Szolnok Megyei Néplap, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

4

SZOLNOK MEGYEÍ NÉPLAP

1987. JÚNIUS 6.

SztnüJt&k

II szavak hitele és a tettek

Ismertem valakit, aki minden lényeges, vagy lényegtelen állításához hozzátette: becsület szavamra, így van! Senki se vette komolyan az illetőt, afféle hebrencs embernek tartották. A szavahihetőségét saját maga értéktelenítette a becsületére való minduntalan hivatkozással. Tudat alatt érezhette ez az ember, hogy az ő jelleméből következően a biztos is valószínűtlennek tűnhet. így nyomatékot próbált adni szavainak. Nem igen gondolt arra, 'hogy a magyar múlt sajátosságai miatt a szavahihető emberek körében nincs hitele a becsület-szavasdinak. Jobbára a kártyaadóságokhoz, a hitel — és kölcsönkérésekhez kötődik nálunk ez a fogalom, amely elsősorban a dzsentrik szóhasználatában volt gyakori. A kétkezi emberek sohasem hivatkoztak a becsületükre. De akik mégis ezt tették, hamar kívül rekedtek a közösségen. Azt mondták rájuk: ku- pec tempójú ember. A kupec pedig mindig mások rovására próbált üzletet kötni, s minél jobb „botot” csinált, annál inkább bánta valaki.

A megélés gondjai a munkás kolóniákon, faluközösségeken belül, a cselédszál- .lásokon, az egymás iránti bizalmat, az összetartozást erősítették. A szavak súlyát jól érezték az emberek. Ha Fehér Pista bácsi a falumbéli suszter azt mondta, hogy szombatra meg lesz a talpalás, akkor az megvolt. Anyánknak nem kellett becsületszavát adni, hogy fizetéskor megadja a kölcsönkért szilke zsírt. Javora bácsi boltjában senki nem sandította a mérleget, hogy a tíz deka annyi-e, vagy csak nyolc! Buncsek bácsinak, a kocsmárosnak nem kellett bizonygatnia, hogy tiszta a bora — tehát nem vizezett —hiszen már a gyanú esetén is becsukhatta volna szerény kis vendéglőjét. A szavahihetőség háttere a magatartás.

Dehát mindig volt ászát a legjobb búzában is. Meghibádzik az igazság, ha fekete-fehér alapon próbálunk választó vonalat húzni a világ dolgaiban, az emberek viselkedésében. De lehetetlen nem észre venni, hogy mindennapi életünkben menynyire romlik a szavak hitele. Némely dolognak nagyobb a füstje, mint a lángja. Vannak vállalatok, kereskedők akik egymást túllicitálva kínálgatják portékáikat, örvendetes ez, ha tartalom van mögötte. De bizony fanyar mosolyra ingerel az efféle hirdetés, reklám: „Nálunk jól vásárolhat!” Biztos így van, nem kételkedem benne, sőt azt vélném természetesnek, hogy ahol vásárolni lehet, ott csak jól lehessen vásárolni. Mintha a becsületszavas emberünk árnyékát érezném! De ez még hagyján! A baj ott kezdődik, amikor egy- egy agyonreklámozott terméket meg akar az ember venni, s az egyik, meg a másik boltban is az derül ki, hogy nem is tudnak róla, jé, ilyen is van.

Szólj! Ki vagy, elmondom — írta Kazinczy. A szavak és a tettek szembesítése meg különösen sokat elmond...

Jó három-négy hete már, hogy az egyik Szolnok környéki kisközség alvégi utcájában, vagy inkább dűlőjében egy idős ember — illő köszönés után! — megkérdezte tőlem, hogy nem én vagyoik-e a tv-szere- lő. Nem bátyám, sajnos nem én vagyok, mondtam, s a jó öreg Cyrano példájára — „mert magamat kigúnyolom ha kell” — hozzátettem: nem vittem annyira...

Az öregúr azért elmondta a magáét. Két hete várja a szerelőt, négyszer megígérte már, hogy ekkor meg ekkor jön, de hiába várja.

