Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
Irodalom, művészet 8 1987. MÁJUS' 23. Molnár Zoltán: =Pöszméte, földieper Terítés Jenei Gyula: Határtalanul Szeretnék írni olyan lágyan ömlő szabadverseket, miként ama svédországi T. G. úr, aki páncélosodó maszkjaink mögött fölvillantja a kamasz hiteket, s a csitri szerelmek májusi glóriájának emlékét égeti belénk - s élni tanít a szélsőségeket egybekötő muszájon egyensúlyozva föld és ég, haza és tartózkodási hely, valamint a gyermekkori fürdőzések örvényes meztelensége és az úszósapkás medencekényszer között. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a 120 éve született Fényes Adolf alkotásaiból válogattuk. Ha belegondol az ember, ezek a debreceni csemetekertészek az okai. Kitalálták a pöszmétefát. Egyébként másutt ezt egresnek hívják; Debrecenben, s az országnak ezen az egyenes részén pöszmétének ... Olyan lett, mint az igazi fa, csinos kis törzse, koronája, s nem kell a gyümölcsért lehajolni, csak megáll mellette az ember, s éppen a keze magasságában szedheti lefele... Mert az öreg Birizdó vett belőle tíz darabot, s hátul a kertben, ahol a barackfa egyszercsak kipusztult, mérgében annak a helyére telepítette a pöszmétét. Ez nem kap majd náthát minden szélfuvalom- ra. Vagy kettő ugyan tétovázott egy kicsit, de a harmadik esztendőben mind a tíz becsületesen termett. — Gyere, Balázs — mondta az unokájának —, szedünk egy kis pöszmétét! Főz nagyanyád jó kis levest belőle. Mert ilyenkor nyár elején, iskolaév végén, a fia be szokott állítani a két unokával. Ha csak két- három napra is, de örömet szerez vele a nagyszülőknek is, meg az unokáknak is ... Az öreg nem a nagyobbikat hívta pöszmétét szedni, nem akart neki fájdalmat Okozni; hiszen István még jól emlékezhetett a barack ízére, ami kipusztult. Azelőtt, míg hetekre lejöttek vakációban, István legelte le... Mire felnézett, Balázs már nem volt ott: — Hol vagy, Balázs? Észrevétlenül besomfordált. Birizdó egyedül szedte meg a leves- nekvalót; nem mondhatja, hogy az unokája cserbenhagyta, ő sem szed. A leves ízlett. A fia halkan megjegyezte: — Ne haragudj, nagyapa, hogy Balázs megszökött a pöszméteszedésből, összeszurkálta a kezét a tövis ... — Elég hamar. Legalább Istvánt visszaküldhette volna maga helyett Nagyapa részvéttel nézte a kis összeszurkált kezét. Szegény kis pesti gyerek ... De talán még István ... Benne még próbált reménykedni. Amíg az iskolaév kezdete előtt afféle nyárvégi búcsúlátogatáson őt is nem hívta egy kis munkára. Csak egy kis krumpliásásra. Augusztusvégi, már egészen jól kifejlett krumplikat ástak ki a földből, de ezekről még jól lehetett kaparni a bőrt, mert héjának még nem lehet nevezni... Kék bádogtálban volt a krumpli, vízben. Onnan kiszedve nagymama megkaparta, és tiszta volt, darabolható, főzhető. De Istvánnak nem volt kedve ka- pargatni, azt hitte, hámozni köny- nyebb... Az öreg Birizdó kivette a kezéből a krumptíhámozó kést, leült a helyére. — Nézd, kisfiam, milyen egyszerű — mondta neki, s megmutatta, hogy húzza rajta a kést, s szép tiszta krumpli marad ott. — Ügyes vagy, nagyapa — kacagott István —, csináld csak, ez neked való! — S elszaladt. Szóval voltak ilyen esetek. Amikből az öreg Birizdó úgy látta, hogy unokái bizony már városi gyerekké váltak; vagyis városának születtek, s nem igen vará- zsolhatók vissza falusivá. — Ne bosszankodj, apja — mondta neki Boris néni —, hiszen ma már ez így van, így nőnek fel a gyerekek. Más a világ... Dl is határozta, hogy nem bosz- szankodik. Karácsonyra nem tudtak hazajönni, s olyan csomagot csináltak nekik