Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁJUS 16. Régészeti érdekességek a Zagyva partiéréi Kora-középkori ékszerek és fegyverek „Mesélnek” a pusztuló tanyák Egy sajátos települési mód nyomai az Alföldön A galliai római költő, majd élete utolsó esztendeiben Augustonemetum (Clermont-Ferrand) püspöke, Sidonius Apollinaris (433—479), barátjához írt levelében megemlékezett egy, az akkor már Gena- vaból (Genf) Lugdunumba (Lyon) áthelyezett burgund királyi udvarban, Gundo- bad rex (474—516) uralkodása kezdete körüli időkben lezajlott eseményről, hosszasabban ecsetelve a résztvevő előkelők öltözetét és fegyvereit. Igen lényeges forrás ez, hiszen a merovingkori Európa germánjainak viseletéről és fölszereléséről meglehetősen kevés adat áll rendel- keizésre. Néhány más hasonló információ mellett még a különböző tárgyakon — sírköveken, díszle- mezeken, érmeken — található ábrázolásokat említhetjük, amelyek a korabeli ruházatot, hajviseletet, a harci és egyéb eszközöket reprezentálják. Az a forráscsoport azonban. amely a legteljesebb képet nyújtja a kora-középkor világának ezekről a vonatkozásairól, természetesen maguk az egykori tárgyak ill. azok maradványai, a régészeti leletek. 'A sírok „mellékleteinek” — ténylegesen a viselettel összefüggő leletcsoportoknak és jelenségeknek — ilyen szempontú értékelése akkor kecsegtet igazán sikerrel és hiteles eredményekkel, ha a temetkezéseket nem rabolták ki, s így mindent eredeti helyzetben bonthatunk ki. Meg kell még jegyeznünk, hogy az apróállatok is — az évszázadok során — olykor egészen meglepő helyekre mozdíthatták el a kisebb tárgyakat. A múlt esztendő augusztusában s szolnoki Zagyvaparton szerencsés alkalom kínálkozott a kora-nép- vándorláskori temetkezési szokás és viselet megfigyelésére. Itt most a gepida sírcsoport két, egy női és egy férfi temetkezését mutatjuk be röviden, melyek segítségével képet alkothatunk az V—VI. század fordulója körüli Közép-Ti- szavidéki germánok öltözetéről és fegyverzetéről. A rekonstrukciókat a mellékelt rajzokon láthatjuk. A női sírba a fej felőli részen a jobb sarokba italféleséggel teli agyag edénykét, a bal szögletbe Plédig1 kétsoros csontfésűt tettek. Ez utóbbit az eltemetett valószínűleg hajába tűzve viselte. A női munka kifejezőjeként két agyag orsógombot leltünk, az egyiket a koponyánál, a másikat a bal kézcsontoknál, használatával ellentétes helyzetben. A fej és a nyak dísze volt egy, a sírföldből előkerült ezüst fülkarika és a nyaklánc, amelyre csupán két gyöngyszem (üvegpaszta és Egy gepida asszony viseleté és egy férfi fölszerelése, valamint sírja a Zagyva-parti leletek alapján borostyán) utal. A fölső ruhát, ami a nyomokból következtetve egyszerű vászonkötéses textíliából készült, elöl, a mellek fölött két aranyozott ezüst, ékvéséses, nielló- és alman- dindíszes, vas tűszerkezetes fibula (ruhakapcsoló tű) fogta össze. A derekat átölelő övét pompás díszcsat zárt, amelynek bronz keretét almandinberaká- sos rekeszek ékítik; ehhez hasonló megoldású a négy- szögletes, vas és bronz test, a szíjszorító rész is. 'Az övről a bal oldalon egy tokban vaskés függött. A fibulák használatára a római költő Claudianus (365—404) egy megjegyzését idézhetjük a korabeli, IV. század végi, V. század eleji kisázsiai germán viseletről. A keleti gót Tri- bigilde asszonyáról írja, hogy ruhájának hátra vetett két szárnyát a mellek között tartotta össze a ru- hakapocsoló tű. A férfisír viszonylag nagyméretű, ami nem csoda, hiszen a koporsóban egy teljes nehéz fegyverzettel el- hantolt harcos, a közösség vezetője volt. Az észlelt elszíneződések deszkavagy inkább fatörzskopor- sóra utaltak. A halott fejétől jobbra kétsoros csontfésűt helyeztek el. A sírban lelt két vascsat alapján arra lehet következtetni, hogy öve ilyen egyszerű alkalmatossággal záródott. 