Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

1987. MÁJUS 16.

9

Irodalom» művészet

Dsida Jenő:

Senki előttem, senki utánam

i

A sziklacsúcsok felágaskodnak és hajladoznak a felhők, között.

Hangosan kiáltozom, hogy elverjem a némaságot, mely tízezer éve mossa a merevtörzsit fákat s rémült melódiákat ringat ölében. Dárdahegyií. kemény levelek sorakoznak a pikkelyes ágakon, a virágok szirmai pattogva töredeznek.

Senki előttem és senki utánam, és nincs út sehol; minden felbukkanó igazságért, minden talpalatnyi földért esztendőimmel fizetek.

11

S a zord éjszakákon mégis hiszek. Búzavirágos szarvú ökröket látok, amint fehér szekerek előtt bandukolnak, embereket, akik valamikor élni fognak, a földön.

A barlang, amelyben tűz nélkül didergek, bodros füstöt ereszt, fáradt, erős férfiakat áltat s a kötél, melyen remegve kúsztam át a vak mélységek fölött, száradó ruhák terhe alatt ring asszonyok lármás, víg dalában.

80 éve, 1907. május 17-én született Dsida Jenő, az erdélyi magyar Irodalom egyik legkiemelkedőbb költője.

A szolgálati idő emlékére Vőfény

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Pérell Zsuzsa gobelin szövésű, játékos mini- textil alkotásaiból válogattuk.

Fodor Ákos : Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz, két gyengeség beleremeg, kettejük mily hatalmas! Lehetetlenségünk ragyog! Nincs szem, mely belenézhet. Taglalhatatlan állapot

gén hűvös volt a szeptember, kabátban, pulóverekben is fáztunk. Főként este, mikor ott ültünk a Durfa-parton, és lestük a márnákat. Nem haraptak. Horgász, kettőnkön kívül, semerre. Jenci tán le se jött, a Clark Gable-bajszú köztisztasági ember már fél nyolckor elment. Bokorugró és a sánta Jani nyolckor húztak el itt felfelé, s azóta már régen a Margit-híd felett járhatnak. A kilenc órát is átvacogjuk, mikor Levcsik bácsi lejön a lépcsőn.

Bot nélkül jön. sovány vállán alázatosan lóg a kabát. Odalép alázatosan lóg a kabát. Odalép mellém, barátságosan megveregeti a vállam. Háromszor vagy négyszer találkoztunk. Aztán, mikor kezet fogudk, sokáig tartja a kezemet. L.-t, aki arrébb horgászik, nem ismeri meg, őt tán kétszer ha látta.

— Levcsik bácsi — mondom — belekerült a horgász újságba. L. írt magáról.

— Nevet, összehúzza magán a kabátját.

— Hát igen. — mondja. — Sokat tanult az tőlem. Én mutattam meg neki, hogy kell fenekezni. Nincs kapás ugye. Tudtam, azért nem hoztam le a botot.

Fázom. Nem kellett volna lejönni, vagy haza kellene menni, de itt van L., és most Levcsik bácsi is. Fázom és dühösen unom a Duna-partot, a hideget, a hiábavaló várakozást, a beszédet. Valami tehetetlen udvariasság tart itt.

— Ilyenkor jobb volna otthon maradni — mondom.

—- Délelőtt még fogtam egy jászt. Egész helyes.

— Igen? — kérdeztem irigyen, mert ez az első horgászévem. Aztán, mintegy a magam jövőjét kutatva:

— Mondja csak, Levcsik bácsi, mekkora volt a legnagyobb hal, amit fogott?

— Száznyolcvan kilós harcsa.

— Micsoda?

— Száznyolcvan kilós. Bizony. Tudja, akkoriban, harmincnyolcban volt, nem, nem harmincnyolcban!, harminchétben, magla akkor még kisfiú volt, én egy régiségke- reskedőnlek dolgoztam. Lenn jártam arra Mohács környékén, olyan cserepeket vettem a parasztoktól, valami római dolgot találtak szántás közben. Már végeztem is a dolgommal, éppen a hajóra vártam, akkor mondja az egyik ember, hogy valami nagy harcsa eszi a kacsákat. Mindig egy helyen, de megevett már vagy tízet.

„Nincs egy halászember a faluban, aki megfogja ötét?” — kérdeztem.

..Halászember. Oz mines. A Szepl mente el megfogni.” — Levcsik bácsi utánozza a svábos beszédet, és mondja is. — Mert tudja, ott csupa sváb lakott, aztán így be- széltek

„Hol van az a Szepl?”

Mutatták, hogy odaát a szigeten. Hát én bizony nem utaztam el a hajóval, hanem lementem a révhez, aztán! mondtam a révésznek, hogy adja kölcsön a csónakját, megfizetem, amit kér. Azt mondja, 6 azt nem adhatja, mert nem az övé, meg nem is ismer.

