Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
Kubikosok Fény a sötétben Pinczósi Judit: Már nem világít Az út megtörik V alakban Egy szakadék fölött vibrál a fény majd rátapad Sziklasúlyú szél a fákra lezúdul Lándzsássá téve az ágakat Hegyükre nyársalva az idő forog Szélkelepek az emlékek egén Két egymásnak tartó propeller - száj fölgyorsul a múlt tenyerén A körforgásban szétesnek az árnyak Egy szájvonalra egy szempillaív érkezik peregve Már nem világit csak köröm és fogsor: az indulat örökre eltemetve. 80 éve született Háy Károly László Légy tárgyilagos! — mondom magamnak, ahogy végigjárom és újra végigjárom az Ernst Múzeum termeit. Dehát hogyan csillapítsam az emlékek hullámverését, hogyan bíráljak vagy ítéljek itt, amikor közös fiatalságunk, közös harcaink művészi dokumentumaival állok szemben... mikor a Vénei kórus dalai dübörögnek fülemben, mikor a Vörös Segély stencil papírjai zizzennek mögöttem. Kiáltani szeretnék a teljesedés örömétől — irtó Háy Károly László kiállításáról mo-ban Oel- macher Anna. ciók alkotói módszere, s ezek a lapok mintegy hidat is jelentenek későbbi művészetéhez. 1942 nyarán újra letartóztatták, a katonai bíróság másfél évi börtönbüntetésre ítélte. A börtönben — a sztálingrádi csata hírére — elkezdte formálgatni a Kakas a szemétdombon című kompozíciót, amelyben a darabokra tört világ felett, a háború szemétdombján hajnalt kiált a kakas. A börtönévek emlékét őrzi a Margit körúti fogházban készült festménye, a Mühelysarok kályhával (1943). Irodalmi oldal- párunk iStusptéá- cióit Háy Károly László alkotásaiból válogattuk, melyek a Damjanich János Múzeum közművelődési termében rendezett emlékkiállításon tekinthetők meg. Visszapillantás (1958) Nehéz tárgyilagosnak maradnia annak a nézőnek is, aki ugyan életkorából adódóan sem lehetett Háy Károly László harcostársa, de érzelmeivel, tudatával jórészt ahhoz az eszmekörhöz kötődik, amelyet a nyolcvan éve született festő művészi hagyatéka nagy erővel sugall — jelenleg éppen a szolnoki kiállításon. Az életraja adatai is beszédesek, sokat mondóak, nemcsak a festményei, grafikái. Földbirtokos családban született Abonyban, de a pályakezdés éveiben szüleinek inkább a haladó polgársághoz húzó gondolkodása volt számára meghatározó. A Képzőművészeti Főiskola — Csók István, Réti István, Vaszary János voltak a tanárai — elvégzése után 1928-ban olaszországi tanulmányútra indult, egy évvel később volt az első önálló kiállítása. Absztrakcióba hajló konstruktivista képekkel hívta fel magára a figyelmet, de 1931 fordulópont volt életében, művészetében. 'Ebben az évben kapcsolódott be az illegális kommunista párt munkájába. Tagja lett a pártnak, Berlinbe küldték, ahol a német kommunista párt kádertovábbképző központjának előadásait hallgatta. Hazatérte után az illegális pártkiadványokat illusztrálta, magas művészi színvonalon. „A proletariátus bosszút áll értünk” című röplapját Sallai és Fürst ■ kivégzésekor készítette 1932-ben, a fasizmus ellenes egységfrontot követelő falragaszát pedig 1935-ben. Ebben az időszakban kétszer is letartóztatták. Másodszori szabadulása után a Szocialista Művészcsoport egyik alapító tagja lett. A Ferdinánd hídon című nagyméretű olajképe — legnagyszerűbb alkotásainak egyike — ebből a korszakból származik, de szívesen áldoz gyermekkori élményeinek, szűkebb hazája szépségeit is festi: A bony* utca, A Tisza Tószegnél (1938) A hat lapból álló linósorozata: a Német maszlag — török áfium 1941—42-ben készült. A metszetek expressziv hangvételében jól érződik az illegális pártmunka segítésére készített rajzok, illusztráSzeros szálak fűzték Háy Károly Lászlót a Hont Ferenc által 1937-ben alapított Független Színpadhoz, amelynek tevékenységéről — az évforduló kapcsán — éppen napjainkban tudhattunk meg fontos részleteket. Háy Károly László a színpadnak díszleteket festett, ezzel is bizonyítva, hogy milyen fontosnak tartotta a szimpatizáns közönséggel a közvetett kapcsolatot is. Szolnokhoz igen erős szálak fűzték. 1953-ban volt először a Művésztelep vendége, a város művész- és művészetszerető lakóival hamar barátságot kötött, részt vett a helyi kiállításokon, előadásokat tartott, vitákat vezetett. 