'A bal oldalon (bőr?) tarsoly csüngött, amelyet apró bronz csattal lehetett zárni vagy az övhöz rögzíteni, benne tűzcsiholó vassal és néhány tűzkővel, továbbá vasárral, vaskés- sel, egyebekkel. 'A férfi jobb kezén viselte ékszerét, egy ékkőberakásos ezüst gyűrűt. A fegyverzet darabjait egyrészt a koporsón belül, másrészt pedig azon kívül találtuk meg. A kisebb méretű (65—70 cm hosszú), egyélű vaskard fatokban, ezüst csatocskával együtt a halott jobb combcsontjánál feküdt. Ezt a harcos egyaránt hordhatta mindkét oldalán, az övhöz csatolva vagy a vállon átvetett szíjon. A koporsón kívül balra, a fej felőli részen a sírgödör falához támasztották a (fa) pajzsot, amely kerek vagy kissé ovális, 75— 85 cm átmérőjű lehetett és vas pajzsdudorral, valamint markolattal volt fölszerelve. A több mint két méter hosszú, köpűs vasheggyel ellátott lándzsát a koporsótól jobbra helyezték elS most végezetül térjünk vissza Sidonius Apollinaris Sigismer burgund herceg esküvőjéről írt leveléhez. Az előkelőkről a következőket olvashatjuk; „----a főbb harcosok... még a teljes békében is félelmet keltő látványt nyújtottak. Lábszárukra szíj azott lábbelik fedték teljesen lábukat, és bőrruhába öltöztek. Térdük és combjuk csupasz volt. A harcosok különben magasan záródó tarka ruhákat viseltek, amelyek alig értek térdükig. Ruhájuk csak a felső karjukat fedte, zöld színű köpönyegük skarlát szegélyű volt, és vállaikra szíjakkal függesztették kardjaikat, szőrmeszegélyes ruháikat díszcsatok fogták össze. 'Amik ékességükre szolgáltak, védelemre is jók voltak. Jobb kezüket horgas dárdák és hajító- bárdok terhelték, bal karjukon a pajzsot hordták, amelynek szélei ezüstből voltak, bőgj a pedig aranyozott. A napfényben csillogva tündöklőit gazdagságuk, s a gondos megmunkálás.” Ily módon a 460—470-es évek Burgundiája és az 500 körüli esztendők Thrafsti- la, Thrasarich és Gunde- rith király uralkodása korabeli Gepidiája a kora-középkori Európának a különböző germán törzsek viseletében és fegyverzetében is megnyilvánuló, sokban azonos vonásokat mutató, lényegében egységes kultúrára vet fényt. Cseh János Összeállította; Tálai László Az alföldi települések határát járva sok felé elhagyatott, pusztuló romos tanyák, gazdasági épületek láthatók. Az elmúlt évtizedek társadalmi, gazdasági változásai gyökeresen átalakították az alföldi települések képét is, így a háború előtt még annyira jellemző, Európában szinte egyedülálló tanyarendszer rohamosan tűnik el. Néhány kerületben, ahol még 15—20 évvel ezelőtt is jó másfélszáz tanya volt, ma már alig találunk két tucatra valót. Azok jó részében az idősek laknak és egy-két terület kivételével mindenhonnan a falvakba, tanyaközpontokba igyekeznek költözni a tanyalakók. A kiköltözés után az épületek még egy ideig dacolnak az időjárással, szélviharral, esővel, faggyal, de rövid idő után beszakad a tető, leomlik a kémény, és néhány év múlva már csak romok vagy gyümölcs- és akácfák emlékeztetnek arra, hogy valamikor ott egy tanya állt. Az utóbbi években ez a folyamat azonban jelentősen felgyorsult, a szövetkezetek hatalmas erőgépeikkel köny- nyedén eltörlik a föld színéről a romokat, amelyek akadályozzák a nagytáblás művelést. Így néhány év leforgása alatt szinte nyomtalanul eltűnhet egy épület. De vajon mindez miért lehet érdekes