi érdekes... Unatkozom. Oldalt pislogok, és a műtő elhúzott íüggönyű üvegablakában feltűnik térdemen a vöröslő vágás. Rupt. meniscus med. gen. 1. s. Synovitis ehr. gen. I. s. Profánabbul: porcleválás. Van ebben valami szörnyű. Az ember derékig a bénaság betonjába ágyazva nem érzi, hogy van. A jövőre nézve ez szolgáljon tanulságul, mondja a vágástTTorgoló alorvosnak az operátor. Vajon mire gondolhatott, morfondírozok magamban, miközben mozgásra végképp képtelen testemet a műtőszolga az ágyra helyezi. * * * Folyik belém az infúzió, és még órákig béna vagyok. Olyan, akár egy gyökérkezelt fog: semmit sem érzek. Borges novelláit olvasom, ugyanannyira valószínűtlenek, mint ez a helyzet. Szakmejszter bácsi és Szabó úr Nagyevőt ugratják, csakhogy őt nem lehet. Nála az evés nem függvénye az éhségnek. Élni nem kell, de enni muszáj. A virgács meg a doktorok dolga. A túlélés egy bizonyos ponton pedig maga a vegetáció. Kórházban vagyunk, és mindannyian remekül alkalmazkodunk ehhez. Sőt: férfiak egymás közt, olykor elengedjük magunkat. Még szerencse, hogy Zsuzska nővér ezt kikéri magának. Kétértelmű trágár férfiak. Igaza van, és mi, mindannyian szeretjük őt. Szakmejszter bácsi a szobaparancsnok: hetekig várja a feleségét, aztán amikor bejön, tíz perc alatt összevesznek. Ó a nővérkéknek — akik naponta mosdatják, ágytálazzák — ajándékoz ezt-azt. Kávét, szappant, dezodort. Az orvosoknak, ahogy mondja soha. A „füstölőben” gyógyuló bennfentes asszonyság azt kérdezi, hogy szerintem a hatezres ólomkristály pohárkészleten nem sértődik-e meg az őt műtő késes-doktornő? Laci a pilótákkal hozat majd Varsóból konyakot. A Doktor úr szerint, aki már maga jár tusolni, legalább háromezer forint dukál. A folyosón bicegek, s nem győzöm az ajándékkosaras, nejlonszatyros rokonokat kerülgetni. Szakmejszter bácsi kérdezi, vajon mi lenne vele, ha mindannyiszor jattolni kéne, amikor kórházba kényszerül? Dehát a jatt — és ez mindenki előtt világos — ma már a betegség szerves része. A csóró betegnek (de ki meri a kórházüzemben beismerni, hogy az?) pedig rossz a lelkiismerete. Ezért aztán gyakorlottabb betegtársaimtól kérdezem, hogy mennyi is MA a poreműtét árfolyama? 0 aci és én már az utolsókat rúgjuk. Holnap már hazabocsáttatunk. Mindössze tíz nap telt el. mégis olyanformán vagyunk, mint Hans Castorp A varázshegyben. E viszonylag rövid idő ellenére is magabiztosan közlekedünk a betegbirodalomban. Kávézunk, sé- tafikálunk, szinte már otthonosan érezzük magunkat. Már-már azonosulunk a szereppel. Jó lesz hazamenni. Bertha Bulcsu: ka, aztán a totóbotrány sok milliós vesztegetési pénzzel és' nívós szereplőkkel. Több, mint kétszázötven futballistával, edzőkkel, bírókkal. — Ezt látva az ember már megkönnyebbül, ha egy egyszerű tolvajjal találkozik. Csak egy ruhát lopott, cipőt vagy dinnyét. Az én generációm még ezen nőtt fel (erre fizetett be), ezt ismerte. Én még egy olyan korban voltam gyerek, amikor a tisztességes haszon nem haladta meg az öt százalékot, medvecukrot (szíj cukrot) árultak a kiskereskedésekben, lehetett seprűt kapni, a vándorcigányok a faluk szélén tyúkot loptak, a vándörcir- kuszosok tojást, a cselédlányok kis- kanalat. Vasárnaponként zsíroskó- disok járták a falut, s ragadós kezüket a szakállukba törölgették. Voltak persze minden kisvárosban, faluban