hurka-kolbászból, diós-mákos tekercsből, szépen megklopasztott kacsából, amilyet csak felvettek a postán. Húsvét- kor is; egy teljes füstölt süldősonkával helyettesítve a kacsát. De iskolaév végén csak egy levelet kapott a fiától, hogy majd csak a nyár közepén tudnak leutazni ... így történt, hogy amikor ráérett a pöszméte, éppen meglátta, hogy a szomszéd telkén a két nagyobbik gyerek, mert azoknak több is volt, szóval két akkora fiú, mint az ő István meg Balázs unó- 9 kája, kapálja a tengerit. — Te, Pityu — szólt át, mert ezt a fiút még Istvánnak is keresztelték —, nincs kedvetek egy kis pöszmétét szedni? Ha segíttek, kaptok belőle. A cseresznyefa alatt még ott állt a kétágú létra, annak az egyik szárát áttette a kerítésen, azon mászott; át a két fiú. Elmondták okosan, hogy nekik minden talpalatnyin kukoricát kell termelni, mert az apjuk bejár Debrecenbe gyárba dolgozni, s az anyjuk hizlal, amit tud, mert ők, öt gyerek, sokat megesznek. Járatosak voltak családjuk gondjaiban, s erről olyan természetesen beszéltek, hogy az öreg szívesen végighallgatta őket. — Na, vigyétek ezt anyátoknak, még főzhet belőle ma délre egy kis pöszmételevest. — Ezt? Az egészet? — Ti szedtétek. Amit én szedtem, elég lesz kettőnknek. így kezdődött a történet másik ága. Ez is a pöszméteszedéssel. De e két fiúnak nem szurkálták ösz- sze a kezét a tüskék. Mikor a nyár közepén a fuvaros Kubik hozott egy öl akácfát téli tüzelőnek, ott rakta le éppen a kapun belül. Mert az udvar már nem olyan volt, mint régen: szekér, ló-járta tág tér; az öreg már vagy tizenöt évvel ezelőtt feltörte, virágot, bokrokat ültetett, a tornác előtt meg egyenesen szőlőt telepített. Akkoriban mindenfelé szőlőt ültettek ebben a soha szőlőt nem látott faluban. Elég az hozzá, (hogy jön a szomszéd csóró Ci- negéék Pityuja: — Behordom én ezt, Balázs bácsi. — El se bírod, te ... — Amit nem bírok, otthagyom. Az öreg mindig maga hordta a fát a tüzelőraktárrá változott istállóba, mióta behajtani nem lehetett. Most jólesett a derekának ez a kínálkozás. A nyelvén volt, hogy megkérdezze: mit kérsz érte? De szerencsére nem mondta ki. Csak bólintott: — Ha van kedved ... Hátul motozott a kertben. Mikor előrejött, hogy hol tart már vajon a Cinege-gyerek, addigra egy szál se volt az akácból a kapunál. A vastagja se. Ügy látszik, mindet bebírta. Három napig nem is látta a gyerekét. Hanem mikor a meggyfákat már nagyon ideje volt letakarítani, s ő se felmászni nem vélte illőnek, sem a kétágú létrát állít- gatni nem volt kedve a fák alatt, maga ment át a szomszédba. — Jó napot, Terus ... — Mi baj van, Balázs bácsi? — A fiatalasszony megállt a konyhaajtóban, kezében vesszőkaskával, s úgy csudálkozott, mert Birizdó Balázs talán még soha nem jött be a kapujukon. — Semmi baj, semmi... csak arra gondoltam, hogy a gyerekeidnek nem volna-e kedve felmászni nálunk a meggyfákra, mert ami még nem hullt le, s nem érem el, le kéne szedni. — Pityu! — kiáltott a fiatalasz - szony, s jött is a fiú valahonnan hátulról. — Balázs bácsi akar megkérni valamire ... Nem várta az öreg meg a gyerek tárgyalását, ment a konyhába. — öt perc — nyilatkozott Pityu —•, megyünk ... Birizdóéknál volt egy kis összeütközés. Balázs bácsi szerint kevesebb meggybefőttet kell eltenni. Boris néni viszont a csalódások ellenére is teljesíteni kívánta nagyanyai kötelességét. — Láttam én anyád kezében egy vesszőkaskát — mondta az öreg délután Misinek, a kisebbik Cinege-fiúnak —, arra volna szükség. Két nagy kosár meggyel küldte őket haza. Mik'or a nagyobbik tiltakozni próbált, rámordult: — Te csak ne szólj semmit, a