a régészek számára, akik nem az elmúlt évtizedek vagy az elmúlt egy-két század emlékeivel foglalkoznak, hanem sokszáz, gyakran sokezer éves leletek után kutatnak? A kérdésre többféle választ is adhatunk de elsőként szóljunk a praktikus oldaláról a témának Az utóbbi években a határjáró emberek, elsősorban az egykori Kunszentmártoni járás területén találkozhattak gyakran régészekkel, akik főleg ősszel és tavasz- szal a frissen szántott, boronáit dűlőket járva cserépda-, rabokat, kőeszközöket gyűjtenek a felszínről, és feltérképezik ezek előfordulását Ez a munka egy országos program része, amelynek az a célja, hogy az egész ország területén összegyűjtse az egykori települések nyomait A szisztematikus feldolgozás egyik alapja éppeni az említett tavaszi-őszi ha-, tárjárás, vagy ahogy nevezik: terepbejárás. A szántással felszínre került töredékek a régész számára elárulják, hogy mikor lakták azt a területet, milyen kultúrák vagy népek emlékeit kereshetjük az egyes lelőhelyeken. Így lehetőség nyílik arra, hogy az adatok birtokában egyes kiemelkedően fontos lelőhelyet megvédjenek a pusztulástól; s a régészeti ásatások helyének kiválasztásánál is segítségükre van ez a munka. Ugyanakkor nagyobb földmunkáknál, építkezéseknél előre jelezhetik, hogy milyen leletekre lehet számítani, és a beruházásokkal együtt régészeti feltárásra is sor kerülhet, ahogy a közelmúltban Zagyvarékas mellett történt. A terepbejárások során gyakran szétszántott épületek nyomait is megfigyelhetjük, máskor pedig csak tégla, vagy átégett agyag- tapasztás, paticsdarabok jelzik egy-egy elpusztult épület helyét. Sokszor azonban nehéz megállapítani, hogy vajon ezek egy középkori épület vagy csak egy néhány évtizede elpusztult tanya maradványai-e? Ilyen esetben legtöbbször a kerámiatöredékek alapján tudjuk meghatározni a település korát, de sokszor még ez sem ad mindig egyértelmű választ. A törökkorban elpusztult falvak edényei, korsói, fazekai között sok olyan is van, amely akár a tiszafüredi vagy karcagi fazekasok munkáival is összekeverhető, különösen ha csak apró, az eke vagy borona által „feldarált" töredékekre hagyatkozhatunk. Öcsöd határában pedig az is előfordult, hogy az egykori Fehéregyháza templomának romjaira később egy tanya épült, valószínűleg a török korban elpusztult kis plébániatemplom romjainak felhasználásával. Ma már azonban ennek a tanyának is csak maradványai találhatók meg a Körös-part egy kisebb kiemelkedésén. Ilyen esetekben nagy segítség a régészeknek, hogyha az egykori tanyák helyét és azok maradványait figyelemmel követték, és elsősorban régi térképek vagy éppen idős emberek visszaemlékezéseinek segítségével pontos képet kapnak arról, hogy melyik tanya mikor pusztulhatott el. E munka során hamarosan rájöttünk arra is, hogy a pusztuló tanyák megfigyelésével még egy másik érdekes folyamatot is regisztrálhatunk. Ez pedig nem más, mint hogy miiiyen gyorsan és milyen módon pusztulnak el ezek az épületek. A régészeti feltárások során szinte minden esetben az elpusztult épületek romjaiból kell következtetniük a régészeknek, hogy például hogyan nézhetett ki egy őskori vagy egy középkori ház. Legtöbbször csak a leomlott falak, a tapasztott padló még gyakrabban csak az épület alapárka vagy a falat tartó oszlopok helye, a cölöplyukak jelentik a kiindulási pontot, ami alapján a régésznek képzeletben, vagy rajzban fel kell építenie az elpusztult házat. Az újkori tanyák szerkezetükben, építési megoldásai kbam nagyon hasonlítanak régebbi korok Lakóházaihoz. Bár a tégla és vályogtégla épületek csak az