Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

8

Irodalom, művészet---------------------------------------------------------—.................■ I1

987. MÁJUS 16.

Bán Zsuzsa;

Felnőnek a gyerekek

lképesztö volt az eset,

E sokáig nem tudtak napirendre térni felette. Ez a szürke, csendes beteges kis asszony, akinek egy hangosabb szava nem volt tizennyolc év alatt...! Mint hírlik, úgy kellett lefogni, mert sztriptízt rendezett egy kora délután valamelyik parkban vagy játszótéren. Dobálta szerteszét a ruháit. és ott kiabált kombinéban. Ahogyan az a szerencsétlen kinézhetett!

Valójában mindenki számára rejtély, ami történt. Délelőtt még rendesen dolgozott, legalábbis úgy emlékeztek, mert ami azt illeti, senki nem figyelt rá különösebben, soha.

Szóval délelőtt még bent volt, aztán ebédszünetben lelépett fél órára, mint mindig.

Délután nem jött vissza. Azt gondolták, beteg lett, rosszul érezte magát, hiszen mindig a gyomrára panaszkodott.

Amúgy nagyon csendesen éldegélt, biztosan voltak nehézségei, is, hiszen egyedül nevelte a két gyerekét, a férje otthagyta őket még fiatalon, egy másik nőért.

Aki csak ránézett erre a jelentéktelen kis Erzsire, hát valahol belül igazat kellett adnia a hajdani férjnek, mert igazán semmi nem volt rajta, amivel, maga mellett tarthatott egy férfit hosz- szabb távon.

Vagy csak ilyenné lett az évek során, és megszokták?

Azon a bizonyos napon nem jött vissza^.délután, és csak másnap értesmtek arról, hogy micsoda cirkuszt rendezett a játszótéren.

Egyik percről a másikra elment az eszei megháborodott. Vagy mindig is furcsa volt egv kicsit, csak éppen nem tűnt fel senkinek?

A szakszervezettől voltak kint a kórházban meglátogatni, de nekik azt mondták, nem lehet beszélni vele, a zárt osztályon tartják, elkülönítve.

Talán akkor volt ilyen szép, enyhe április utoljára, amikor a kisfiát menni tanította. Jutka akkor négyéves volt, Jánoska alig egy. Délután elment értük a bölcsődébe. óvodába, és egy darabig elüldögélt itt a játszótéri pádon, mellette a teli szatyor.

Ebédidőben szokott bevásárolni. Eleinte a szükség szorította erre, aztán később már megszokásból.

Hazulról vitt mindennap ebédet, aztán ha a munka mellett volt Dár szabad perce, bekapott néhány falatot. Annyi ideje soha nem volt. hogy mindent megegyen. így aztán napjában há- és persze, minden alkalommal meglátta valaki.

Akkor kezdte azt mondogatni, romszor is kicsomagolta az ételt, hogy ő beteg. Sokat fáj a gyomra, hányingere van, aztán naponta többször kell; ennie, mindig egy keveset.

Talán, ha őszintén elmondta volna, hogy muszáj ebédidőben intéznie a bevásárlást, mert másképpen nem tudja rendesen beosztani az idejét... A munkából egyenesen a gyerekekért kell szaladnia, velük meg hogyan vásároljon?

Maradt a betegség.

Ezt, ha nem is szívesen, de elfogadták. Aki beteg, az beteg, mit lehet tenni?!

Talán gyengeség volt kihasználni ezt a lehetőséget, igen, biztosan az, de ha valaki az elején megállította volna. Valaki, aki tudja, valójában hogyan is él, milyen gondjai vannak.

Amikor a férje elment, egyik napról a másikra elhagyta őt a két gyerekkel, először nem is szólt senkinek. Nem hitte, hogy sokáig tarthat.

Egy-két hét — biztatta magát. — Maximum egy hónap, aztán visszajön.

Csak akkor mondta meg a munkatársainak, amikor nem lehetett tovább titkolni. A családi oótlék- ra szüksége volt, meg aztán mindenképpen változott az élet. muszáj volt beszélni róla.

Ó, sajnálták persze. Az első időben, aztán összesúgtak a háta mögött.

— Kit tudja, nem Erzsi volt-e a hibás?

