Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁJUS 23. SztnuM*' Kár lenne elpuskázni Utazik a nagymama Szorosan térdére simítja szoknyáját, meglazítja álla alatt a kendő csomóját, s a világért se dőlne kényelmesen hátra a vasúti kocsi ülésének támlájára. Lopva fölnéz, a feje fölött szatyrok, három-négy csomag, jól állja-e majd a vonat ingá- sát. Szemügyre veszi az utitársakat, s mivel a férfiak vannak többségben, örül, amikor az utolsó szabad helyre egy nő ké- redzkedik be. ö felel legelébb. ott. a harmadik hely még nem foglalt. Ahogy a vonat elindul, először csak halkan, magában, aztán hogy látja, legalább egy utitárs figyelmesen néz rá, annak mondja. Megszokta már, hogy minden évben fölhasználja a vasúti kedvezményt, a nyugdíjasoknak járót. Szerencsére vagy bánatára, ugyanis tud hová, kihez utazni. Ez a mai világ az ő gyerekét is messzire vitte a szülői háztól, a falujától, s a világért se panaszként mondja, de egyre ritkábban van idejük a fiataloknak haza utazni. És hát ugye, ha ők nem, utazik a nagymama. Különben hogy is utazhatnának a fiatalok ütre-hoppra, annyi a dolguk, olyan hajszolt, zaklatott, elfoglalt az életük, hogy megérti ő, sokszor a levél helyett is csak egy üdvözlőlap jön nagysokára. Ez az élet, a mai fiatalok száguldó életritmusát csak az érti meg egyszerű falusi öregasszony mivoltában is, mert maga körül is hasonló élettempót, módot lát. A falu se igazán az már, ami hajdanán, s mindjárt hozzáteszi, nem is baj, mert a gyerekkori falujából ő nem tud sok szép, értelmes dologra visszagondolni, ö még járt gyerekkorában mezítláb a mezőn. neki nagy öröm volt, ha aratáskor a szomszédék lovaskocsiján mehetett a szérűre. Manapság meg ugye, nem istállót, garázst építenek az új falusi házakhoz is. Arca megszínesedik, szeme nevetősre tágul, amikor meséli, micsoda gyönyörű házakat építenek manapság már falun is az emberek. Gyönyörű, mert kényelmes, mert benne a víz — óh, az ő lánykorában még az esti kútra járás is esemény volt, mégha húzta is vállukat, egyensúlyozásra késztette járásukat két nehéz vödörrel a horog. Szóval már kút sincs, illetve ha van is, alig van rá szükség. Bent a víz, meg kád a fürdőszobában. Nagyott változott a világ. A falusi idősebb ember még számon tartja ezt a változást, s mi több, értékelni is tudja. Aki beleszületett, tán nem is gondol rá. Másra se, mert az utazó nagymama folytatja gondolatait. Ugye, amikor az ő lánya férjhez ment, — ez bizony nem ma volt, az ötvenes évek végén — ő tudta már a módját, hogyan kell a háztól elengedni a lányt. Akkor már a férjével ösz- szerakosgatott pénzekből vettek egy szobabútort, edényt, ágyravalót. Ügy gondolták, kiszolgálja majd a fiatalok életét. Nevet. Ezek a mai 45—50 évesek tán kétszer is bútort cserének, mire a nyugdíjaskorhoz érnek. És ezeknek már a hálószoba, az éjjeliszekrény múzeumi tárgy! Heverő kell, szekrénysor, könyvszekrény. És persze tévé, lehetőleg színes, meg nem is egy rádió. Erről eszébe jut, hogy negyvennégyben, a bombázáskor a jegyzőék kiscselédje kiabált végig a falu főutcáján, Bácska, Baja, bújjanak, amerre tudnak, bemondta a rádió. Elnevetgélünk ezen a régi, szomorúan szegény emléken. Kihúzza magát a kis öregasszony, úgy mondja, hogy neki is van, magányosságában vigasztalja sokat a televízió, meg a rádió is. Talán a tudatlanságán is segített, hiszen hiába csak a gyerekeihez utazik, mégis minden este világot lát. Egy utazó elmegy, helyette rögtön jön a másik. Legényke még, s nagyon is divatos a ruházata. Hát még, amikor leveszi a csupaszeg kabátkát, s látszik teletetovált karja, vastag lánca. A falusi öregasszony sóhajt, riadtan megpróbálja fölismerni a póló tirike-tarka ábráit. Erről rögtön eszébe jut, hogy ő már nem vesz az unokáinak semmi ruhaneműt, inkább odaadja a pénzt, mert