fahordás után is megszöktél. Mikor nyár végén a fia mégis lejött az unokákkal, úgy rendezte, hogy előtte kért segítséget a Cinege-gyerekektől. Hadd lássák. Föl- dieper-töveket rakott át a kert egyik oldaláról a másikba, megunt talajból pihent talajba. Cinege Pityu vederrel hozott át az ő óljuk mellől egy kfs vegyes trágyát, nagyon gondosan beledolgozták a földbe, igazán csodálatos, porha- nyós eperágy lett belőle. A fia még vetett is rá egy pillantást, de az unokáit egyáltalán nem érdekelte, a trágyát büdösnek érezték, s az meg sem igen .fordult a fejükben, hogy ezen a talajon milyen finom földieper fog teremni jövőre, hiszen az ideit sem kóstolták meg. Az öreg nagy gonddal ültetgette el a töveket, a meztelen talajt meg vastagon beszórta a belső udvaron reggel lakaszált fűvel, hogy kj ne száradjon. Elképzelni sem tudta, hogy ebben valaki ne találjon gyönyörködni valót. De hiába topogott, nem jöttek ki megnézni, nagyapa vajon mit csinál. Pityu bezzeg, Cinege Pityu hűségesen térdelt mellette, és még mindig talált valami rendezgetni, javítani valót. Megsimogatta a fejét, otthagyta térden az új eperágy mellett, s ő mégis bement az unokáihoz; nem akart Boris nénivel ütközni. A menye már jött elébe, a kertajtónál találkoztak: — Jöttem már megnézni, mivel van elfoglalva nagypapa, hogy hiába várjuk... — Semmi lányom, el kellett kaparni néhány tő földiepret... hogy jövőre is teremjen ... hátha esztek belőle... Ez a Cinege Pityu segített nekem, ügyes gyerek; szeptemberben hatodikba megy, ő a legnagyobb ... öt közül... — öt gyerek, te jóisten! Hiszen olyan már nincs is ... — csapta össze kezét a menye. — Istvánnal egyidős — mondta gyorsan a fia —, csak a mi fiunk nem igen hordaná át vederrel a trágyát... .— s nevetve bökött István fejére. — Nem is trágyahordónak Részül ... —< mondta a menye. Igazán nem az apósát akarta megbántani, csak a fia védelmében illett ennyit szólnia. Az öreg Birizdó nem is vehette magára. Hiszen ő maga sem paraszt volt, Debrecenbe járt be dolgozni, míg nyugdíjba nem ment. Éppen csak a háza táját, vagyis az ősi telket munkálta meg egész életében ... Mégis rosszul esett neki ez a trágyahordó. Vagyis hogy István ugye, ő már egy igazi pesti gyerek, nem trágyahordónak készül. Nem. Bizonyára valami úriembernek, vagy minek, is kell ma mondani. Azért .nem tud neki soha segíteni. Nem az ügyetlensége vagy a lustasága miatt. Nem szólt semmit, de kigyöngyözött a homloka. Szinte haragudott Boris nénire, amiért tömte őket minden jóval. De el is szégyellte magát emiatt. Csak hadd adjon nekik pesti gyomorba való ételeket. Hiszen mégis a fia, menye, unokái. Talán valahogy nevelni kellett volna másképpen ... már a fiát, amíg el nem ment itthonról, hogy az is másképpen nevelte volna a saját gyerekeit. Nem, nem esett köztük egy rossz szó sem, azután sem. S Birizdó Balázs nem akadályozta a karácsonyi meg húsvéti csomag- küldést — mert mind ritkábban jöttek haza —, de mintha a csomagok egy-egy picivel soványod- tak volna. Az idő telik. Az ember öregszik- Balázs bácsi mind köny- nyebben és szívesebben fogadta el a Cinég»-gyerekek alkalmankénti segítségét. Eléggé bejáratosak lettek a Birizdó-házba. De különösen, s természetesen a kertbe. Mikor a legközelebbi iskolaév után megjelent István fia a kisebbik unokával — tehát a fele-család —, nagymama kiküldte Balázs bácsit a kis Balázzsal a kertbe: — Menjetek, szedjetek egy kis epret az ebédhez! — Csak egyed, kóstold! — mondta az öreg Birizdó az unokájának. Szép piros, érett gyümölcsök voltak. — Jobb szeretem cukrozva... — mondta a kis Balázs, Ekkor érezte először