Visszajöttek a zenészek

„Nézze itt hagyom az igazolványomat, tartsa magánál, amíg vissza nem jövők.”

Hát ő sehogy se adhatja ezt a csónakot. ,

Sok pénz volt ntálam a felvásárlásra, kivágtam ezer pengőt:

„Ezt is itt hagyom biztosíték- nek."

Azok a vidékiek ennyi pénzt tán sose láttak egyben, odaadta a csónakot.

Áteveztem, megkerestem a Szépít. Erős legény volt, ott ült a parton, lába között a kacsa, mellette a földöm kötél. A csónakja kikötve, az orrában akkora kovácsoltvas horog, mint a kezem.

„No, Szepl'— mondom —, most megfogjuk a nagy harcsát.” Megörült nagyon.

„Maga pesti horgász?”

„Én az”.

Szász Imre:

Elvettem tőle a horgot, felraktam a kötélre, a kötelet kikötöttem halászcsomóval egy vastag faágra, úgy, hogy én egy rántással kioldhattam, a harcsa meg minden! rántásával csak szorosabbra húzhatta. Aztán összekötöttem a Szepl csónakját meg az én csónakomat, az egyik végére odaerősítettem a kötél szabad végét. Aztán felmadzagoltam a kacsa lábára. Igen ám, de olyan nehéz volt a horog, hogy lenyomta a kacsát a víz alá, épen csak a feje maradt a víz fölött.

„Baj van ám — mondtam a Szeplnek. — Van-e a faluban parafa?”

„Porofo? Mi az, porofo?”

„Hát olyan, amiből a dugó van.” „Dugó? Az nincsen a faluban.” Hát most mit csináljak? Eszembe jutott valami.

„Uszoda van-e?”

„Vám.”

„Hát az úszómesternek nincs parafája?”

„Porofo nincs neki. Nincs dugó.” „Nem dugó. Parafa. Olyan öv, amivel úszni tanítják a gyerekeket.,,

Megörült a Szepl.

„Olyan van. Sógorom úszómester, elhozom porofo.”

Szét kellett oldanli a csónakokat, a Szepl elladikázott a parafáért, én meg lefeküdtem aludni a fa alá.

Jó félóra beletellett, mire visszajött, de már messziről kiáltotta: „Itt a porofo! Itt a porofo!” Levettem az övről két olyan szeletet, odakötöztem a kacsa alá. A Szepl csak nézte.

„Meglátja a harcsa.”

„Nem törődik az vele. Csak bízza maga rám, én pesti horgász vagyok.”

Rám is hagyta.

„No, most vigye be a kacsát oda, ahol a harcsa járni szokott” Bevitte, aztán megint összekötöztük a csónakokat, és vártunk. A kacsa ott úszkált a vízen, olyan félzsódérosamt, mert nyomta a hátát az az irdatlan nagy horog Egyszer csak eltűnik a kacsa. Lerántotta a harcsa. Aztán meghúzódott a kötél. Rángatni kezdte az a nagy állat az ágat. Nem mondok sokat, derékvastagságú ág volt, de úgy hajladozott, mint a nádszál. Potyogott ránk a makk, mintha géppuskáznának.

„No, Szepl — mondom —, most fogázzon meg.”

Azzal meghúztam a kötelet, kioldódott a hurok, és elindult a harcsa a két csónakkal. Röpültünk a vízen, mint a motorcsónak. Fölfelé ment, szembe a folyással. Nem mondok sokat, felvitt vagy tizennyolc kilométert. Aztán! visz- szafordult. Föl-le, föl-le, vagy két óra hosszat. Én ott térdeltem a csónak orrában, aztán mikor egyszer megfordult, beszedtem a kötelet. Ott ment el a harcsa a csónak alatt, láttam ötét. Akkora feje volt, mint egy biciklikerék.

„Most evezzen” — kiáltottam hátra Szeplnek. Mégis akkorát rántott a hal a csónakon, hogy hanyatt estém. A kötél kiment a kezemből, leszedte tenyeremről a bőrt.

Mentünk lefelé. A Szepl csak azt mondogatta egyre:

„Jaj, belefordít! Jaj, belefordít!” „Húzza meg Szepl!” — mondtam neki.

Erős legény volt, nékifeküdt az

evezőnek, ért meg szedtem be a kötelet. Lassan odahúztunk, alig három méterre a harcsához. De akkor már lenn jártunk a falu közelében, aztán kinn állt a nép a parton, és ordított.

„No, Szepl — mortdom —, fogja a fejszét, aztán vágjon hegyibe.”

