Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
Vitó Zoltán: Félálom s ébredés közt Félálom s ébredés közt még a tejédes Hajnal simít szellós ujjakkal a homlokom mögött, de már szobám homályán az ezerfogú Nappal mozdul s nehéz vigyorral a homlokomra ül. S mint céhe műhelyéből a hadbainduló középkori mesterlegény naiv hitű fohászt kért az ottbonbagyott lánytól, úgy kérem tőled én is, ha útra indulok, bogy gondolj rám, ha félek. A „Német mMillf — török áfium” című Unósorozatának egyik darabja (1941—42) Csatlós Csaba: Füst szűrje lebbenése, Ház bála roppanása. Tűz szirma Száz lábnak robogása, Mély kútnak csobogása, Tűz szirma libbenése, Száz vödör láncolása, Csűr héja lobbanása, Száz kéznek nyugovása. — Pedig... — elhallgat, a dohányzóban rágyújtunk. Karikákat fúj. Én is. — Jól csinálja — mondja, és megnéz. Én is jobban fürkészem az arcát. Nyugodt, szinte felkínálja. Magas homlokra görbülnek haj tincsei. — Miért nem hord hosszú hajat? — Volt már... Túl sokan hordják. Olyan, mint az egyenruha. Nem szeretem a tömeges besorolásokat. — Igen, értem... — Még mondani akarok valamit, de közbevág. — Dehogy érti! Fogadok, hogy nem érti. — Vesztett, mert értem! — Feláll, nagy karikákat ereget a roskatag gyári dohányzó mennyezete felé, aztán szembefordul: — Maga pedig a Nagy Okos? Ne tiltakozzék! Lehet, hogy az. De akkor azt is mondja meg, miért vágtam le a szakállamat? — Fütyülni kezd, de abban a pillanatban nem figyelem, hogy mit. — Hm... Mert talán úgy érezte, hogy az meg álarc. Olyan, mintha valmi mögé elbújna az ember. S ha... — S ha sokan hordják, akkor az nem más, mint tömeges bújócska — szól közbe. — Ahelyett hogy belül építenék magukat, kívülről cif- rálkodnak. A divat éppen úgy cif- rálkodás és bohóckodás, mint a toois szerelés... Egyik kutya, másik eb! — Tovább fütyül. Már tudom is, hogy mit, de nem hiszek a fülemnek. — Tehát a középút? — ostobáskodok. Néz rám. mint aki akkor vesz észre. — Közép a fene! Egyszerűen, ez az arc az enyém és senki másé! Ilyen csak egy van, több sose lesz. Ezért mutogatom. — Khm... — Megint krákogni kellett. — Szóval maga ilyeneket beszél ? — Milyeneket gondolt? — Hát... — Miket mondtak magának rólam? Hogy magamnak való vagyok, meg ilyesmi?... Azt hittem, már abbahagyták. — Nem, nem mondtak semmi különöset, csak azt, hogy... — keresem a jó szót — hogy furcsa alak. — Kösz! Tehát afféle díszpéldány, mi?! — Nem. nem!... — tiltakozom. — Mondták, hogy kitűnően dolgozik, három helyett is néha. — Túlzás, de szeretem a tisztességet, a becsületet... Rám néz, és úgy folytatja. — Szeretem a tartást!. .. Tudja, mi az? — Maga mindig ilyen csípős? — nézek vissza összehúzott szemébe. — Csípőből lövök, ha alkalmam van rá. Mi az? Maga jegyzetel? —• Nem. csak... Azaz igen, de... — Én nem bánom, ha ilyen nehéz feje van, de a nevemet hagyja ki az egészből! — Miért éppen a nevét? — Mert az is csak az enyém. Egyedül az enyém. Vége a cigarettaszünetnek. Sokat tudtam meg róla, vagy keveset? A halhatatlan ember emmi bajom se történhet — szokta mondani. — Nekem nem! Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette ezeket a szavakat, amilyen megszokással az ember nap nap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerűségből, mint ahogyan a karját ösztönösen maga elé kapta, valahányszor más a kezét emelte rá: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem. Kamaszkorában még maga se vette észre. Kiszólásának legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: — rossz pénz nem vész el, vagy: csalánba nem üt a ménkő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások civódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éjszakai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet?! — Semmi bajom se történhet. Így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre először, amikor egy farsangos mulatozás után. éjfél múltával, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza háztűz- nézőből a falu legszebb lányától, s ahogy a sarki útjelzőhöz ért, a fölázott földből kipúposodó gyökérben megbotlott, s egy jókorát toppant előre, hogy egyensúlyát visz- szanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú dorong zuhant éppen csak annyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyobbat lépett. Majd a dorong után, melynek nem állt útjába a kiszemet cél, a hatalmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lányért bosszút esküdő vetélytárs. Az alig egyórás vőlegény azonban egyetlen percig se törődött az ügygyei. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a husáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról lerázta, és vissza se fordult a földre bukott vetélytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így, alig hallhatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom... Nekem nem... Csak amikor túljutott a kővetkező kereszteződésen, csengett visz- sza a fülébe tulajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Még számtalanszor kicsúszott száján a megszokott szólásmondás, de utólag most már mindannyiszor észre is vette, s ilyenkor bizony megdöbbent tőle. Lassan-lassan hinni kezdte, amit mond, s ahogyan idősödött, egyre tudatosabban használta régi sablonját, sőt, annak értelmében rendezte mór az életét. Egyik barátom hívta fel rá a figyelmemet. Jól tette. Azt kellétt volna még megkérdeznem, hány éves. Aligha lehet sokkal túl a húszon. Azt is megtudtam, hogy rászól a többiekre, ha káromkodnak. De nincs visszabeszéd, mert kitűnően cselgáncsozik. Ritkán jár társaságba. nehezen tegeződik. De az arca nyílt, barátságos. — Azt is hallottam, hogy magányos — mondom, miközben visz- szafelé ballagunk az üzembe. — Ki nem az? Talán azt nem értik, hogy mostanában kell tisztáznom a viszonyomat a hegyekkel, fákkal, madarakkal... elhallgat. Talán várja, hogy meglepődöm. Aztán elindul. Üjra fütyül..!. Ahá! Ez nem más, mint az Örömóda dallama Beethoven IX. szimfóniájából. Ez már több a soknál!... — Mondja, miért csinálja ezt? — Megtorpan. — Ezt az egészet! — Ezt? Mit? — nevet. — Az egészet? — Karjával körbeírja az eget, a gyárat. — Igen, ezt az egészet! — mondom enyhe gúnnyal. —• Hogy miért? — Már fogja a targonca indítókarját. — Mert semmiből nem lesz semmi. Ugye, érti? — nyújtja a kezét. — Mondja, találkozhatunk még? — Hunyorog, mókázik a vonásaival, elindítja a targoncát a gépek közt, majd visszatolat. — Szívesen, de ne itt! — mutat a gyárcsamok kormos falaira, alacsony mennyezetére. — Ott, ahd magasabban van az ég! Hogy bármibe fog is: vele ugyan nagy baj nem történhet. Vele nem!... Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, összekülönbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a városba költözött, asztalosműhelyt nyitott, s a kezdő próbálkozásban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntartani. Azért mégse esett kétségbe. Pedig elő-előfordult, hogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. Ezzel a hittel indult el hazulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút hagyott otthon, és fiatal, várandós asszonyát. A fronton, az állandó életveszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy-egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontossággal. Mesébe illő véletlenek történtek vele, míg a bajtársak egyre sűrűbb sorokban hullottak mellőle. Olykor, váratlan viharszünetben, maga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen ? Sorozatos véletlenségek? Érezte, hogy ar*i sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetésfélét, törvényszerűséget sejtett az ismétlődő véletlenségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem élnem kell! Kell! élyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis hogy miért kell életben maradnia, mi a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szellemében élt. Soha nem csúszott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlékezetes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiuk született, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban^ annyi vér után, először otthon, az ajtóküszöbön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő istentelenségéből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cimbáló, ölelő karú aprósággal, s drága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem halhatok meg, én nem. Drága kisfiam... Így indult a megterített asztal felé, és magasra kapta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcába csípett, és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenyerét. Elvitathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszársapkát meg a falovat. Az évek fékezhetetlen gyorsasággal futottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gya- luval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkén-egyene- sen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történhet... Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú szemében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze a fától, az enyvtől, a faragókéstől semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fából összemérni, sem díszes lámpaállványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem jelentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legkisebb?... Belülről mélyen föl-- zokogott, valahányszor gondolataiban eddig ért. A régi szavakat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... Ez az egyre csöndesülő hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — mi az, hogy nem halhatok meg? A halálom óráján is ezt mondom majd? Hogyan mondjam, miért mondanám akkor is?... A felesége azzal ébresztette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már föl a villanyt, mert rosszat álmodott. és fél. — Valami nagy szerencsétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meghalt, előtte ugyanígy éreztem magam. Ilyesmit álmodtam akkor is... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én nem; nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen!... — Keserűen méregette a kétélű eshetőséget, s ez a szorítás nem lazult többé. Szörnyű rémületben élt, s ha legkisebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezsgyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó. kétkezű ember elé formálni, az anyagtalan anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, amerre oly kevesen merik, föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagául apja életét, a fát választotta. A fát, a gyaluiható, véshető, faragható, festhető fát. A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét folytatta, bármennyire nem tudta ezt, s ha apja elkeseredett is az évek óta élő ellenkező hitben. Apja életét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túlugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak magasabb fokon. Ahogyan az első háznál nagyobb a második, az először épült vályogkalyibánál a világváros kőépülete. Mert az idők rendje, hegy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától kapott erővel, s az érte nyúló napsugár csalhatatlan, tiszta ragyogásába vetett hittel. városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva. semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem halhatok meg... Soha nem volt ebben annyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor elengedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit jelent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell... OmaáUUotta: Uku; Ildik«
