Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
Irodalom» művészet 1987. JÚNIUS 6. Simonffy András: Szekrénylakók "“““■"“"l — Há-há, meglepetés vár — ölelt át apósom, Topáz Károly az előszobában. Rosz- ■ szat sejtettem. Szerettem, ha Eszter nyit ajtót. — Isten hozott. — nyalábolt át apósom, én megszorítottam a karját, és borostás arcához dörzsöltem magam. — Ügy látszik, csuda jóban vagyunk — húztam váltam közé a nyakam, s vártam, mi lesz. — Gyere csak — suttogta, s a szobánk felé terelt —, gyere csak, meglepetés készült itt a számodra. .. — Benyitottunk a kétszer három méteres kis szobába, s hanyattesni készültem a bámulattól: a mennyezetig magasodva óriási, fából készült szekrény állta el utamat, gyönyörű, mesebeli bútordarab; álmodni lehet csak ilyesmiről, angyalok, tartották a felső polcokat, fafáklyák lobogtak a tetőzeten, faragott címerek az ajtókon, rézkilincsek, tetovált kulcsokkal, s a földszinti tálalón ott aludt János, a fiam. — Mi a csuda? — böktem ki hirtelen. — Mi ez? — A nászajándékunk — rebegi Topáz Károly. — A mi kis szerény hozzájárulásunk fészketekhez. Gyönyörű, antik darab, sokáig spóroltam rá, hát most végre megkapjátok. — Soha még ilyet — tapogatom körül, Eszter az ajtóban semmis- kedik. — Mit szólsz hozzá? — kérdem, ő apjára pillant, aztán rám mosolyog: — Nekem nagyon tetszik — ejtegeti maga elé a szavakat. Topáz Károly átkarol bennünket, és önmaga nagy szívétől megindulva, patakzai kezdenek a könnyei; áthozza a demizsont, töltöget, és sokáig tartó boldogságot kíván. — Hát mégsem eresztettem egy szál ingben férjhez a lányom — mondja. — Látjátok, ti már úri bútorok között élhettek, nektek már nem gond kedvetek szerint élni. — Iszunk és hálálkodunk, meghatódom én is, úgy érzem, csodaszép ez a szekrény, csak hát mellbe vert, mert szobányi. Méregetem, és hirtelen törpe kis senkinek érzem magam mellette, körüljárom, mustrálgatom, barátkoznék, de nem sikerül. Leülök az ágyra: — A kisasztal? — kérdem. — Kivittem — mondja Eszter. Nem fért el másképp... Ránézek, odabújik mellém, fejét a vállamra ereszti; nem kell kérdeznem, mire gondol, tudom úgyis, kucorgunk tanácstalanul, két arasznyira tőlünk sunyi fennköltséggel vigyorog a szekrény. Kihúznám az alsó fiókot, de félúton megakasztja az ágy lába, lappogatom tenyérrel a polcokat, megtapogatom az angyalokat. — Szép lábak — mondom Eszternek —, csak hát fából van mindegyik. — Ne haragudj már — ölel át. — Ne légy dühös apámra ezért, évek óta gyűjt rá. Mit feleljek? Nehéz válaszolni. — Dehogy — simogatom Eszter arcát. — De hol lakunk mi ezután? — Nyomasztó, szűk folyosó lett a szoba, fekszem hanyatt Eszter ágyán, felém magasodik, rám dől ez a csavaros építmény. — Kolóniái — jön be Topáz Károly, és szemével végigsimítja még egyszer. — Kolóniái — suttogja alázattal. — Egész életemben ilyenre vágytam, dehát most már legyen a tiétek, ne kezdjétek ott, ahol én, nélkülözéssel, hónapos szobával a Ferencvá rosban. Egymásra villanunk Eszterrel és felpattanunk: — Károly bácsi, csak nem képzeli! Csak nem gondolja, hogy kisajátítjuk ezt a szekrényt. Szívünk békéjét veszélyeztetné, ha legalább addig, amíg lakásunk nincs, nem Károly bácsi szobájában állna... Itt meg, ugye, úgysem tudunk tőle mozdulni sem... Megbántódva ingatja fejét: — Nincs — feleli kimérten. — Odabent még ennyi hely sincs... Különben is a tiétek, nektek vettem, ha nem kell, hát nem kell adjátok el — s kivonul sértetten, ösz- szenézünk Eszterrel, ő borús képemre pillant: — Megbántottad — mondja —, pedig látod, milyen klassz gyerekágy lesz Jánosnak ez a fiók — s kihúz egyet a