Valaki látni vélte őt egy magas. barna, idegen férfival. Jó szándékú barátnők gondoskodtak arról, hogy visszahallja a szóbeszédet. és mialatt szánakoztak rajta, fürkészték az arcát. zavarba jön-e.

Aztán elmúlott ez is. Maradt a vélemény, hogy Erzsi, szegény soha nem adott magára, pedig egy férfi igényli, hogy a felesége csinos, jól ápolt legyen. ízlése sincs, micsoda ruhákat vesz magára.

Akkor kiborult, kiabálni kezdett. Már egy éve élt egyedül a gyerekekkel. Aztán sírt, és a betegségére hivatkozott, hogy meg ne haragudjanak rá.

Abban az időben még semmi baja nem volt a gyomrával. Csak valahogy elhagyta magát. Néha, mintha ólomsúllyal nehezedett volna rá az egész nap. A munka az irodában, aztán haza a gyerekekkel, főzni, mosni, takarítani. .. Voltak órák, amikor azt hitte, nem bírja tovább. Fáradt volt.

— Fáj a gyomrom — mondogatta, és összegörnyedt a széken, ilyenkor sírni is tudott, ha nem is a gyomra miatt, de hát ezt ők nem tudhatták.

A bíróság megítélte a gyerektartást, de a fizetéssel, családi pótlékkal együtt is nagyon kevés volt a pénz.

Művésznek kellett lenni, hogy be tudja osztani. Az egészet persze az ő ruházkodása sínylette meg. Azt nem engedhette, hogy a gyerekek szenvedjenek az apjuk miatt.

János nem is volt kíváncsi rájuk. Nem igényelt láthatást. A másik nőtől, akit a válás után feleségül vett, hamarosan született egy kisfia, elég volt neki az az egy gyerek.

A kisfiú nem is kereste az apját Jutka kérdezgetett utánamég egy ideig, aztán nem beszéltek róla. Az évek teltek, könnyebben vagy nehezebben, és a két , gyerek végtelen sok lemondás árán fel- növekedett.

Most ugyanazon a pádon ült, ahol régen évekig, mellette a bevásárlószatyor, és nézte, a totyogó, homokos térdű kicsiket.

Valami történt vele az utóbbi napokban. Nem tudta volna megfogalmazni, mi az, ami megváltozott, de hirtelen mindaz, ami hosszú évekig hajtotta. amiért — úgy érezte — érdemes élni és küzdeni, értelmét és célját veszítette.

János, a fiú, egy hete jött haza váratlanul. Este csengetett be, és Erzsi a nyakába ugrott örömében.

— Szabadságot kaptál?

— Igen — morogta. Rámosoly- gott az anyjára, aki további kér- dezgetés helyett asztalt terített, ágyat bontot, és boldogan sürgö- lődöt.t azt sem tudta, hogyan tegyen kedvére a fiának.

— Jutka? Sajnos, nincs itthon... Tudod...

Elsírta magát, leült szemben a katona fiával.

— Nem akartam megírni, hiszen biztosan csak dacból tette. Elment, elköltözött tőlem három hete. Volt egy férfi, jóval idősebb nála. és Jutka az egyik napon azzal állított haza, hogy elmegy vele üdülni. Merthogy a férfi nős, és csak ennyi juthat nekik egymásból. Azt mondta, hogy felnőtt már, és tudja, mit akar. Pofon ütöttem. Lehet, hogy nem kellett volna... Többet nem is szólt hozzám, összecsomagolt és elment. Három hete már.

ános átölelte az anyja

J vállát, régi dolgokat mesélt, még meg ts nevettette. Erzsi megvigasztalódott kicsit — Minden rendbe jön majd, meglátod! — mondta még elalvás előtt a fiú. Csak másnap vallotta be, hogy neki meg pénzre van szüksége.

— Tudod, anyu, annyira vágytam haza. más lehetőségem nem volt.. . Azt mondták, akinek otthon van hangszere, kap két nap szabadságot, hogy bevihesse. Zenekart alakítunk. Gondoltam, elég jól játszom már gitáron, aztán neked úgyis van egy kis pénzed a takarékban... Hangszer nélkül nem mehetek vissza, ezt megértheted. Ugye nem hagysz pácban? Haza akartam jönni kicsit, és nem volt más lehetőség.