A napokban megint a Tisza-parti faluban volt utam, a nyolcvant közelítő magyar még mindig várja a „mestert”. Sorjázza: hétfőre mondta, hogy jön, aztán azt üzente szerdán, majd legújabban mára mondta: becsületszóra...

Biztos jó azóta az a fránya tv, — ha már a „mester” becsületszavát adta rá, hogy megcsinálja. Illő, fizetségért, természetesen. .. De az idős férfi már bizalmatlan. Azt kérdezte tőlem: ha mégse jön ek a kelekótya, tudnék-e segíteni; — s hunyorgott hozzá. Csak úgy, ha beviszem a városba a tv-t, valamelyik szervizbe, mondtam, de nem túl lelkesen. Egyrészt mennyire eltorzult az emberi, üzleti kapcsolat ott, ahol a tv megjavításához nem elég a tulajdonos és a szerelő megegyezése, hanem egy harmadik, csaknem vadidegen ember segítségére van szükség, másrészt örültem a kérésnek, mert nekem is megvannak a magam tapasztalatai a szolgáltatásról, a szavahihetőségről. Jók is, rosszak is.

Elromlott a múltkoriban a csaptelep a fürdőszobámban. Majdnem húszéves volt már, jól bírta, de most már felmondta a szolgálatot. Elmentőn a házikezelőségre, mi a teendő. Kimegyünk megnézzük, mondta a tisztviselő, aki beírta a panaszomat egy nagy könyvbe, névvel, utcával, házszámmal. Mikor, kérdeztem. Majd megírjuk, volt a válasz. Néhány nap múlva levelet kaptam tőlük, benne az időpont, hogy mikor jönnek. A jelzett napon, percnyi pontossággal meg is érkezett a „szemlész” — csak a humor kedvéért titulálom így — egy mérnök vagy technikus-féle intelligens. fiatalember. Öh, hát ezek a csaptelepek nagyon régiek. 15—20 évesek. ahog$* látom, cserélni kell, persze... Sőt a sarokszelepeket is tessék kicseréltetni, mondta és már búcsúzni készült. De „rákérdeztem”; akkor hát. hogy legyen? Ad valami papírt? Nem, most nem, felelte, majd leadom a jelentésem és tetszik kapni egy levelet, amelyben az igazgatóság engedélyezi a cserét. Tessék megcsináltatni, a számla felét mi álljuk. illetve a sarokszelepek költségei teljes egészében minket terhelnek.

Néhány nap múlva a vállalat igazgatójától tényleg megkaptam az engedélyt a cserére. Ment minden — legalábbis eddig — mint a karikacsapás. Legfeljebb annyi a szépséghiba, — a kérdést csak magamnak tettem fel akkoriban —, hogy vajon mi lehetett ellenőrizni való azon a gyakorló műszakiaknak, hogy a közel húsz-' éves csap tényleg megérett-e a cserére. S nem bizonyultam eléggé szavahihetőnek, amikor azt mondtam, elromlott.

De minden jó. ha a vége jó. Csak hát hónapok múltával sincs vége. Ügy jártam ugyanis a „vizes” mesterekkel, mint az alvégi magyar a tv-műszerésszel. Az egyik pedig — nyomatékül — még a névjegyét is ideadta: holnap megyek... Azóta is 'jön. Persze, megint mondom, azért nem fekete-fehér a világ. Bizonyára találtam volna azóta olyan iparost is, aki ígérgetés helyett megcsinálta volna a csaptelepet. Csak rosszul választottam meg a cégért.

Morgolódásom elmondtam az egyik szomszédomnak. Gyalázatos dolog, hogy vannak akik gátlástalanul ígérgetnek, fűt, fát, s nem állják a szavukat, mondta mérgesen, majd előhúzott az íróasztala fiókjából egy üzleti levelet. Rögtön a rost- tollal aláhúzott mondatfoszlányokon akadt meg a szemem: ,,... kérését megpróbáljuk beütemezni”. Tavalyi dátum. Azóta sem történt semmi. Biztos „megpróbálták”, de nem sikerült.

