Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
1987. MÁJUS 23. Irodalom» művészet 9 Benyó Judit: Nyílik az almafa virága Az almafa bús virágai ilyenkor halványan remegnek, Ilyenkor a lila liliomok repülnek a májusi éjben, misztikus szirmaik összeborulnak és mérges illatuk beleivódik sejtjeimbe. Ilyenkor nyílik, május elején a tulipán, vállad illatát érzem, mellkasodét, göndör hajadban fehér nárciszokként futnak az ősz hajszálak nyílnak az orgonabokrok a pilisi hegyeken, áramlik szét az élet. Megszédült orgonabokrok viszik a nagyvilágba a te ölelésed! Szentendrei táj Szenti Ernő: Te is láthatod az iskolázottabb évszakok vonzódnak a testmeleg fényekhez elfogadtatják magukat az egymással rivalizáló mezőkkel távol áll tőlük a fák adminisztratív eszközökkel való lombtalanítása létezésük fundamentuma az idő eredményeiket nem rejtik véka alá te is láthatod ha elhagyott tájak mellett vezet el utad ral mosott fehérnemű esetén.” Ahogy ezt a címet meghallottam, azonnal beleszerettem. Ráadásul nyomban ajánlatot tett. „Natasa — mondta —, te moszkvai vagy. Házasodjunk össze!” Ah, de boldog voltam!. Rögtön meghívtam: ismerkedjen meg anyámmal és nagyanyámmal. .. Amiikor azon-| ban meglátta, hogy vele együtt öt és fél nágyzetméter lakterület jut ránk fejenként.. Röviden: ezek után „a tehetséges, nagy jövő előtt álló” férfi-ideált végleg kihúztam eszmény-naptáramból. Maradt a „magas, karcsú, napbarnított”. .. Alekszander, a sportember hajlandónak mutatkozott. De ekkor már én is tapasztaltabb voltam. — Nem — mondom, — előbb házasodjunk össze, aztán élhetünk majd együtt. — Holnap versenyre utazom, inkább ismerjük meg egymást ma, s ha visszatértem — összeiratkozunk! — Hát így lett oda valamennyi ideálom. Egy teljes készlet! A padokon üldögélő öregek tüntetőén félrehúzódnak tőlem. Neheztelve pusmognak: „Honnan ennek ez a gyerek?” Honnan, vajon honnan? A gólya hozta! Mert manapság a legtöbb férfi gólyaként működik! Hogy miért történt így mégis? Talán mert a mai filmek receptje szerint az én férfiideálom többkomponensű?. .. Vagy inkább azért, mert az élet nem mozi ?,.. Amikor aztán álmaimról végleg lemondtam — Olenyka lányom már járni tanult —, a park homokozójában véletlenül találkoztam Andrejjel. Valamikor harminc évvel ezelőtt együtt jártunk óvodába. Ugyanebben a homokozóban játszottunk. Akkoriban nagyon tetszettem neki. Ezt értésemre is adta — új lapátjával két ízben egymás után a fejemre sózott. Most meglett férfi, és a mellékelt ábra szerint egy gyermeke van az első feleségétől.,. S amikor az esküvői asztalnál ülve ránéztem. és könnyeket fedeztem fel a szemében, egyszeriben úgy tűnt: magas, karcsú, jóképű, okos és szellemes... Hamarosan megszületett a közös gyerekünk! De ez semmi. Nemrég Olenyka lányomnak elkezdtem az esti mesét Bolond Istókról. A lányom hirtelen félbeszakít: — Miket beszélsz te itt nekem össze-vissza? Valami hercegről meséli inkább! —= Miféle hercegről? — kérdeztem csodálkozva. — Olyanról — válaszolja —, aki magas, karcsú, jóképű, okos, szellemes... Tudjon gitározni, divatos nadrágot hordjon, legyen a fején korona, a lábán márkás sportcipő. . . Elgondolkoztam. Miféle mesét mondjak és ennek? Kezdjem talán úgy: — Hetedhét országon túl, valahol a világ végén élt egyszer egy hercegkisasszony... Valamennyi osztálytársa epekedett érte, szerelmes leveleket írtak neki. De a hercegkisasszonynak egyik sem tetszett — ő egy igazi hercegre várt... Igen, igen, így kezdtem! A folytatás meg majd csak lesz valahogy. .. (Forditota: Baraté Rozália) szterke úgy talált rá Fejesire, mint egy elelvesztett, ismerős csecsebecsére. Fejesi egy márványasztal sarkánál ült, és azon gondolkozott, hogy mégiscsak jobb lenne a másik sarkon ülni, amikor Eszterke belibbent a helyiségbe, körülnézett, aztán