— Igaz — mondta Erzsi. Felöltözött. elment a postára, kivette a pénzt. Tüzelőre kellett volna. csomagot is akart küldeni a fiúnak, és régóta tervezte már. hogy vesz magának egy jobb ruhát.

Egv óra elmúlt már. teljesen megfeledkezett arról, hogv vissza kellene mennie a munkahelyére. Csendesen, kicsit félrebillentett fejjel üldögélt, senki nem figyelt rá.

Egy asszony akkor megállt éppen az ő padja előtt, belemosolygott a homokozóba, ahol a kislánya alagutat ásott a többiek között.

— Legyen szíves... — szólalt meg Erzsi élesen.

Az asszony nem hallotta. Állít a pad előtt, és eltakarta a napot.

Ilyenek az emberek! — emelte feljebb a hangját Erzsi, és izgatott fény lobbant szürke szemeiben. Felugrott a pádról.

Halványan mintha látta volna magát, ahogyan hadonászik és kiabál, csodálkozott is egy kicsit, és maga sem tudta, miért levette a kardigánját. Oda akarta dobni a padna, de leesett a lába elé, a kavicsos útra.

— Mi baja? — kérdezte az asszony, és hátrább lépett a tüzelő szemek elől.

— Sok minden! — rikácsolta Erzsi, aztán hirtelen felnevetett.

— Maga szerint csúnya vagyok?

Kigombolta a blúzát, lassan levetette. Melltartóban, kombinéban állt a pad előtt, a levetett ruhája ott hevert a lába körül a földön.

Valaki lefogta, egy asszony a vállára terítette a kadigánt. Mások sietve vezették el a kicsiket a homokozóból, a hinták is megürültek. Némelyik lengett még párat üresen, de már akkor megérkezett a mentőautó is.

Erzsi óriási erőt érzett a karjaiban, elfehérüllt szájjal kiabált, összefüggéstelenül, minden logika nélkül szidott embert, állatot.

Amikor a mentőautóba tuszkolták. felsikoltott, rémülten. Egy ápoló megfogta a karját, az ajtó hangosan csattant be utánuk. A kocsi elindult.

sikoltás ott lebegett még a játszótér felett, az összegyűlt em- berek felfelé hallgatóztak, aztán anélkül HHHHi hogy egymásra pillantottak volna, elindult mindegyik a maga dolgára.

Egy asszony lehajolt, és felvett valamit.

— Itt maradt az egyik cipője — mondta, és zavartan forgatta a kezében. Ágyonstrapált drapp cipő, a sarka féloldalasra tiporva.

Az asszony körülnézett, de már egyedül volt. Ügy mentek el a többiek, mintha megijedtek volna valamitől.

Vállalat vont. és letette a cipőt a frissen festett padra, ahol az imént olyan csendesen üldögélt az a szerencsétlen.

Három testvér

Dsida Jenő;

Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn. Megindulsz lassan az űrben, a kék levegőben, az őszi lombok hervadt szagában. Előbb csöndes úszással, lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes gyorsasággal, káprázatos ívben messzire lendülsz, titokzatos szálak tartanak, azokon himbálózol édesen, fájón, rettenetesen.

És delet kongat a falu harangja, és minden kondulással egyre biztosabban érzed, hogy te vagy a harang nyelve, és az egész mindenség kék burája: egy óriási harang. És öblös kongassál, testeddel, véreddel, egész valóddal te harangozol az egész világnak.

Palotai Boris:

Csirkecomb

Esténként sokat mesélünk egymásnak a férjemmel gyermekkorunkról. Az ő gyermekkora egy hegyvidéki faluból indult el, ahol zsupfedős házak könyököltek az utcára, olyan kicsi ablakokkal, hogy egy tenyérrel át lehet érni. Télen még azt is beragasztották, nehogy a hideg besurranjon. Ezt a megrekedt, sa- vanykás szagot azóta se tudta kiszellőztetni az orrából... Hiába - szívta magába ápolt lakások levegőjét, a porba fúlt falu nehéz szagát egyszer csak az orrában érzi, s úgy néz körül saját otthonában, mint aki eltévedt.. .