rézlef- fentyűnél fogva —, hálót szerkesztünk köré úgy, hogy egyetlen mozdulattal le lehessen venni, betolni a fiókot, s máris eltűnt a gyerekszoba. Ki is próbáltuk a dolgot, bevált, bólintottam hát, s tudtam, hárman várnak már otthon: Eszter, János és a szekrény. Néha, hanyatt dőlve az ágyon, felrévedtem Kolóniái iszonyú magaslataira, a fafáklyák lángjai felé, s arra kellett gondolnom, a magunk barátai helyett egyre gyakrabban kopogtatnak be hozzánk Topáz Károly borivó cimborái, „gyönyörű darab” — suttogják, szemük fordntosnyira tágul a vágyakozástól, megtapogatják, méricskélik a csodát, mi meg hárman a sarokba húzódva mosoly- gunk szerényen, ahogy illik. — Tizenkétezer forint volt — veregeti meg az angyalok combját Topáz Károly —, nehezen jött össze, de hát most megvan, kis otthonuk büszkesége lesz egyszer, meglátjátok — magyarázza, mi meg keservesen érezzük magunkat ott a sarokban, csitítgatjuk a gyereket, ne bőgjön már annyit, hiszen nem látja-e, vendégek vannak. — Korán jött ez a srác — nevetgéltek a cimborák —, nagyon korán. Hiszen hány éves is maga, fiatal öcsém?... — Huszonkettő — válaszolga- tom. — Hohó, nagvon elsiették — ke- délyeskedtek, és még egyszer végigmérték a szekrényt, szemükben pedig furcsa csodálkozás mozgott: bolondok ezek, talán sohasem hallottak volna óvszerekről, abortuszról? Ilyesmi baráti tanácsokat hallgattunk végig, és egyszer csak megharagudtunk a szekrényre. Gyűlöltük. — Tizenkétezer forinttal már majdnem befizethettünk volna egy szövetkezeti lakásra — mondtam, Eszter rám nézett; tudtam, régóta szorongatott gondalotot fogalmaztam meg így hirtelen. Rám nézett, átkarolta a nyakam és megkérdezte: — Mondd, csakugyan elhamarkodtuk az életünket? — Így lehet — szomorodott el —, ha nem válaszolsz. Leültem mellé, úgy megszorítottam, hogy beleszisszent: — Erősek vagyunk. Érted? Erősebbek mindenkinél. .. És eladjuk a szekrényt. • • • A becsüs körülszimatolt a szobában. A gyereket kérem levenni a tálalóról — mondta szárazon, odébbtolta az ágyat, aztán motoszkálni kezdett Kolóniáiban, próbálgatta a zárakat, nagyítóval vizsgálta a faragásokat, kopogtatott, hallgatózott. — Értékes darab — közölte végül. — öt-hatezer forintot megér. Keveselltük. A soron következő ítész nagyobb elragadtatást mutatott, alacsony, cvikkeres férfi volt, izgatottan topogott Kolóniái körül, széket kért, ágaskodott, szimatolt. — Meglepő. .. Igen meglepő — mondotta, aztán leült egyetlen székünkre, mi meg elé, az ágyra, és csüngtünk ajkán. — Kérem — kezdte. — Önök nem tudják, mekkora érték birtokában vannak. Ez egy neogót darab a tizenhetedik századból. Valamelyik erdélyi nemesi családé lehetett a címerek után ítélve, becslésem szerint tizenöt—tizenhét ezer forintot megér. — Hohó! — kiáltot- tottunk fel, de lehűtött bennünket: — Itthon sajnos nincs kereslet ilyen bútorok iránt. Ha akadna valaki, aki megvenné, legfeljebb néhány ezer forintot ad érte, de ez sem valószínű. Elszomorodtunk. — Igényeltek lakást a tanácsnál? — kérdezte. — Több mint másfél éve — bólogattunk. — És? — Négyszázharminchat fiatal házas van előttünk. És öt-hatgyerekes üzletlakások. — Hm-hm — csóválta a fejét. — Persze-p>ersze. — S úgy mondta, külföldről nagy az érdeklődés a régi bútorok iránt, ha saját költségünkön beszállítjuk a szekrényt az üzletbe, hajlandók megfelelő százalék ellenében eladni. Négy rakodómunkás nyögte lefelé Kolóniáit a lép>cs6házban meg én. Háromszázötven forintból meg- úsztuk az utat. Elbúcsúztunk Kolóniáitól, elnevettük magunkat az utcán, lehajtottunk két korsó sört a Két Verébben, s aztán vártuk a Kolóniái sorsáról érkező