Odajött a csónak orrába, rávágott. Csupa vér lett a víz körülöttünk, de a harcsa megint megszaladt, még több bőrt leszedett a tenyeremről. Én is rávágtam, aztán megint a Szepl. Végre ottmaradt nem tudott már elmenni, ért tartottam őtet kötélen, a Szepl verte. Ügy bugyborékolt a vére, mint a vízcsap. Aztán nekifeküdtünk a lapátnak, kihúztuk a sekély vízre. Lehetett úgy két méter, ha egyet mozdult, felkavarta az iszapot a sekélyben. Olyan volt a Duna, mintha kotrógép járta volna végig. Kihajítottam a kötelet a partra, megfogta vagy tíz ember, kihúzták, agyonverték. Száznyolcvanegy és fél kilót nyomott a mázsán. Az ám.

Színpadi gesztussal végigmutat a parton:

— Azelőtt itt is azit fogott az ember, amit akart. Vendégek jöttek no, saálkátlan halat akartok? Kijöttem, itt álltak a hajók, bedobtam a snejdent,. félóra alatt megvolt tíz darab süllő.

Rég letettem a botot, L. még ott állt a parton1 tiszteletre méltó és korlátolt makacssággal. Sziluettje nem is emberé, hanem egy céltalan, elhagyatott oszlopé. Áll, kissé féloldalra biccenve, s tartja a botot.

— Meddig maradnak? — kérdezi Levcsik bácsi.

— Már megyünk is.

— Még megindulhat a máma

— mondja, s várakozva rám néz.

— Menjünk — mondom L.-nek. ö is elunta már, pakol, Levcsik bácsi áll, néz bennünket.

— A múlt héten is ilyenkor fogtam egy három hatvanas harcsát — duruzsolja próbaképpen.

— A Jani vette ki.

Pakolunk. Levcsik bácsi néz.

— Lehet, hogy most kapott vol- nia a márna — mondja még egyszer. — Ha már lejöttek, várhatnának még egy kicsit.

Elindulunk a lépcső felé.

— Elmehetnénk valami kocsmába — mondja Levcsik bácsi a sietésnek. — Ha már nem várták ki a mámát.

— Nem lehet, Levcsik bácsi — feleli L. a legszelídebb hangján.

— Fáradtak vagyunk. Majd legközelebb.

— Hány óra? — kérdd Levcsik bácsi.

— Tizenegy. — Fáradtan nézem a vizet. — Pedig hogy szel ettem volna halat vinni a feleségemnek.

— Ott van, nálam az a jász, odaadom szívesen. Jöjjön be hozziám, itt lakom szembeni.

Csábít a hal.

— Nem lehet, Levcsik bácsi köszönöm.

Megfogja a karomat, úgy húz a szemben lévő műhelylakás felé:

— Vigye el csak nyugodtan, én nem eszem meg, nem szeretem a jászt. Csak vigye el a feleségének. Jöjjenek be hozzám egy kicsit, leülnek és elbeszélgethetnénk.

megáll kinn a mű- helyajtóben, én leme- megyek. Betonpadlós helyiség, a másik, nyilván lakószoba ajtaja nyitva van, ott is hideg betonpadló, fel- fordított. Kimeredt rugójú fotelok, nyúzott rekamiék a falnak támasztva, és Levcsik bácsi terek, merev szövetű, rojtos aljú nadrágja, a kopott barna kabát, villanyfény a sovány, ráncos arcon. A másik szobában egy rossz dívány, kis dobkályha, fáradt, javításra váró bútorok. A kályha mellet vödörben sápadtra szívott, döglött kis jász.

Undorral fogom meg, ujjam belemélyed puha húsába.

— Köszönöm szépen, Levcsik bácsi — mondom. — örülni fog nek a feleségem. Egyedül van?

— Egyedül. A feleségem >tt hagyott. A gyerekek... Nem jöninek le? Elbeszélgethetnénk egy kicsit.

— Nem — mondom, s már megyek fel a lépcsőn, kezemben a puha, hideg hallal, mint a menekülő, akit saját szégyene kerget. Levcsik bácsi úgy néz föl alulról, mint ' a verembe esett s elfásult vad. Aztán nehézkesen feljön.

— Megnézem, hátha visszajönnek a Jandék — mondja. Néz. — Hát akkor jóccakát. — Nyúl a kulcsért, zárja az ajtót, s elirtdul a szeles, hideg Duna-partra. Tizenegy óra A halat bedobom a sarkon túl egy üres telekre.

összeállította: Békaay Ildiké

— nem része az egésznek. Nincs időnk. Nincs

történetünk.

S mi nincs, az múlhatatlan. Nem ismerünk erényt, se bűnt az Örök Pillanatban.

I

L