Mennyi bosszúságtól megkímélnénk egymást. ha a mindennapi élet apróbb ügyeiben is állnánk adott szavunkat. Ha a „most" nem a „majd”-ot, a „valamikor”rt jelentené, a „biztos” nem bizonytalanodna „talán”-ná, elképzelhetővé, ha meghagynánk munkánk dicséretét a közítélet számára, nem mi dicsérnénk, mint egyszeri ember a maga lovát, egyáltalán: ha szavaink hitelét tetteink erősítenék.

Festői látvány, tavirózsák sokasága borítja a tiszaugi holtágat. Fotó: (Mészáros)

Otthon után otthontalanul

Az állam gondoskodik róluk, ezért állami gondozottaknak nevezik őket. Aztán betöltik tizennyolcadik életévüket, nagykorúvá válnak. Jobb esetben egy szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebben kezdik meg önálló életüket. Azoknak, akik a tankötelezettség után kimaradnak az iskolákból, még nehezebb a helyzete. A nagykorúvá vált állami’ gondozottak nyolc százalékát szabály- sértés, tíz százalékát bűncselekmény miatt vonják felelősségre. Szolnokon a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetből évente kilencven-száz fiatal kerül ki. Közülük átlagosan ötvenen kapnak 15—30 ezer forintos önálló életkezdési segélyt.

• • •

Fiatalember száll le a buszról. Előttem megy be az intézetbe. Lassan halad árt az előtéren, a virágokat, dísznövényeket veszi szemügyre. Hogy megnőttek a pálmák amióta utoljára itt járt? Állami gondozás, nevelőszülők, intézet... hányatott életút- jának egy-egy átmeneti állomása, majd a nagykorúság, az önálló élet kényszerű kezdete.

„Amerről jöttél, arra mehetsz” — hangzott tizennyolcadik születésnapján volt nevelőszüleinek ítélete. Amikor fölfogta a szavak jelentését, végérvényesen, akkor abban a pillanatban vált felnőtté. ..

— Sokan vannak így — mondja Rózenberszky László, az intézet igazgatója — akiket sorsukra hagyva löknek ki az életbe, amikor talán a leginkább szükségük lenne valamiféle biztonságos háttérre. így aztán azoknak, akiknek a nevelőszülei valóban szülőkként viselkednek, egyenes marad a pályája, nem törik meg, mint azoké, akik az izolált intézeti lét után egyszerre találják szembe magukat az életkezdés minden gondjával-bajával.

— Hogyan egyengetik a fiatalok útját, hogy áthidalják a kezdeti nehézségeket?

— Utógondozóink elsősorban azon vannak, hogy megfelelő munkalehetőséget találjanak, s ha lehet, munkás- szállást is biztosítsanak. Mert ezért minimális összeget kell fizetni, az albérletekért pedig igen borsos árat kérnek. Szolnokon munka csak-csak akad, de kevés vállalatnak van szállója. így a fiatalok zöme Pestre vándorol, a lányok a textiliparban, a fiúk az építőiparban helyezkednek el.

— A kapcsolat tehát nem szakad meg a nagykorúsággal.

— Egyáltalán nem. Volt állami gondozottaink felől érdeklődünk, sikerült-e gyökeret verniük, hogyan dolgoznak, be tudnak-e illeszkedni az új környezetbe. A munkahelyi vélemények alapján önálló életkezdési segélyben részesítjük az arra érdemeseket. A segélyt ugyanis csak azok kaphatják meg, akik beilleszkednek, rendszeresen dolgoznak. Számuk egyébként évről évre növekszik, 1975-ben például 430 ezer forintot osztottunk szét közöttük, 1985-ben már egymillió kétszázezret. Idén hatvan kérelmet bíráltunk el, és most, az első félévben huszonheten kapják meg a segélyt.