híreket. Néhány hónapig semmit sem hallottunk felőle. — Lehet, hogy megszerettük volna azt a szekrényt — mondogatta néha Eszter. — Talán elfértünk volna benne, nem kellett volna megbántani szegény öreget. — S aztán egyszer csak előállt vele, haját igazgatva, leszegett fejjel, tétován: — Ha úgysem veszi meg senki, haza kellene hoznunk ... Nem gotjdolod ? Még nem késő. Leültem vele szemben, és megkérdeztem, szeret-e még? Azt felelte, igen. "Bízik-e bennem? Bólintott, ne kínozzam már, de Topáz Károly mégiscsak az apja, szereti, és nem felejtheti el soha, mit tett érte, egyedül nevelte fel, nehezen és küszködve, most meg megbántotta, nagyon megbántotta, hát ez az igazság, semmi más. Rosszkedvű napok kő-' vetkeztek, eljött az, amitől féltünk: feszült közöttünk valami, hallgató esték, ingerültebb szavak váltották egymást; Kolóniái hiánya állt közénk, mígnem egyszer csak levél érkezett a minisztériumból, s bennünket az önálló lakás tenyértapasztó, bizalmas közelsége igézett, remegtek az ujjaim, forgattam a borítékot, nézegettem a pecsétet, bevonultunk a szobánkba, leültünk, s nem mertük kimondani, hogy egyre gondolunk. Eszter odabújt mellém, s így egyszerre tudtuk meg, hogy Kolóniáit a Műemlékvédelmi Bizottság védettnek nyilvánította, tudatták velünk, hogy külföldre nem adhatjuk el, valamint jogukban áll tetszés szerinti időpontban kiállításra vinni, sőt, ha a tárolási körülmények nem felelnek meg Kolóniáinak, megbírságolhatnak bennünket. összenéztünk, és nevetnünk kellett, apró kis rángások futkostak karomban, merevedni kezdett a nyakam, aztán elmúlt az egész, s harmadnapra hazaérkezett épen és egészségesen Kolóniái. Poros volt, két kulcsa elveszett útközben, de megérkezett. — Hova tegyük? — kérdezték az izzadó emberek, „oda” — mutattam a kis szobába. Eszter később úgy mondta, levert- nek látszottam; az utat persze mi fizettük, a munkások még így is csóválták a fejüket: — Különszo- ba egy szekrénynek, nem mondom ... A mai viszonyok között. — Értékes szekrény — magyaráztam. — Megérdemli. Hárman vigyázunk majd rá állandóan ... — A férfi az ajtónak támasztotta fáradt önmagát és nevetett: — Pedig, ha tudnák... Ami igaz, az igaz, majdnem elejtettük odalent ... majdnem tűzifa lett belőle, dögnehéz ez, kérem, de hát idefent van, ez a lényeg. Eszterre néztem, aztán az emberre, furcsa izgalom fogott el: — És — dadogtam —, és mondja, Az öreg már három óra felé fölnyugtalankodott. — Na, uramisten, még altass kicsikét — düny- nyögte könyörgőn, s rázárta szemhéját bóklászó szemének vakos- kodó világára. De elaludni már nem tudott. Minduntalan a fészer csak egerek-ismerte zuga mutogatta cinkos titkát az öreg gyermekien riadt és boldog képzelődésének. A megroggyant, likas kalapot, amit pókháló erezett savanyú-illatossá, a régi, kiszolgált, színefoszlott kabátot, az agyonha- sadozott, megdohosodott, dohány- szagú zsebekkel sallangos nadrágot. —i Na, hát csak nem vették észre, mert úgy eldugtam... — nevetgélt az öreg de nem nyitotta föl a szemét. — Még azt se vették észre, amikor összekeresgéltem ... — göcörgött tovább a nevetés, aztán hirtelen elhalt. — Persze, miért is vették volna észre...! — kiszáradt gyökérkeze csöppet legyintett a dunyha fölött. A hold meg egyre eojjlenebbül bújtatgatta át selyemcéfnáját az ablak kékkel világosuló, ásító tűfokán. Az öreg már napokkal előtte kitervelte, hogy öt órakor, mikor a veje is alszik még egy sietős álmot, akkor ő nekiindul. Belégyö- möszköli a holmit az istálló falán szikkadozó kasztosszatyorba, aztán nekiindul. Még az ő megnyikorgó- sodott járásával is csák másfél órányi az