Fejesi asztalához telepedett. „Megvárhatom itt Bácsnét?”, kérdezte derűs, nyári hangon. „Tudom, hogy ismered.” „Tegez”, csillant fel Fejesi, és az asztalra könyökölt. „Meleg van”, mondta riadtan, és attól félt, hogy Eszterke feláll, és elrepül, mint egy csalódott madárka. De Eszter ott maradt. Beszélt, mesélt, igazi fogsorral nevetett, és szerette a nyarat, az időt és az esetleges öregséget. A haja barna nyakába simult, a kezén kékköves gyűrű, benne a méreg, évszázadok óta „Ne jöjjön Bácsné”, gondolta Fejesi. Eszter arcát figyelve. „Szomorú?”, kérdezte Eszterke egy rövid, utolsó lélegzetvételnyi hallgatás után. „Nem hiszem”, felelte Fejesi. „Melegem van.” „Pedig milyen jóképű fiú lehetett valamikor”, mondta Eszterke. Fejesi fájdalmas zúgást érzett a fejében, a bal szeme mögött. Előző éjjel verekedésbe keveredett, óriási pofont kapott a bal halántékára, elvesztette az eszméletét, reggel saját felelősségére távozott a kórházból... „Tudja, Eszterke, egyszer megijedtem a korai haláltól, és azóta öregszem”, mondta. „Hülyeség”, mondta Eszter, és lebiggyesztette a száját. „Feleslegesen születtem”, folytatta Fejesi lelkesen. „Keveset alszik, szerin- ' tem.” „Na mindegy”, horkantott Fejesi. „Jó idő van, nem?” „Főzök magának ebédet, ha akarja”, mondta váratlanul Eszter, mint egy népmeséi jólélek. „Nehezen nyelek, Eszterke”. „Levest főzök, csontból.” „Nem fontos. Majd őszszel, az első lassú eső napján.” „Most mi a baja megint?” „Mindjárt itt lesz Bácsné.” „Menjünk el”, mondta Eszterke. „Egyedül vagyok otthon, és látom, hogy piszkos a gallérja, izzad a homloka, remeg a keze, nincs egy vasa sem. Pedig maga jó ember.” „Néha levelet kapok, ismeretlen vidéki feladótól. ö is ezt írja.” „Nahát.” „Tudja, mi az a miserere, Eszterke?” „Ha akarja, nálam lakhat. Egyedül vagyok, és maga jó ember.” „Rossz lakó vagyok.” „Pedig meggyógyítanám.” ,jNem vagyok beteg.” „De az. Látom az orrán, lapos ” „Összetörték.” „Nem igazán lapos. Ha alszik, biztosan hegyes.” „Holtomba hegyes lesz, családi hagyomány.” „És görbén ül, tudja?” „Eszterke, én marésallnak születtem. de most nincs háború.” „Eszik maga rendesen?” „Nézze...” „Menjünk, jó? Még dél előtt hazaérünk.” „Rossz vendég vagyok.” „Nem vagy vendég”, tegezte újra Eszterke. és Fejesi érezte. hogy tisztul, fénvesedik a szeme ...' „Pedig”, mondta halkan, „pedig mindig azt hittem, hogv vendég vagyok, felesleges, riadt vendég.” Eszterke: „Lefüggönyözöm az ablakokat, huzatot csinálok, lemezjátszóm is van, sok zenét hallgatunk ...” És Fejesi. a tárcaíró, elment Eszterkével. Bácsnénak megüzenték, hogy soha nem jönnek vissza. Eszterke lakása: modem, fényes, szegletes. Fejesi feszengett. Csak a zsúfolt, koszos, szagos lakásokat szerette, amelyekben mindig érheti meglepetés, egér bújhat ki a falból, váratlanul leszakadhat a redőny, örökéletű galamb szállhat a párkányra, a sarokban karosszék rogyadozik, a falon ferde képek, esetleg rozzant zongora is áll a fal mellett, hogy estefelé önmagától megszólaljon, és kopogó, száraz zongoradarabokat adjon elő. „Akarsz zuhanyozni ?”. kérdezte Eszter, és a retiküljét a fotelba dobta. „Van bojler.” Fejesi leült. A zúgás bal szeme mögött egyre erősebb, egyre be- zártabb. „Mindjárt hozok valami hideget”, mondta Eszter, természetes mozdulatokkal levetkőzött, Bólya Péter; A dongó vörös pongyolát öltött, és eltűnt a konyhában. „Talán ő tudja, mi zúg a szemem mögött”, gondolta Fejesi. „Itt maradok”. ... És Eszterke erős levest főzött, és a kezére támaszkodva figyelte Fejesi szürcsölését, aztán Eszterke kimosta Fejesi ingét, Eszterke megnyomkodta Fejesi nyakizmait, Eszterke szép volt. igazi nő volt, őszinte, egészséges . .. „Ugye nem hagysz itt?”, susogta Fejesi fülébe. „Rossz vendég vagyok”, gondolta a hanyatt fekvő, karja-a- feje-alatt