Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
1987. JÚNIUS 6. Irodalom» művészet 9 Cllkói Ahmeghan Abu-Bakar kazak fró novellája A pásztorlány Egy fiatal, gyönyörűszép pásztorlány legeltette nyáját a hegyi legelőn. A felkelő napsugár bearanyozta a hegyeket, kibontotta a völgy virágainak tarka szirmait, ezüstös patak csörgedezett a fák között, s a lombok rejtőkén egy pacsirta énekelt. A lány a karcsú hegyeket nézve álmodozott jövőjének titkairól, s nem vette észre, hogy egy dzsigit lovagol el mellette. A fiatal lovas lenyűgözve nézte a holdfény- areú lányt, és lelkében elhatározta: — Ha ez a lány olyan okos, mint amilyen szép, akkor jobb menyasszony nem kell nekem! Odaléptetett paripáján a lány elé. — Mondd csak, szép leány, tudnái-e nekem kaftánt szabni ebből a síkságból? — Természetesen tudnék — tekintett fel a dzsigitre bujkáló mosolyával a lány, — ha te készítesz nekem megfelelő ollót. — Azokból a sziklákból tudsz-e nekem papucsot varrni ? — Szívesen — vágta rá gondolkodás nélkül a lány — csak először próbáli meg az égen úszó felhőkből fonalat készíteni. — Mondd meg, milyen négy dolog nincs a világon! Ha erre is méltó választ ad ez a napfénymosolyú lány, még ma elküldöm szüleihez a lánykérőket. A lány huncut szeme felragyogott és azt mondta: — Nincs égigérő létra, újjá a szűrnek, tető a tenger felett — majd elkomorodott — s boldogsága a szegény lánynak. — Lesz boldogsága! — kiáltotta a dzsigit. Felpattant a lovára, suhintott egyet a korbácsával, és még aznap este lánykérők vágtattak a pásztorlányékhoz. Fordítota: Baja Sándor II. b. oszt. tanuló Ahmedzsan Asirov; ujgur író A füzet Azatgul figyelmesen elolvasott minden szót az ismerős tanulói füzetekben. Időnként megjelölt valamit piros ceruzájával. A kijavított füzetek rendezetlenül hevertek az ablakpárkányon, és lapjait friss éjszakai szellő rezegtette. A lány hol mosolygott, hol összehúzta szemöldökét. és oldalról úgy látszott, mintha egy láthatatlan valakivel beszélgetne. — „Már megint! — gondolta Azatgul, amint az utolsó orgonaszín borítás füzetet kinyitotta. — Mi van vele? Mintha kicserélték volna ezt a fiút.” Zavartan felállt, járt egyet a szobában. Megint leült, és gondolatokba mélyedve. gépiesen hegyezni kezdte az anélkül is hegyes ceruzáit. ..Mitő,] vannak ezek a tintafoltok? És a hibák? Ilyeneket sohasem követett el. És nincs kész a házi feladata. Igen, valami nincs rendben Mahamettel. Holnap el is megyek hozzá.” — határozott a tanárnő önmagára neheztelve, hogy eddig nem tette meg. összeszedte a füzeteket és egy szalaggal keresztbekötötte őket. Korán reggel megélénkült az utca. Pöfögteg a kolhoz gépei, lassan ment egy traktor: ijedősen húzódott az út szélére a kétkerekű kocsiba fogott kis csacsi. Egy barna képű, ősz szakállú öreg ült a kocsin, aki övvel kötötte fel vattanadrágját. — Jó reggelt. Mahpul apó, — köszöntötte a kocsi mellé érve Azatgul az ősz embert. — Hová indul ilyen korán? — Hát, lányom, egy kis friss levegőt szívni, meg látogatóba. Tudod, sok a gondom. Te meg a huncut tanítványaidhoz igyekszel? — Odamegyek, nagyapó. Pajkos népség ez. mindegyiknek a körmére kell nézni. Egy zajongó, aktatáskás gyerekcsapat haladt el mellettük. Mahamet nem volt közöttük, a falu másik szélén lakott. Azatgul meg akarta őt figyelni tanítás előtt, és jóval a csengetést megelőzve érkezett az iskolába. Mahamet akkor lépet be, amikor osztálytársai már padjaikban ültek. Bűntudattal nézett a tanárnőre, halkan köszönt és leült az utolsó padiba. Mikor Azatgul megkérdezte, elkészítette-e mindenki a házi feladatát, Mahamet