elmúlt egy-két században váltak általános építőanyaggá, gyakran előfordulnak a tanyákon — elsősorban gazdasági épületként — a vertfalú vagy cölöpökkel megerősített paticsfalú épületek. Ezek pedig a legősibb »építési módok közé tartoznak, ilyenekkel találkozhatunk a feltárt neolitikus, bronzkori vagy késő-középkori falu-* -sias településeken is. Egy ilyen épület, elha-i gyása után, nagyon gyorsam pusztulásnak indul, a tetői -beszakadása után néhány évvel már csak egy alaktaA leomlott tanya helyét itt még mutatja a kis halom, amely idővel eltűnik Megindult az épület pusztulása, bár a tető még egy ideig védi a falakat lan agyaghal om mutatja az épület helyét, amelyet azl eső egyre jobban szétmos, ■Hamarosan csak a talaj el-i színeződése mutatja a hág helyét, és ha szántani kez-t dik a területet, ennlek is alig marad nyoma. Az al-i földi határt járva e pusztulási folyamat minden fázisát jól nyomon lehet követi ni. Nem kell éveken keresztül figyelni az egyes épületeket, hiszen egymás közelében találhatók azok a tanyák, amelyek egy-két, •mégy-öt, vagy éppen 15—20 éve kezdtek el pusztulni. ■Részletes megfigyelésükkel (könnyebben tudjuk értele mezni a más korszakból feltárt emlékeket. Nagyon sokszor okoz gortdot például egy ásatáson, hogy elkülönítsük a házak tapasztott •padlóját és a teljesen hasonló anyagból készült leomlott falakat. Különösen nehéz ez, ha alapárok vagy cölöp- lyukak nem jelzik az épület egykori körvonalát. A másik érdekes kérdés, amelynek megválaszolásáéban segítségünkre lehet a pusztuló tanlyák megfigyelése, az, hogy mindez mennyi idő alatt játszódik le. A régészeti lelőhelyek egyik jellegzetes jelensége, hogy a települési helyet bizonyos ideig folyamatosan lakják, majd a település elpusztul vagy lakói elhagyják. Egy idő elteltével azután újabb település születik ugyanazon a helyen. Gyakran! e két időpont között sokszáz vagy akár ezer év is eltel- I 'hét, máskor viszont úgy tűnik, hogy csak rövid ideig állt pusztán az épület vagy volt lakatlan a település. De vajon hogyan magyarázhatjuk ez utóbbi jelenséget? A korábbi lakók tértek vissza falujukba, amelyet valamilyen ok miatt egy időre elhagytak, vagy egy újabb népesség, kultúra választotta lelőhelyül a pusztafalvat? A visszatérők vagy az új jövevények még használható állapotban találták az elhagyott házakat, és azokat kijavítva csak beköltöztek, vagy a romokon teljesen új házakat emeltek? Ha hosszabb idő telt el a település elhagyása és újra benépesülése között, akkor az újabb népcsoport azért választotta lakhelyül a határ ezen részét, mert még láthatók voltak az egykori házak helyei, vagy csak a hely kedvező adottságai miatt, anélkül, hogy tudták volna, hogy egy elpusztult település helyén kezdenek építkezni? E kérdések megválaszolásához feltétlenül szükséges, hogy meg tudjuk mondani mennyi idő alatt pusztul el agyagfalú vagy éppen téglából épített épület, vagy hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy már ne látszódjon felszíni nyoma a település egykori házainak, gazdasági épületeinek. Számos helyen entnek megválaszolásához modelleket készítettek, vagy eredeti méretben építettek fel őskori házakat, épületeket. Ezek a kísérletek azonban nagyon költségesek, és hosszú-hosszú évek szisztematikus munkája szükséges ahhoz, hogy például a mintaként felépült házak.pusztulását megfigyelhessék. Ilyen lehetőségek hiányában más megoldásokat is kell keresni, és ezek közül egy a bemutatott példa. Kísérlet helyett csak pusztuló ta- niyá inlkat kell figyelmesen vizsgálni — értő szemmel. Lassdovszky József