út, hát frustokra, mikorra az asztalhoz hiányolja a lánya, addigra már vissza is ér. — Majd azt gondolhatják, hogy a Reteknél voltam egy stampedli mennyibe kerülne leejteni ezt a szekrényt? Elengedni a lépcsőházi ban... Ha netán elszakadna a gurtni.. . Különös arckifejezéssel mért végig: — Na, azt nem kívánom magamnak — mondta. — Jó pár ezres, mi? — S elnézte az angyalokat. — Nem úgy értem — magyaráztam. — Hanem akarattal, szándékosan, megfizetném. .. Most már alaposabban szemügyre vett. Először engem, aztán Kolóniáit. — Azt nem lehet — mondta. — Azt nem tesszük meg. Semmiért sem. Nagy érték ez, kérem, szép darab. Kolóniái visszaérkezett hát, újra elhelyeztem fekhelyem az alsó fiókban, János tálalója alatt, bár furdalt a lelkiismeret, tartottam már ettől a szekrénytől. Eddig sem mertem tegezni, most meg egyenesen úgy éreztem, önnek kell szólítanom, hallgatag volt, hatalmas és védett. Mi meg, védtelenek, tisztogattuk, kénegettük. Eszter hálót font János fiókja köré, de bármennyire is óvtuk volna Kolóniáit, használnunk kellett, vizes karikák gyűltek a tálalók lapjain, apró karcolások érték, s egyszer a tálca sarkával Eszter leverte az egyik faangyal fejét. Mégis úgy éreztük: törődnek velünk, havonként, később gyakrabban is vendégünk érkezet, sárga arcú férfi, „olyan a feje, mint egy gitár” — mondta egyszer Eszter, halvány homloka mögött sápadt- kék erek reszkettek, és én féltem, hogy verseket is ír. Megszagolgatta Kolóniáit, hümmögött, bólogatott, nem szerette a hálót a fiók körül, de nem tett jelentést, kávéval kínáltuk, vagy ha úgy esett, leszaladtam egy üveg borért, jól találta magát, eljátszott Jánossal, és valami különleges tartósító krémet is ajánlott, ami megvédi a korhadástól Kolóniáit. Később a feleségét is elhozta, jó barátságba keveredtünk, csak a szekrény árnyékolta be kapcsolatunkat: korhadni kezdett. — Nem lesz ez így jó — mondogatta barátunk —, tönkremegy ez a bútor, előbb-utóbb lakást kellene szereznetek. — Honnan? Miből? — méláztunk rá szerényen, s ő törni kezdte fejét. — Van egy rokonom a lakáshivatalban — mondta —, műgyűjtő ő is, majd beszélek vele. * • • így történt, hogy fél év múlva Kolóniái másodjára is útra kelt. Elég sötét, de kényelmes garzonlakást kapott a Lujza utcában. Nagy volt ez a szoba, nagyobb mint képzeltük volna, mi is elfértünk benne. így aztán óvatosan, tisztelettel, de ismét tegezni kezdtük. Kolóniái kicsivé zsugorodott fala mellett, lassanként már nem is tudtuk, miért tűnt annyira félelmetesnek valamikor. Tömörkény István emlékének pálinkára. — Üldögél a megvénült ágy szélén, megfehéredett, pikkelyes bőrű lábát az ágy aljának feketesége előtt 'lógatva. Mert már nem szidja a lánya a hajnali elcsámborgás miatt. Már beléunt, hogy átkozza a szeszt meg a cimboráit, már nem kísérti föl görcsös kiabálásával felesége mennyországban imádkozó, fájdalmaktól eltorzult halottarcát, hogy őt is ő kergette időnap előtt az örök sírba, már nem teremti káromkodással az asztal közepére a kredencben őrzött kisüstit, amit a veje kapott a csoportból a zárszámadás után, hogy ebből is ihat. Hát már nem törődik vele a 1 nya, igaz, mos-főz-takarít rá, de hát már beléfáradt ő is a vele való östörgésbe, neki is, ugye, annyi dolga van. — Majd ha kapálni mennek a héten, akkor majd észreveszik, aztán csudálkoznak! Majd akikor ... — legyűrte hosszú, madzagos szárú gatyájának a -szárát, még ücsörögve a lábára húzta a székre dobott nadrágot, majd fölállt. Nem érezte szikesedő talpa, hogy hideg a padló. A hold margarétafényét elnyelte a hajnali derengés. — ök hogy’ nem gondolnak rá?! Pedig az