neki a mostani divat bizony cseppet se tetszik, örülnek a pénznek is a gyerekek, tán annak a legjobban. A lánya, veje meg azon csodálkozik, abból a kis nyugdíjból hogyan tud takarékoskodni, ő tudja a nyitját, de hiába is magyarázná... Állomásra ér, szelíd ringással megáll a gyors. Az utasok ismét fogynak, s utazó nagymama örömére hozzá hasonló, sorstárs kér helyet. Nem telik bele két perc, alig indul el a vonat, már megtalálják egymást. Árad belőlük a szó, s az életük, a gyerekeik mindvégig a téma. Mondják, ki mit visz. Hízott kacsát, aranysárgájú tojást, tavalyi, de válogatott szép burgonyát, hajnalban elcsavart nyakú galambot, száraztésztát, — a maiak ezt is a boltban veszik. Ahogy a nagyvároshoz közelítünk, elbizonytalanodnak, elszótlanodnak. Megírták idejében, mikor érkeznék, s bár nem nehéz, sokfelé elosztott a csomagjuk, azért mégis nekivágni az ismerős ismeretlennek, csak nem az ő világuk már. Előreengedem őket, megyek a nyomukban. És látom, mindketten hamarosan ölelésre tárják csupacsomag karjukat. Az utazó nagymamák céljukhoz értek. Sok sorstársuk van manapság. Bécsben 1802-ben kiadott un. „Magyar Átlás” magyar, horvát és tót országok vármegyéi, szabad kerületei. Képünkön Heves és Külső- Szolnok. (Fotó: Tarpai Zoltán) Ezerkétszáz darab muzeális értékű könyv található a polcokon. Képünkön Cselényi Barnabásné egyik diákolvasóval egy XVI. századi könyvet tanulmányoz. Emlékek a könyvtárban A Karcagi Gábor Áron Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola könyvtára igen gazdag középkori és XVIII—XIX. századi emlékekkel, kordokumentumokkal rendeikezzik. Az iskola 1676-ban alakult, ettől kezdődően következetes könyvtárépítés folyt. Jelenleg 24 ezer kötet és mintegy 50 féle folyóirat közül válogathatnak a diákok. Babits dedikálás egy Dante- kötet fordításon. Ezen a télen gyakran volt olyan hideg, mint egy jól működő hűtőszekrényben. S ráadásul a január közepén leesett hó vastag lepelbe bu- gyolálta az országot, tovább nehezítve az amúgysem könnyű helyzetet. Nehéz napokat éltek át hazai vadjaink, s az értük felelős szakemberek is. Csak megfeszített munkával tudtak — tudtak? — gondoskodni a szarvasok, vaddisznók, muflonok, őzek, fácánok, mezei nyulak etetéséről. Nos, ez többnyire sikerült is. Ennek ellenére Munkácsi István, Szolnok megye fővadásza mégsem valami rózsás hangulatban fogadott, amikor a minap bekopogtattam hozzá. — A kemény tél — kezdte — sokkal kevesebb kárt okozott, mint ahogy azt hittük. Mert még az ilyen kegyetlen időszakot is átvészelik a vadak, ha rendesen etetik őket. S ez így is történt. Ennek ellenére mégis jóval gyengébb eredményekkel zártuk az idényt, mint az előző években. Például, a megyében egy közepes évben 35—40 ezer nyulat hálóztunk, most meg ez a szám a 17 ezret sem érte el. Ez eléggé elkeserítő, hiszen a tapsifülesekért dollárt kapunk. S ugyanez mondható el a fácánra és az őzre is. A csökkenés két dologgal magyarázható — folytatta a fővadász. Az egyik: a már oly sokszor emlegetett aszály, amely a vadállományt is megtizedelte. Mert könnyű belátni, a szárazságban kiég minden növény, s nincs a vadnak se tápláléka, se ivóvize. Így aztán leromlik a kondíciója, megbetegszik és elpusztul. Persze, a túl csapadékos időjárás sem jó, mert szaparodási időben a víz könnyen felvetheti a fácánfészkeket, vagy az eső leverheti a kotlóst a tojásokról. — Szóval a vadgazdálkodásra mostanában amúgy istenigazából rájár a rúd — sóhajt Munkácsi István — hiszen a megye vadásztársaságai kedvező időjárás esetén sincsenek irigylésre méltó helyzetben. S most rátérek a másik okra, nevezetesen arra, hogy ha bevalljuk, iha nem, a gépesített nagyüzemi mezőgazdálkodás cseppet sem kedvez a vadállománynak. Sőt! Fogynak a fasorok, ritkulnak a csenderesek, eltűnnek a