Ha kirándulni megyünk, azon kapom rajta, hogy félrehúzódik, értetlenül nézi, hogyan csomagoljuk ki az alumíniumdobozból a 'körözöt- tet, szalámit, csak ül, ül, egymagában, neki ez nem vasárnapi szórakozás, hogy fű, fa, bokor veszi körül. A kávéházi terasz jelenti számára az ünnepet, a többet. Képzeletében a természet összenőtt falujával, a hazai erdőkkel, és erdő, hegy, mező mind csak szűkölködésre emlékezteti. Tavasz elején kihajtották őket a rétre az aprójószággal, a hegyekbe meg akkor mentek, ha gombaszedés. rőzsehordás

ideje volt. A liptói hegyekben termett borovnyicából annyi pénzt csináltak, hogy őszre cipő fedje a lábukat, s a talpuk ne tapogassa a sarat.

Sohase értette egészen, hogy felnőtt emberek hátizsákkal megrakodva indulnak a hegyekbe, az ölükből falatoznak, amikor terített asztalnál

ehetnének. Ilyen kirándulások után nem győzte nézegetni nikkelcsapos fürdőszobáját, a jégszekrényt, a telefont. Látszott rajta, hogy most kezdődik az ünnepe. A gépies kényelem, amelybe mi észrevétlenül belenőttünk, neki izgalmas kiruccanás, ünnepi kaland 1

önkéntelenül is úgy rendeztem, hogy neki jutott a ruganyosabb ágy, az egyetlen ka- rosszek a lakásban, s a csirkecombot mindig az ő tányérjára csempésztem, mintha kárpótolni akarnám mindazért, amit ezelőtt nem kapott meg.

Nemrégiben Kassán jártam, szülővárosomban. Réges- rég elkerültem onnan, de az emlékezés szálai minduntalan visszahútak, s tudtam, hogy egyszer felkeresem a csodálatos kertet, a repülő hintát, a titkokkal teli padlást, s mindazt az álmokon hizlalt helyet, melyről annyit meséltem.

— Legelőször a házat nézzük meg — mondtam suttogva, s nem tudtam elnyomni egy parányi büszkeséget, hogy abból a hatalmas házból kerültem ki, melynek erkélyei, kiugrói, kacskaringós gipszfüzérei édesre aszalták emlékeimet. Sok minden elfonv- nyadt az évek kamrájában, de a ház úgy őrizte a gyermekkor ízeit, mint egy szem muskotályszőlő a szőlőtőkét.

— Ez az? — kérdezte a férjem, és zavartan félrefordult.

A ház idétlen bérkaszárnva volt, egymásra zsúfolt ablakokkal, a gipszcirádákon vastagon ült a por, az erkélyen bordó paplanok szellőztek. A kapualjban kimustrált kosarak álltak, tele szeméttel, s krétával volt a falra mázolva; nátha eladó.

— Talán a lakás — motyogtam, s bizakodó léptekkel siettem előre. A sötét folyosón hátrahőköltem. Ez a rozoga, hideg 'folyosó volt álmaimnak fészke? Ezt neveztem ki „üvegszobának”, ez nyújtotta mindazt a biztonságot, fölényt, melynek birtokában sohasem lepődtem meg mások összkomfortos paradicsomán, hisz nekem gyermekkoromban üvegszobám volt, amely zen- gett-bongott, akár a hárfa ...

Most jöttem rá, hogy a folyosó felülről kapta a világítást, a homályos üvegen ösz- szetorlódott a cseréptörmelék, száraz levél, üres konzervdoboz, ezt zörgette-him- bálta a szél. S csak most láttam, milyen picik a szobák, és görbék, minha találomra vágták volna le őket.

Férjem körmével kapirgál- ta a falat, melyen nedves foltok ütköztek ki.

— Csőrepedés — mondta mentegetőzve a lakó, és oda- ráncigálta a függöny szárnyát, hogy eltakarja vele a foltokat.

Ez a mozdulat eszembe juttatta, hogy az üvegszobás, zengő hangú korszakban is nedves lehetett a lakás, ebben a penészes, szomorú udvariban laktunk, s anyám ugyanilyen mozdulattal takargatta a falat, ha látogató jött hozzánk s esténként a díványt a szoba közepére húzta, nehogy a nedvességhez érjünk ...

Visszafelé az úton nem szóltunk egy szót sem. Ám amikor vacsorához ültünk, rövid habozás után férjem tányérjáról visszavettem a csirkecombot ...