pihenő Fejesi. Estefelé (hűvös, szeles idő) sétáltak. A zúgás egyre erősödött Fejesi szeme mögött, és bárhová nézett, a világ egyik felét képlékeny, fogyó-terjeszkedő feketeség foglalta el. Eszter úgy állt a Duna-parti korlátnál, mintha várna valakit a túlsó oldalról. „Tényleg, mintha valami készülődne a Gellérthegy alatt”, gondolta Fejesi, aki most a szemközti parton észlelte a fekete feketeséget. Eszterke: „Szűzen mentem férjhez, tizenhét éves koromban”, mondta váratlanul. Fejesi helyeslőén dünnyögött. „És sokáig nem is tudtam, mi a nemi öröm”, folytatta Eszter haragosan. „Mi lehet az ott a túlsó parton?”, gondolta F. „Az éjszaka?” „Nem szerettem a férjemet”, mondta Eszterke. „Én...” Fejesi nyög, mondania kellene valamit ... „Én majdnem belefulladtam a Dunába, ötéves koromban." „A férjem öregebb volt a koránál, és durván viselkedett velem.” „Belerohantam a vízbe, elmerültem, apám utánam ugrott, belém akadt a keze.” „Azért váltam el a férjemtől, mert megcsaltam.” „Vagy a holnapi nap készül a holnapi napra?”, gondolta Fejesi a túlpartot figyelve. „Aztán lett egy barátom, a Béla, másik nevén Görény.” „Én ... Kéthónapos koromban bombázták a várost, ahol születtem, és egy ötszázkilós bomba ..„De Béla sokat ivott, és éjszakánként zenés éttermekbe jártunk.” ........A bomba a házunkra esett, de nem robbant fel, áttörte a két emeletet, bezuhant a pincébe, ahol voltunk, füstölgött. aztán megdöglött. És most élek. Eszterke.” „Géza volt a második férjem, de nem szerettem igazán, mert vékony lábszárai voltak”, mondta Eszter. „A lakás, ahol együtt voltunk, eredetileg Gézáé volt.” „Tisztkoromban majdnem agyonlőtt egy kiskatona”. mondta Fejesi. .^Egyébként leválasztott lakás.” „Elaludt az őrségben, kimentem a toronyhoz, hogy felébresszem, de amikor a közelébe értem, felriadt, félálomban rám lőtt, hat golyó, Eszterke, egy lépésnyire elém, a hóba.” „Géza iobb férfi volt. mint a Görény.” Lüktetve növekedik a fekete semmi a túlsó parton. Fejesi újra a homlokához nyúl. fáj a zúgás a bal szeme mögött. „Te egészen más vagy, mint a Görény vagy a Géza”, mondta Eszter. ..Közeledik”. nézte riadtan a túlsó partot Fejesi, a zúgás már dörömbölt a szeme mögött. „Senkit nem szerettem ennyire, mint téged, tudod?”, susogta Eszter. ..Eszterke, mi az ott a túlsó parton?”, csikorgóit Fejesi „Finom vagy.” „Lüktet. közeledik, mi lehet az?!” „Nincs ott semmi, te kis buta.” „De...” „És holnap, vagy holnapután...” ..De hát a szemem. Eszterke. a bal szemem...” „Vagy még később ...” „Közeledik. Eszterke. közeledik!”, ordítja Fejesi, most, most! a túlparti feketeség a szeméhez ér! Eszterke felsikolt, „jaj, dongó!”, sikítja, hatalmas fekete dongó köröz körülötte, és a zúgás ... a zúgás megszűnik Fejesi koponyájában. „Belőled jött lei, jaj, láttam, a bal szemedből jött ki!”, sikoltja Eszterke. és kapkodva tartja magától távol a dongót, közben hátrál', távolodik. eiesi már semmit nem lát a bal szemére. „Eszter... Ne menj el.” „Ne nyúlj hozzám. segítség, segítség !”, Eszter futni kezd. hadonászva, meg-megállva, a dongóval hadakozva ... Aztán végképp eltűnik, hiszen alkonyo- dik, estére jár. A dongó visszatért. körözött egyet-kettőt Fejesi előtt, aztán megemelkedett, indult a város, az emberek felé. Fejesi... „Az első”, gondolta. Oaszeíllította: Rékasy Ildikó Mákoskalics Csorba Győző: Idő-infláció Ijesztő, ahogy tízesekben számolom az időt, s mind gyakrabban rájár a nyelvem: „Húsz, harminc, sőt, ég ura, negyven, már negyven évvel ezelőtt...” Idő-infláció: nagyobbak lettek a címletek, az éveknek, nemcsak a napoknak értéke megkisebbedett, s a forgalomból lassan kikopnak. Majd még tovább és még tovább, majd végül egész életem aprópénz lesz. lyukas peták, s csörgeti, kölykös vagyonát, bő markában a végtelen. F E