az öreg azt a furcsa érzést, hogy szinte sajnálta a saját unokájától az epret, s szívesebben hagyott volna leté- petlenül a szárán legalább valamennyit a Cinege-gyerekeknek. Akiknek eszükbe sem jutott volna cukorral elrontani a gyümölcs csodálatos, természetes ízét. Mert ezek elrontják. Sajnálta is az unokáit. Ezért is sajnálta. Alkonyattájt megállt a tornácon, s elnézte a szomszéd Cinegéék házát... Nemcsak a telek volt fele-szélességű, mert már az előző nemzedékben szétörökölték, hanem a ház is kicsi. Elgondolkozott, hogyan is férnek el benne öt gyerekkel? Talán ekkor született meg benne az elhatározás, hogy mikor a fia meg az unokája hazautaznak, Pestre, ő bemegy Debrecenbe, megérdeklődni, nem hagyatkozhatnak-e úgy, nem intézhetné-e oly módon, hogy a ház meg a telek azokra maradjon, akik rá is szorulnak, meg becsülni is tudnák ... Munkálni. Bár a falu el fog ítélni — gondolta. Talán nem ds a végrendeletért, hanem mert nem neveltem a házamba olyan örökösöket, akik nem hagynák üresen. Mihail Zadornov: Mese kislányoknak Gyakran megkérdezik, miért menten ilyen későn férjhez? Egyetemet végeztem, ráadásul nem is hazai cuccokban járok, és ha a férfiak elmennek mellettem a strandon, gyorsan behúzzák a hasukat... Holt itt a hézag? Hát ott, hogy egész életemben az ideálomra vártam. Osztálytársnőim tíz éven keresztül továbbították a fiúk hozzám írt szerelmes leveleit. Alighogy véget ért az isikola, valamennyi osztálytársam karriert csinált. De én nem! Nekem nem imponáltak az évfolyamtársaim. Akkoriban én a tévét és a mozit imádtam, kedvenc színészeim fotóit gyűjtöttem, úgyhogy az ideálom összetetté vált: Alain Delon és Armen Dzsigarhanjan-keverék. Vagyis: Armen Delon! Magas, karcsú, jóképű, napbarnított, okos, szellemes, tehetséges, nagy jövőjű, titokzatos múltú, lehetőleg Adi- das-feliratú cuccal. Sztereomagnó- ja — az feltétlenül legyen! Kék csempéjű fürdőszobája — minimum! Autója, amit fél kézzel vezet, miközben a másikkal jó zenét keres, és tüzet ad — úgyszintén... Ráadásul legyen fiatal — harminctól hetvenig! És mit gondolnak? Kivártam! Mint ahogy az a nagy könyvben is meg van írva! Ah, mennyire szerettem őt! Ha egy vendéglőben nincs hely — nekünk van. Zárt körű rendezvényre miden jegy elkelt? Nekünk házhoz küldik a jegyet... És micsoda sztereofelszerelése volt! Mikor Moszkva-kömyéki nyaralójában teljes hangerőre kapcsolt, Voronyezsben a szeizmográfok földrengést jeleztek. És milyen titokzatos volt! Könyvszekrénye legfelső polcán köteteikre rúgó igazolvány! Egyidejűleg számomra ő volt az elsőosztályú nemzetközi sportnagymester és harmadik kategóriás rokkant. Igazolványaival mindig a szükséges helyzetnek megfelelő módon, megfelelő időben — soron kívül — érte el célját. Még a női strandra is volt állandó — férfi névre szóló — belépőjegye, összegezve : máig sem tudom, mi volt az én Péterem munkája, de azt meg kell hagyni — remekül keresett. Mígnem egyszer aztán kerek hét évre — teljesen kimerült. Hála. az én Péterem „szellemes, jóképű és titokzatos múlttal” rendelkező adottságainak — örökre lemondtam fentebbi ideál-képemről. Maradt: „a magas, karcsú, okos, tehetséges, nagy jövőjű” kategória. Valószínű megjött az eszem, mert a nyaraló, a kocsi, a kutya — már nem jelentettek akkora értékrendet Gyereket szerettem volna. Már éppen az egyetemet is befejeztem, amikor az egyik jelesen végzett évfolyamtársam, Nyikoláj — valóságos zseni! — odajött hozzám. „Tudod mi a címe az én diplomamunkámnak? — kérdezte. — Az Ingrediens és az ablációs ad- szőrbens kvázldiszkrét kontinu- uma a nagyhatású Darja mosópor-