legendás tolvajok. A gyerekekről most nem beszélek, akik almát vagy meggyet loptak. .. A gyerekek soha nem számítottak tolvajnak, különösen, ha valami olyant loptak, amit meg lehetett enni. — Az én falumban egy sza- maras emberről tudtuk úgy, hogy tolvaj. Magas, izmos, de sovány ember volt. A szenvedés jeleit többször is felfedezni véltem az arcán. Kicsit hasonlított Jézus Krisztusra, különösen öreg korában. Tetten értem, amikor az udvarunkon a hajnali szürkületben összeszedte a diót, és többször is, amikor egy-egy hasáb fát átemelt a kerítésen. Pedig nekünk is alig volt... Egyszer, amikor szamaras fogatával hazafelé tartott a hegyek között, meglesték a legények, és megverték. Másnap láttam. Karóval üthették, mert iszonyatos szakadások voltak az arcán és a lején. „A pénzemet akarták’"’ — mondta akkor. Lehet. Akkoriban arrafelé akadhattak olyan emberek, akik a hazafelé tartó tolvajt is kirabolták. Valószínűbb azonban a parasztok bosszúja az egy-két zsák kukoricáért, napraforgóért, ami a földjük végéről eltűnt. Ki tudja ma már? Akkor sem lehetett tudni. Egyszer délidőben átmentem hozzá. A tolvaj és a lánya diós tésztát evett, az asszony egy nagy vájdlingban, ami legalább tizenöt literes volt, a közben elkészült tésztát forgatta, keverte össze a dióval. Soha nem felejtem el a képet, ahogy a tolvaj evett Kétségbeesetten és élvezettel falta, nyelte a diós tésztát (mácsikot) és a lánya is. Kövér lány volt, egyetlen gyermek. Ettek, és az asszony keverte a nagy kék oldalú vájdlingban az utánpótlást. Ma már fogalmam sincs róla, hogy miért kopogtam be hozzájuk, de a lábam gyökeret vert a küszöbön. Ilyen önfeledt evést, ennyi diós tésztát még életemben nem láttam. S az asszony a cukrozott, darált diót egyre csak szóro- gatta a tésztára, és közben rám mosolygott. Dadogtam valamit, mire a tolvaj felnézett a tányérból, és boldogan mosolyogva megszólalt: „Szeretjük a tésztát.” — Megsemmisültem. Mit lehet ezek után mondani, kérdezni, kérni? Szeretik a tésztát, s az egyetlen filozófiai irányzatba sem ütközik. A tésztát szabad szeretni, sőt ajánlatos, a hús helyett. Ekkor, ahogy az evő tolvajt és a vájdlingot néztem, melyben újabb tésztahegyek egyesültek a diós cukorral, éreztem, hogy nehézségeim lesznek majd az életben. Nem lesz könnyű. A tésztazabáló tolvaj aztán teljesen megöregedett és meghalt. Az utóbbi években meggyújtok egy- egy gyertyát a sírján. Nosztalgikusan gondolok rá és szerény lopásaimra. A faluban egyébként, ahol élünk, a harmincas-negyvenes években még nem csukták sem nappal, sem éjszaka az ajtókat. Nem kellett. Nagy érték egyik házban sem volt, s lopni sem lopott senki. A tornácról, pitvarról nyíló bejárati ajtóban kívülről volt a kulcs. így csinálhatta meg két-három legény egyszer tréfából, hogy az ajtókat a lakókra zárták, s a kulcsokat pedig bedobták az egyik kútba. Hajnalban az ablakon át ugrált ki az egész falu, amikor indulni akart a mezőre. Több mint harminc éve csukják már az ajtókat. Ez jelez valamit. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a világ. Mit lehet tenni? Megdöbbenünk, leírjuk első veszteségeinket, aztán csukódunk. Nézzük a televizióban felvonultatott rablókat, a sok divatos ruházatú, bajszos, szakállas fiút, és másnap idegesen nyitunk ajtót a postásnak is. Magyarországon ma, és Budapesten sok minden megtörténhet. Meg is történik. Főleg ott, ahol pénz van. AhoP nincs, ott csak tévedések és félreértések fordulnak elő. Bocsánatkérés persze nincs. Csak törött ajtók. .