újságok is írták, még tán a rádió is bemondta. . . Pedig nekik se mindegy, mennyi kukoricájuk lesz! A Sándor is most akarna venni választási malacokat, azokat is kell etetni majd valamivel! — Űjra legyintett, aztán lehajolt nehézkesen, az ágy.elé húzta a veje rátestált cipőjét. Ezt is mennyire röstellte eleinte. Hogy Virradatkor A karcagi G&bor Áron Gimnáziumban két évvel ezelőtt Körmendi Lajos (rónak, az iskola tanárának kezdeményezésére műfordító műhely alakult. A műhelyben négy pedagógus dr. Varga Lász- lóné Vizkeleti Erzsébet. Varga Gyöngyi, Szalai István és Körmendi Lajos, valamint harminc diák a kunok rokon népeinek nép- és műköltészeti alkotásait ülteti át magyar nyelvre. A két év alatt egy kötetnyi tadzsik, ka- zak. kirgiz, tatár, avar, balkár, kumuk, azerbajdzsán verset, illetve novellát fordítottak le. Ezekből adunk most közre néhányat. A képeket Otemlszulu Szalamat kazak grafikus Megújult föld című sorozatából válogattuk. Kajirbekulu Gafu kazak költő verse A KASZA Nyelve nyírfa, ám a penge Kék acélból van verve. Ez a kasza békés apám Egyetlenegy fegyvere. Júliusi nap tüzében A rét füve jól megnőtt, A kasza apám kezében Füvek tövén tündökölt. Füvek tövén tg LÁm a kasza markos kézben Széles rendet fogva jár, Suhint a kéz, tenger fűben Hullám omlik földre inár. Hej, a penge csendül-bondul. Táncol a rét. elforog. Lepke feje, szárnya elhull, Fű-torzsa közt felragyog. Ez a kasza siet, fordul. Szorgalmas, mint jó apám, Télen várja, hogy elindul Új tavasznak hajnalán. Én is, mikor szavak rétjén Versnyi rendet levágok, Dolgos kaszánk pengefényén Múltat-jövőt belátok. Fordította: Körmendi Lajos Dzsuban Muldagaliev kazak költő verse VIRÁGOK Tudod, Velem gyakran megesett Ha láttam gyöngéd virágot: Színe lett, S kelyhe, mely ont illatot. A Szépségh — mindenek felett. Lennél szobrász vagy költő akár A Szépség — mindenek felett Lehet hona kert vagy vad határ: A mindenség lakik benne. Ha gyöngéd virágot nézek én, tígy érzem, a Minden vagyok, Elhervad az ősznek zord ölén, De bennem, mint csillag, ragyog. Fordította: Soós Eva II. a. oszt tanuló odahagyja a csizmát, aztán fűzős cipőbe bújik, mint az urak, és ráadásul a veje megkopott sarkú, ünneplés cipőjébe! „Mit akar, nagyon jó lesz az magának, eltéblá- bolni benne itt az udvaron! Azt hiszi, öröm volt nekem mosnom- szagolpom a bepállott, rongyos kapcáit?!” ö meg hasztalan vitatkozott volna a lányával, végül őt is meg kell érteni, hát igaza van. Mert ő mosta. — De hát ők még újságot se nagyon olvasnak. Az Eta még talán, hogy ki halt meg. De a Sándor ... Hát nem olvasták. Csak rohan- nak-futnak, mintha el akarna szaladni az öreg idő ... Még odasántikált az ablakhoz, biztosan jól látja-e. Hogy ez már a hajnal. Hogy nem a megláposo- dott szeme káprázik. — Ez pedig már a reggel — mondta ki hangosan, aztán megnyitotta az ajtót. Az meg nagyot nyöszörgött. — Nem ébrednek föl rá, azt gondolnák, vizelni megyek... — hát nyugodtan csoszogtatta a cipőket kifelé, és át a konyha kena- mitkockáin, ki az udvarra. Kék fények tollászkodtak a megtűrt eperfa gyermeklevelei közt. — Téged is kivágnak, ha engem letesznek a Paptagba, a mama mellé. — Ahogy fölmászott tekintete a fára, meglátta az összegömbölyödött, meg-megrebbenő verebeket. — No, ti csirkefogók, majd lesz nektek nemulass! Csak dideregjetek, úgy kell nektek! Hát mit képzeltek ti az ember gyerekeiről, mi?! A verebek nem szóltak vissza, ellenben egy fecske megcsicsereg- tetve a visszhangzó csöndet, elvillant az ereszei alól. Az öreg a fészerhez indult. A fészer mellett a színben ott állt a veje furcsa illatú, új autója.