lesütötte a szemét. Nem nyújtotta fel a kezét sem a többiekkel, és hirtelen úgy tűnt neki. mintha őt hívnák a táblához. De a többiek feleltek és ő egy kicsit megnyugodott Valahogy kivárta a tanítás végét, nyomban megragadta a táskáját és futásnak eredt hazafelé. Tanítás után Azatgul megkérdezte az iskola mellett játszó gyerekektől, hogy miért nem maradt velük Mahamet. — Beteg a mamája — felelte a kis fehéf fogú Mirháin. — Tegnapelőtt láttam, hogy Mahamet vizet vitt a kútról hazafelé. Azatgul találgatni kezdte, hogy miről is lehet szó. Félóra múlva a tanárnő már bement a falu szélén lévő udvarra. Amint megjelent, Mahamet meglepetésében összerezzent, de uralkodott magán. — Tessék bejönni — invitálta tanárnőjét a házba. Mahamet anyja egy magas ágyon feküdt és láthatóan szendergett. Azatgul határozatlanul megállt a küszöbön. A fiú, attól félve, hogy anyja, h.a meghallja a vele szemben felmerült kifogásokat, még roszabbul érzi majd magát zavartan, könyörgő tekintettel nézett a tanárnőre. Eközben a vendég megnézte a szobát. Rend volt benne és tisztaság. „Jól van, Ma- hiamet” — gondolta és gyöngéden a fiúra mosolygott. Az pedig, mintha most ocsúdna, költögetni kezdte az anyját: — Mama, vendég érkezett. A beteg lassan megfordult, ránézett a fiára, majd a látogatóra. Azatgul gyöngéden megszorította a kezét. — Értesültem róla, hogy ■beteg lett és eljöttem, hogy tájékoztassam. — mondta a 'tanárnő, — hogy közöljem, Mahamet szorgalmasan tanul és igen fegyelmezett gyerek. — Köszönöm, kedves, köszönöm — mondta az anya. Mahamet utolérte Azatgult ■az utcán. Valami szorította a torkát, és csak nehezen szólalt meg: — Köszönöm ... Jól fogok tanulni. — De miért nem mondtad mindjárt — simítgatta meg a tanárnő a fiú szurokfekete haját. — No, rendben van. Édesanyád meggyógyul, nyugodj meg. Te pedig jól fogsz tanulni. Hiszek neked. Mahamet . . . Ü.ira késő estig világít a kis tiszta, fehérre meszelt ház egyetlen ablaka. És újra ott halmozódnak a füzetek az asztalon és az ablakpárkányon. És itt van ügyanaz az orgonaszín borí- tós füzet. Azatgul mosolyog. Fordította; Szalai István Akima Billuri azerbajdzsán költő verse REMÉNY Remény — szél, ami szabadon rohan. Remény 1— mezőn ha ló Ifut boldogan. Remény — la Ihatalmas várat is 'leromboló, Forró ólom-hővel szívünket lobogtató, Hogy élni, éltetni tudj, kő szívvel kell bírni, Ifjú remény! Jöjj a halált lebírni... Fordította: Bodnár Katalin II. d. oszt. tanuló Ravil Buharajev tatár költő verse TUKAJFORDlTÁSAIM Kazányi falevél lehull a sárba, akárcsak én, erőtlenül áléi. Hiába dübörögnek hóra várva Tukaj csikói a \Bulák jegén. Habár kemény gyökér, kihal a télre. Lefordítani úgyse bírom itt, de lelkem éri el Is vers zenéje, tatárok anyanyelve óva int. Most tudom, érzem, megható ez óra, érteni, miért e munka oly nehéz: szabad, s tökéletes csak az a szótag, mi hű eredetéhez, és enyém! Fordította: Varga Gyöngyi Kenyér Az öreg újra látni vélte, ahogy Sándor szentségelve, durván szétlökte a parasztkocsit, ahogy gurultak imbolyogva a kerekek, s nagyot nyekkenve elvágódtak, hogy lebillent róluk a meglazult abroncs is. Most ott alusszák álmukat a kerekek, a sarogiya, a vendégoldal, a kocsirúd, minden, a padláson poros, fülledt, homályos sírjában, a foltozhatatlan edények, széttört csirkeitatók, használhatatlanul tönkrement ga- rabolyok, kapák, kaszák között. Hiszen látta. A múlt héten fölmerészkedett a padlásra. — De hány kereszt búzát hordtam én azzal a szérűbe, de hányat! Tán az úristen a megmondhatója, ha ugyan el tud annyi rengetegig számolni ő