tanyaihelyek, amelyek környékén kitűnő búvóhelyet találtak a vadak. A meliorációs munkák térhódításával teljesen átalakul a táj, egyre kevesebb a nádas, a vizes terület, ahol a szárnyasok zavartalanul élhetnék a maguk életét. S akkor még a vegyszerek miatti elhullásokról, a tarló, a kukoricatáblák, az Ebben a megállapításban sok igazság lehet, hisz gyakran hallani olyan véleményeket, hogy a vadász-mezőgazdász kapcsolata afféle kutya-macska barátság. Hiszen, a földművelő legszívesebben messze űzné a vadat a gabonatáblák, meg a kukoricaföldek környékéről, ám ha mundért vált, feledve a gazdálkodás gondját-baját, szenvedéllyel veti magát egy-egy vad után. Szóval, nehéz igazságot tenni. Egy azonban biztos: a vad társadalmi tulajdon, nemzeti kincs, s a vadászat tekintélyes bevételhez juttatja az országot. így a mezőgazdászok által oly sokszor emlegetett vadkárt, amely országosan évente kitesz, vagy 120—130 millió forintot, legfeljebb csak bekalkulálni lehet. Persze, arra is van jó példa, hogy két dudás is megférhet abban a bizonyos csárdában, vagyis ugyanazon területen gazdálkodó termelőszövetkezet és vadásztársaság szót érthet egymással. Ennek egyik leggyakoribb módja, ha mondjuk a vadásztársaság elnöke egyMert ha valamikor, hát az idén januárban, meg februárban a dermesztő hidegek és a derékig érő hó miatt tényleg kíméletet kívánt a vad. Egyébként nemcsak az emberség, a törvény is így rendelkezik. Hiszen amikor a tél eljegyzi az erdőt, etetni kell szekéren, szántalDon — vagy úgy, mint az idén négykerékmeghajtású járműveken — kell kihordani a szénát, ocsút, a csöves kukoricát, hogy ne szenvedjen semmiben szükséget a vad. árokpartok égetéséről, s a gépi betakarítások okozta pusztításokról nem is beszéltünk. Miközben figyeltem a fővadászt emlékeimben felsejlett az az eset, amit nemrégiben hallottam: Az egyik termelőszövetkezet növényvédő agronómusa minden indok nélkül egy jókora felszántott földdarabra Redentin nevű rágcsálöirtószert szóratott ki, amely nemcsak a pockokat, hanem a nyula- kat is pusztítja. S tette ezt úgy, hogy előtte a vadásztársaságot nem értesítette. A következmény: 85 nyúl hagyta ott a fogát. S ami a legmegdöbbentőbb a dologban: maga a növényvédős szakember is a vadásztársaság tagja. Egyébként az Állami Biztosító megyei igazgatóságán érdeklődve a kifizetett vadkárok nagysága és gyakorisága után Fülöp Zoltán igazgató és Rimóczi Ferenc kár- rendezési osztályvezető készséggel rendelkezésemre álltak. — Az idén még nem érkezett bejelentés vadkárról — magyarázták — de tavaly például éppen a már említett Redentintől pusztult el a nagykörűi vadásztársaságnál 176 fácán. Ezért 136 ezer forint kártérítést fizettünk tagjainak. — Nálunk is előfordult már hasonló eset — tárta szét a karját — Szabó Ferenc, a 25 ezer hektáron gazdálkodó és nyolcvanöt tagot számláló Abádszalóki Lenin Vadásztársaság elnöke. — Sajnos, csökken a vad élőhelye mivel errefelé is kevesebb már az erdő, a vizek meg növényvédő szerekkel, műtrágyákkal szennyezettek. Mindezek következménye, hogy területünk vadeltartó képessége 1980 óta legalább 40 százalékot romlott. Most az a legfontosabb kérdés, hogyan lehetne ezt a kedvezőtlen folyamatot megállítani, majd a visszájára fordítani. Mi már 1959 óta foglalkozunk mesterséges fácántenyésztéssei. Az idén is 50 ezret engedünk szét a- területünkön. Persze, ez kevés — legyintett az elnök — mert elsősorban a szemléleten kellene változtatni. ben a termelőszövetkezet szakembere is. így van ez a Jászfelsőszentgyörgyi Vörös Sarok Vadásztársaságnál, ahol az elnök — Rubint Imre — a Jászberényi Zagyva- menti Termelőszövetkezet főmezőgazdásza. — Meg lehet találni az együttműködés lehetőségeit, csak akarni kell. A vadásztársaság földeket bérel a tsz-től és az erdőgazdaságtól, ahol