* * *

A társalgóban régi ismerősök találkoznak ismét. Van, akit katonaviselt emberként látnak viszont, a lányok fejét is zömmel bekötötték már. Mintha osztálytalálkozón lennének, úgy számolnak be egymásnak, kit hová vetett a sors, mire jutott.

Tolvaj Bálint érkezik utolsónak, de rögvest Rácz János felől érdeklődik. — A min- denit, megszaladt neki — hangzik elismerése, amikor megtudja, hogy egykori társa most a Szovjetunióban dolgozik egy magyar beruházáson.

— Én meg rendőrnek álltam — mondja a többieknek, majd Rózenberszky Lászlóhoz fordul. — Ha lehet, az ifjúsági «takarékomra utalják ki a segélyt. így beszéltük meg az elöljárómmal, aki a lakásügyemet intézi.

— Mennyi idős a kicsike? — kérdi Szabó Tímea.

— Három hónapos a hölgy — válaszol Pomázi Ildikó, majd a férjét mutatja be. — És ti mikorra várjátok?

— Előbb meg lesz, mint a lakás.

— Mi is albérletezünk még egy darabig. Hívtak bennünket a férjem szülei a Nyírségbe, de nem akarja feladni az állását. Pesten megkeresi a hétezret, ott meg mit csinálna egy telefonszerelő?! Marad a gyáli albérlet. Havi ezerötszáz forint. Ha megkaphatjuk a húszezret, az összegyűjtött pénzünkkel együtt talán futja egy telekre. Építeni szeretnénk.

— Mi már túlvagyunk rajta — kapcsolódik a beszélgetésbe Sipos Katalin —, de a bútorok is méregdrágák. Majd meg tudod te is, ha férjhez mész — szól Rézsó Margithoz, — aki Tiszabu- rán tanít, ott lakik egy szolgálati lakásban.

— Az még odébb lesz. Most felvételizett Pécsre, de ezt a pénzt így is egy óra alatt el lehet költeni.

• • * * *

Mindenkinek van mondanivalója, csak egy fiatalember, Mukus Albert ül hallgatagon. Arról a születésnapról még mindig nem feledkezett meg, bár lassan neki is rendeződnek a dolgai.

— Most akarom elvégezni a nehézgépkezelői tanfolyamot — beszél arról, ami pillanatnyilag fogLalkoztatja. — A pénzem is több lesz, mert most csak betanított munkás vagyok a Középület Építőipari Vállalatnál. Megvan a havi 6—7 ezer forintom. Igaz, napi kemény tíz órát dolgozom.

— A vállalatnál elégedettek veled? Te is számítasz rájuk?

— Valami bélyeg van rajtunk — kezdi némi töprengés után, mintha magának mondaná. — Elfordulnak tőled, ha megtudják, honnan jöttél. Mintha te lennél mindenért felelős. Nem közösítenek ki, de éreztetik veled, nem vagy olyan, mint ők. Aztán ha látják, nem csavarogsz, nem kerülsz „rossz társaságba”, megfordul a kocka. Szóval csak ha bizonyítasz, akkor nyújtják ki a kezüket.

— Mire jutottál eddig?

Befogadtak, segítettek, hogy eligazodjam Pesten. elláttak tanáccsal, a lakásigénylésem is támogatják. Dehát magam is azon vagyok, hogy előbbre jussak. Jól jött most ez a harmincezer, amit a GYIVI- től kaptam. Eddig tizenötezret fizettem be a lakásigénylésre, ha megkapom a kiutalást (szükséglakásról van szó), már ki tudom fizetni. Nem barátkozom, nem járok diszkóba. Egyedül vagyok, az az igazság, nincs is hová mennem. Hét testvérem van, de semmit sem tudok róluk. Nősülni nem nősülhetek, mert kitesznek a munkásszállóról. Ez a helyzet. Lakás kell, hogy a saját lábamra álljak és család, hogy hozzájuthassak ahhoz, ami eddig hiányzott, örülök, hogy egyről a kettőre jutottam, de eljutok-e a háromra, nem tudom. Néha öregnek érzem magam, mintha sohasem lettem volna gyermek.