is ... De hát a fiatalok inkább taxizni szeretnek. Hát, igazuk is van. Benyitott a fészerbe. Megremegő keze előszedte a fűrészbak mögül a holmit. — No, mind megvagytok hát, Szépen . /. (Hogy aludtatok este óta, mert én sehogy... — tapintások izgalmát feledő ujjai ügyetlenül kóstolgatták a megfeslett ruhadarabokat. — No, nemsokára munkába álltok! Na, mit szóltok hozzá?! — szeme megcsillogtatta az összegyűlt könnyet. Már a semmi-kékbe húzódó, apró, zöld kuk,oricasorokat látta, a szolgálat- készen kuksoló föld napsütésre tárulkozó szürkeségét. Hirtelen el- szégyellte magát a kuka rongyok előtt. — Nézz oda, a retikült meg az istállóban felejtettem! — ledobta á földre a kalapot, a kabátot, a nadrágot, s indult kifelé. Az ajtóban megállt, visszafordult, sietős titkolózással újra a fűrészbak mögé rejtette a kincseket, s ment az istállóba. — Ennek is se füle, se farka már... — nézegette a szatyrot. Az ablak limlomjai közt spárgát kutatott, átdugta a széthúzott sásfonalak között, jó nagy csomót kötött, nehogy elengedjen. — Még kiborulna a világ szeme-szája előtt az én úri, fecskefarkas öltözékem! Az utcáról a tornác elé kúszott az első napsugár, fölébresztette a kövek közt szundító fűszálakat. Most már ideges volt. Belényom- kodta a szatyorba a ruhákat, fogta a fészer faoldalának hasadozá- saiba dugott szögeket, az ajtó fölött, a gerendára, az ócska lámpatányér alá rejtett kalapácsot, a két deszkalécet, s elindult. A kapuból még visszanézett a kékségben pislogó eperfára, öklével megfenyegette a bóbiskoló verebeket. Az utcákon már nem gondolt semmire. Izgatottan, fújtatva ment, szinte szaladt, menekült, akár az illanó tolvaj. — A közepire fogom, a közepi- re, hogy mindenhonnan látni lehessen! Ügy majd a szomszédokra is vigyáz! Mert azok se olvassák az újságot! Majd azokéra is vigyáz, az egész határra! Mert egyedül lesz, hát messzire ellát! Ahogy a harmatot párologtató dűlőútra fordult, már meg kellett állnia. Elakadt a lélegzete, megforrósodott a feje, elfeketedett a látása. Meresztette a szemét a vibráló kékség felé, de nem látott, csak sötétlő ködöt, nem a napsugarak cikázásának zenéjét hallotta, hanem verébfelleg alatt éhes, sovány varjúhadsereget sírni, jajgatni ... — Hát mindjárt ott vagyok már, ne babrálj ki velem, uramisten. — Imbolyogva állt, fejét lehajtotta, szemét lecsukta. — Na, mondom: többet úgyse csinálok már ilyet, de most muszáj, az újság is írta ... A Sándorék nem érnek rá, meg azt mondanák, marhaság, valakinek mégiscsak meg kell csinálni ... Hát mennyi föld van itt, képzeld csak el, uramisten, ha mind ellepik, mi marad itt termésnek ... — Lassan, óvatosan előrenézett. Ahogy oszlik a lehelet párahomálya az ablakról, úgy világosodott meg az öreg előtt a határ mezítelensége. — Csak a nyár közepéig kell, aztán már úgyis hasztalan; nem látszik ki a kukoricából. Akkor már úgyis hasztalan. Akkor még csak útban lesz... — Begyalogolt a kukoricatábla közepére. Sokáig méregette, számolgatta lépéseivel, jó helyen áll-e, föltűnő helyen-e, ahonnét messzire látni. — Ha már van, csak úgy éri meg, ha messzire ellát. Különben csak huncutság az egész! — Lépegetett, számolgatott. Nagy sokára megállt, cipője sarkával kis gödröt ásott. — Na, itt leszel othon; — szólt oda a szatyornak, a deszkaléceknek. Levetette a kabátját, fölgyűrte az ingujját. — Hát akkor ácsoljuk meg a keresztfádat, te vén lator! — nekitérdelt, egymásra illesztette a léceket. A zsebéből előhalászta a szögeket, kettőt a fogai ■k,özé dugott, a harmadikat verni kezdte a fába. Néha fölkuncogott. Mikor elkészült, erővel