táplálékhoz és búvóhelyhez juthatnak a vadonélő állatok. Ha odafigyelünk olyan apróságokra, hogy a tarlót egyszerre csak kis területen és sávokban égetjük, vagy ha összeszedjük a fácántojásokat, esetleg az aratást nem a tábla szélén, hanem a közepén kezdik, így kifelé hajtva onnan a vadat — nos, ezek apróságok, de óriási károkat előzhetünk meg ily módon. Ám nemcsak a szemlélet, az időjárás és a nagyüzemi gazdálkodás játszik szerepet az ország, a megye vadállományának csökkenésében, hanem más, ennél súlyosabb ok is. Erre akkor jöttem rá, amikor a vadászok nemrégiben megtartott megyei küldöttközgyűlésére készített írásos beszámolót böngésztem. Abban többek között az is szerepelt, hogy a megye 36 vadásztársaságának egy- harmadánál nem ismerik a tényleges helyzetet, nem gondolkodnak távlatokban, nincs koncepciójuk, csak a pillanatnyi helyzet szerint gazdálkodnak. Súlyos szavak ezek, de — mint ez Ábel Bélával, a megyei tanács vadászati felügyelőjével folytatott beszélgetésből kiderült — igazak. — Tudok olyan vadásztársaságról — mondta, — ahol a vezetők egyszerűen képtelenek rendet tartani, a szakszerű gazdálkodásról már nem is beszélve. De mivel a tagok az illetőt választották meg többnyire barátságból vagy másfajta érdekből, így azon az egy emberen múlik a társaságnál minden. A kiválasztásnál a szakértelem semmilyen súllyal sem esik latba, pedig ma már egyre jobban azon múlik az eredményes gazdálkodás. Sorolhatnám a példákat: előfordul, hogy két-három — négymillió forintos elszámolásokért olyan ember felel, akinek halvány fogalma sincs a pénzügyi dolgokról. Vagy említhetném azt a kirívó esetet, amikor az egyik megyei vadásztársaságnál vezetőségválasztást tartottak. Előtte azonban a helyi termelő- szövetkezet elhöke kerekperec kijelentette, ha nem az ő emberét válasszák meg vezetőnek akkor megvon minden támogatást a vadászoktól. így a választás eredménye nem lehetett kétséges: megválasztották az illetőt, aki fabatkát sem értett a vadgazdálkodáshoz. A következmény: tönkrement, szétzüllött a társaság. Hiszen mást se csináltak, csak hívták a vendégeket, lövették a szebbnél-szebb vadakat, a pótlásukról viszont nem gondoskodtak, mondhatnánk úgy is hogy rabló- gazdálkodást folytattak. A vadászati felügyelő szavaihoz úgy gondolom nem kell különösebb kommentár. Azonban valami mégis idekívánkozik. Mondják ahol gyalulnak, ott forgács is van. Ez így igaz, csakhogy törekedni kellene arra, hogy a vadgazdálkodásban évtizedek alatt kialakult jó hírünket megtartsuk és tegyünk is érdekében, amíg nem késő. Hírünk még jó a világban Kétségtelen tény, hogy még mindig rangja és nemzetközi jó híre van a magyar vadgazdálkodásnak. Ezt bizonyította az a beszélgetés is, amelyet a napokban Abádszalókon egy őzre va- dászgató belga úrral folytattam. — Már négyéves korom óta vadászok, — bizonygatta Louis Peret. Amikor észrevette. hogy meglepődtem még hozzátette: — No, nem úgy mint most, de részt vettem a vadászatokon és amit apám lőtt én vittem utána. Aztán szenvedélyemmé vált a dolog, 40 év óta vadászok és lőttem többek között 635 őzbakot, 108 szarvasbikát, egy medvét, 21 zergét és az egyik újjamat — mutatja bal kezét, amelyről valóban hiányzik a középső újj. Ami pedig az itteni élményeimet illeti: — Először vagyok Magyarországon, de barátaimtól már hallottam a vadbőségről, és az újságok is gyakran és csupa jót írnak a magyar vadászatokról. Jártam már Bulgáriában, Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, de mégis itt érzem magam a legjobban. így aztán az igaz, hogy először járok Magyar- országon, de biztos, hogy nem utoljára, hiszen szeptemberben már újra itt leszek. Szóval még jó a hírünk. Csak vigyázzunk el ne puskázzuk! Nagy Tibor A csökkenésnek több oka van Két dudás is megférhet egy csárdában