— Munkánk napfényes oldalát látta — összegzi a találkozó végén Rózenberszky László a tapasztalatokat. — A pénznek mindenki örül, hiszen elképesztő hátrányokat kell ezeknek a fiataloknak behozniuk. A probiémáj uk

most is közös: lakásra, telekre, bútorra gyűjtenek. Az önálló élet feltételeit kell az átlagnál sokkalta nehezebb körülmények kőzt megteremteniük. És amit mi tudunk adni? Ha csak azt nézzük, hogy mibe kerül a lakások négyzetmétere, nem tűnik soknak. Dehát ez is több a semminél. És ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. Sokan még náluk is mélyebbről indulnak, akik tizenhatévesen kimaradnak az iskolából.

• • •

— A hátsó épületben laknak a lányok, de még nincsenek itthon — mondja a házigazda. Várják meg őket, ilyenkor szoktak hazajönni.

— A vágóhídon a bélüzemben dolgoznak, — egészíti ki Zelei Gábor utógondozó.

Savanyú, hideg szag, a lavór fölötti rozsdafoltos tükör félvakon néz a konyhába. A fogkefék mögött egy ágy (Kati húzódott külön), házilag összeütött falközi kályha, egy rozoga íróasztal látszik benne. A szobában ágyak a falak mentén. Középen asztal, rajta hamutartó és égy társasjáték: Ki nevet a végén?

— Hány gyerek gondja van a vállán? — kérdezem

Zelei Gábortól.

— Pillanatnyilag harminchét gyereknek vagyok a gyámja, az albérlettől az iskoláztatásig minden gond- juk-bajuk az enyém.

— Hogyan boldogul velük?

— Legnehezebb munkát szerezni, hiszen nincs szakmájuk. Az intézetből kikerülnek ugyan az életbe, de a kapcsolat nem szűnik meg végleg.. Amíg el nem érik nagykorúságukat, fizetjük az albérletüket, havonta 1000— 1200 forintot gyerekenként, s évente kétszer felruházzuk őket.

A házinéni áll meg az ajtóban két mankóra támaszkodva.

— Az isten pénzét is elfa- gyizzák ezek a lyányok — zsörtölődik, de hangja együttérzően lágy marad.

— Csak-csak megszokják majd a rendet — veti közbe Zelei Gábor — az a lényeg, hogy már van munkahelyük és a dolgozók iskolájában is tanulnak.

Az önállóság mezsgyéjén állnak ezek a lányok, akik a munkából most érkeznek.

— Kerültünk egyet — mondja Etus.

— Hát Kati? — vonja kérdőre őket a házinéni.

— öt majd kocsival hozzák.

— Na tessék! — csóválja rosszallóan a fejét az idős asszony. Gabi bácsi „hivatalból” szól közbe. — Majd utánanézünk — mondja, aztán a lányokat faggatja. Hogy tetszik a munka, esznek-e rendesen, az iskolában milyen eredményre számítanak, lerakják-e a havi ezer forintot a takarékba?

— Mi a tietek ebben a lakásban? — kérdem.

— Vettem egy kvarcórát — válaszol Éva, a többiek hallgatnak.

— Mi lesz veletek, ha betöltitek a tizennyolcadik életéveteket?

A vállukat vonogatva néznek tanácstalanul egymásra.

— Befejezzük az általános iskolát, aztán kitanuljuk a húsiparit, mert ott jó — töri meg a csendet Erzsi.

— Vagy férjhez mentek valami gazdag legényhez — villantja fel a csábító lehetőséget a házinéni.

— Utánunk nem nagyon kapkod senki — nevetgélnek.

— Vajon megkapaszkodnak-e, gondolkodom el a válaszukat hallgatva. Tizenhétévesek, közeleg a nagykorúság. Le tudják-e dolgozni hátrányukat? A társadalomtól még egy év haladékot kaptak. Addig eldől: önállóak-e az önálló életre.

Szőke György