próbálgatta. — Kitart ez még ítéletnapig is, ha nem tovább! — nyögve fölállt, odalépett a kis gödörhöz, s belé- nyomta a sovány keresztfát. — Szép. Akár temetőben lenne. Szakasztott. — Elnézegette a gyermeknapfényben sütkérező alkotmányt. — No: most jön csak a veleje! — kirázta a szatyorból a göncöket. Fogta, megformázta az összegyűrődött kalapot, és a kereszt fejébe nyomta. — Hej, de jól áll, hallod-e, komám! Akárcsak az én fejemben volna, vagy ötven esztendővel ezelőtt! — jóízűen nevetett. — Na, most nézzük, hogy áll a nadrág! Mert nadrág nélkül tán csak nem mernél itt állni ? Mit szólnának a menyecskék, amikor hajladozva kapálnak?! Tán azt hinnék, még mindig a szoknyájuk után jár az eszed, pedig pisilini is alig tudsz már! — A zsebéből előhúzta az összegombolyított madzagot. — Ez a húzentróger megfelel!? Akár a finom uraknak, mi?! — Mikor a nadrág itt ott libegett a kereszten, elkomorodott. — Milyen bolond az ember — motyorászta, aztán fogta a kabátot, nézegette. Nem tudott neki mit mondani. Belé- nyúlt a zsebébe, ujjai megszürkült dohánytöreket bányásztak elő. Nézegette azt is, majd leszórta a földre. — Milyen bolond is az ember ... — mondta még egyszer, s odalépett a kereszthez, óvatosan, féltve, ahogy felesége sárga, fagyott álla alatt igazgatta a fejkendő csomóját tizenöt éve a ravatalozóban, ráadta a kabátot is. Szöszmötölve, nehézkesen begombolta. — Muszáj, ha meleg lesz is, muszáj ... ennek a tisztségnek, tudod, meg kell adni a módját... — Legalól nem talált gombot. — Szólni kellett volna az Etának, varrjon rá... — de eszébe villant, hogy kihajította volna a konyhából a kabáttal együtt, hogy mit akar ő ezzel az egérfészekkel, honnan az istennyilából szedte elő, nem elég rongy van így is, nem foltoz eleget, de el is tüzeli a télen, ő el, mert nem gyűjtögeti a molynak! Hát, még jó, hogy nem szólt. Még jó. Szembeáilt az alkotásával. Must- rálgatta. Odalépett, igazított a kalapon. — Hogy ne süssön a szemedbe a nap, vén lator! — nevetett, de néhány pillanat után meggémbe- redett a szája, széttörte, elfullasz- totta öröme hangjait. Ácsorgott még, aztán megfordult, hogy indul. — Na, a kosztos retikült itt hagyom. Ebből frustokolhatsz! Én is ebből frustokoltam, jóízűeket. A szatyor, akár a megszáradt mohakoszorú a fejfák tövében, úgy hallgatott. A hatalmas égkupola alatt hirtelen egy kötelék repülő dördült elő. Karcsú madártestük vakítón szikrázott a patyolatkékségben, hangjuk rázuhant a pihés csöndre. — Ezek is korán keltek, úgy látszik... — az öreg tehetetlenül nézett a repülők után. — Na, induljunk, mindjárt hujángat utánam az Eta... ha nem talál, az is az én bajom lesz ... Ballagott kifelé. Többet nem nézett vissza. A harmat fölszikkadt az úton. Már porzott: látta, ahogy néhány méterrel előtte hangtalanul leszállt egy fekete varjú. — Gyere velem hazafelé. Meg- frustokolunk, aztán alszunk egy kicsikét. Elfáradtam. A varjú nem ugrott el, amikor elcsoszogott mellette az öreg. Hosszan nézett utána, majd föllibbent. Megkerülte az öreget, aztán a kukoricatábla közepe felé szállt. — No hiszen, oda már mehetsz! Van ott már, aki kiebrudaljon! — az öreg nevetett, de érezte, megkeseredik szájában a nevetés. Üj- ra foltok riadtak elé, fülében újra riant a károgás. A varjú méltóságosan, észrevétlen aláereszkedett. Odalépett a szatyorhoz, néhányszor a szürke háncsba ütötte a csőrét. Aztán újra föllebbent, s vigyázva, óvatosan a kalapra szállt. Kicsit billegett még egyensúlyt kereső lábán, aztán fölemelte vén. fejét, s körülnézett a határban. Összeállította; Rékssy Ildikó