1955 őszén többedmagam- mal csodálhattam a TIT megyei szervezetének klubjában elhangzott ragyogó okfejtéseit, az akkori időkben bizony „eretneknek” ható véleménynyilvánításait. Egyébként halk, csendes beszédű ember volt, de olyan tiszta, fegyelmezett logikával szólott, mint egy virtuóz matematikus. A szolnoki éveinek tekintélyes részében a vasutasok életét, munkáját, mozdulatait tanulmányozta, igen sok vázlatot készített a váltókezelőkről, mozdonyvezetőkről. Élete utolsó éveiben főleg jelentős irodalmi művekhez készített művészi illusztrációkat. Eáek közül már a maradandóságé az Arany János vershez, az Epilógushoz készített rajz. A küzdelmes életutat megjárt művész visszané- zése is benne van ebben a remekműben. Az 1960-as Ernst múzeumbéli kiállítás anyaga már csak emlék- kiállításként kerülhetett Szolnokra, 1961. tavaszán. A szolnoki tárlat megrendezése azért húzódott el, mert a művész — aki akkor már súlyos beteg volt — gyógyulását várta, mindenképpen szeretett volna ott lenni a kiállítás megnyitásán, de 1961. január 16-án meghalt. Mindössze ötvennégy évet élt, de a most látható kiállítás is bizonyítja, hogy a Munká- csy-díjas művész milyen gazdag, mennyire értékes örökséget hagyott ránk. T. L Törő István: Áhítat Szemem bezárom s lebegek — kaszált rét illata rámlehel, forgat a világ maga körül, végtelentől így válók el, fák közt fa leszek magam, köveken moha, zöldülő, hangszerek közt citera, csorba tavaszon fény-üllő. titok nyitja, nyílt titok, emberek között ember, s ha őszintén nyílik a száj, csüggök rajta mindenemmel. Illusztráció Arany János: Hidavatáa c. verséhez Jékely Zoltán: Régi kezek idézése Visegrád kövei közt Rég elporlandt inas kezek, kik nagy köveket véstetek, sziklába utat ástatok, ó, bogy-bogy el nem vástatok? Maradt-e bennetek erő, cirógató, dédelgető, ba szerszámot letettetek, s várt otthon asszony és gyerek. Maradt-e gyöngéd mozdulat megáldani az álmukat, vagy szegni kint-vigasztalón új kenyeret az asztalon1 Gigászi müvetekben itt könnyes szemem gyönyörködik, s tán titeket formáz amott a százesztendős somfabog. .. .Kezemet nézem -, mily erős! Munkátok néki ismerős. Örökségül ezt hagyta rám jó kőfaragó dédapám. Kiss Dénes: Furcsa tag — Melyik az? — Ott!... Targoncát vezet. Az a barna. — Hm, köszönöm. — Átvágok a gépek között, megvárom, amíg lerakja az öntvényeket. Nézem. Százhetven centi magas lehet. Nadrágja olajos. Hogy a trikója milyen színű lehetett valamikor, azt nem tudom megállapítani. Most piszkos. Sötétnek is piszkos. Úgy dolgozik, mintha ott se lennék. Lehet, hogy nem köszöntem? — Jó napot! — mondom gyorsan, amikor felém villan a szeme. Szünet nélkül dúdol. Megismerem a dallamot: „Tavaszi szél vizet áraszt...” Tekintetéből ezt olvasom: „Hát ez a muki meg mit keres itt?” Talán ez a változat is benne van a szemében: „Mi a csudát akarhat ez a naplopó?” Itt azért elbizonytalanodom a további gondolkodásban, mert ez nem illik bele a róla alkotott képbe, hiszen ő a Furcsa Tag. Így, nagybetűkkel. — Engem keres? — riaszt fel a hangja a gépek zaján keresztül. — Igen. — Táppénzt akar? — szól rám, amikor továbbra is ott ácsorgók. Nem értem a dolgot, de kérdezni nincs idő, megfogja a karomat, és valósággal félreránt. Nem sokkal később a teremdaru láncán valami nagy sötét tömeg húzott el, ott, ahol még az előbb a fejem volt... — Hűha, köszönöm. — Nem szívesen, mert azt hiszem, olajos lett az inge. — Nem baj... — motyogom — majd csak kijön valamivel. — Ha engem keres, miért keres? — kérdi. — Kíváncsi voltam magára... — mondom bizonytalanul, mert hátha megsértődik, vagy azt hiszi, ugratom. De nem. Természetesen veszi tudomásul. — Miért? — cigaretta után kotorász. — Ayerünk ki a dohányzóba! — Jó... — Gépek közt botladozók s vigyázok a fejemre. — Azért keresem, mert állítólag maga a furcsa tag. Annyira, hogy azt mondják, maga a Furcsa Tag. Nem nevet, csak a szeme. Kiérünk az udvarra, átvágunk az ipari vágányokon. Dúdol, de előttem megy egy fél lépéssel, nem hallom pontosan, a dallamot. — Hátha a többiek a furcsák? Akik azt mondták magának, hogy én vagyok furcsa?... — Én nem tudom... — de azt is furcsának érzem, amit mond.