^Később előkerült a színésznő ruhája?” — érdeklődtem színházi vendégünktől. „Dehogy, senki nem tudott róla semmit” — mondta. Kínos egy színész esetében. Mondjuk, ha egy újságírónak, ügyvédnek ugyanúgy át kellene öltöznie, mint egy színésznek az előadásra, akkor egész este idegeskedhetne. .. Ellopják a ruháját, vagy nem? Szimpatikus a tolvajnak, vagy nem? Ha szimpatikus, esetleg nem lopják el, de előfordulhat, hogy éppen azért lopják el, mert szimpatikus. Jobb lenne, ha nem lopnának. De lopnak. A második fekete és az első konyak után éppen ott tartunk újra, hogy miket hallani. Ki mi lesz, és hol? Forgalomba került néhány borzongató név és város, amikor a lányom hazaérkezett az iskolából. „Mi újság a suliban, feleltél?” — kérdeztem. „Semmi — mondta a gyerek. — Csak a Beának a szekrényéből ellopták az új Adidas cipőjét, és papucsban ment haza.” Garai Gábor: Öröm Mi élteti a fecskét fent az égben, halat a vízben, és a pávaszem- pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát; a gyereket, ha fut, s merő vidámság? Mindent, mi mozog, mindent az öröm? S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát, a pengő füvet, barnálló borostyánt, mert hát az is terjeng valamiképpen, azt se élteti más, csak az öröm? Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban szemelgetik a semmi-örömöt, s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld bogarakat a hullott lomb között. Magam, csak én — föl nem adva a harcot - élek örömtelen és küszködöm!? Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy tanú lehettem, azt is köszönöm. összeállította: Rékasy Ildikó Rablók és tolvajok Színházi ember ül nálunk, és órák óta meséli a vidéki színházak pletykáit. Jókat nevet közben, aztán elhalkul, tűnődik, szinte megijed. .. Valóban leválthatják X.-et és kinevezhetik Y.-t? De aztán mindig visszaevez derűsebb vizekre. Én persze mint afféle maximalista, mindig csodákra várok. Valami különleges, egészen nagy ügyre, gondolatra, rendezésre, ötletre, és közbekérdezek: „Más, valami fura dolog nem történt?” — Hosz- szan gondolkodik, aztán megcsóválja a fejét: „Semmi, ha csak az nem, hogy az egyik vezető színésznőnek ellopták a ruháját.” — Ez meglep és jó érzésekkel tölt el. Azonnal megkérdem: „Hogyan történt?” — De semmi különös. A színésznő a sikeres darabban játszotta sikeres szerepét, s amikor az előadás véget ért és nekilátott az átöltözésnek, meglepetten tapasztalta, hogy civil ruhája eltűnt. Ellopták. Nagy volt a cirkusz, de végül kénytelen volt egy tsehov- vagy Szomory-darab hőseként hazaballagni, meghosszabbítva az előadást. Mehetett volna bugyiban és kombinéban is, de februárban az nem egészséges. A kosztüm egyébként nagyobb feltűnést keltett a városban, mintha ruhátlanul ballagott volna haza. Nagyon sajnálom, hogy ellopták a színésznő ruháját, de nem tagadhatom, hogy jobb lett a hangulatom utána. „Vannak még egyszerű tolvajok is” — gondoltam. Szörnyű korban élünk, terroristák, robbantások, merényletek, mindenütt halál. Nálunk is milliós devizabűntények, sok milliós szanálási botrány jogász főszereplőkkel, milliókat eiVlroc/tÁ _ íi ovri n 1 óvri uccvnnv.
