Szolnok Megyei Néplap, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁJUS 16. A Néplap vendége: Bindica látván, a kertbarátok megyei szövetségének elnöke Nekünk kell a természethez alkalmazkodnunk örülök, — Mondják beszélgetni szokott a szőlővel. — Igen, előfordul, hogy társalgók egy-egy tőkével. — Bocsásson meg, de volt már pszichiátriai kezelésen? — Nézze, ha valaki például a kerítéssel vált szót, vagy a papucsával diskurál, arra én is azt mondom, Li- pótmezőn van valamelyik társintézetben a helye. De a szőlő az egészen más! A szőlősgazdák emberöltők óta vallják: ennek a növénynek lelke van, és aki ismeri a nyitját, az szót ért vele. — Miről? — Arról például, hogy egészséges -e, vagy valami bánata van, hiszen minden rajta van a levelén, a termésen, a vesszőn. Tévedés ne essék, nem vagyok törzsvendége egyetlen kocsmának sem, de annak végtelenül hogy ez a növény szinte a reneszánszát éli a kiskertjeinkben. Nemcsak a bora miatt, hanem a gyümölcse is, hihetetlenül tápláló. Azután a kipréselt lé is finom, édes imust marad, ha ülepedés után minden literéhez egy gramm nátriumbenzonátot adunk. A szalicilt mellőzzük, imert úgy hírlik, haragban van a fogzománccal. — Gondolom, a szőlőn kívül más is érdekli. — Legalább annyira jelentős a többi gyümölcsféle is, amelyekből szerencsére sokfajta megterem felénk. A megyében jelenleg is 93 ezer család foglalkozik kistermeléssel, de a telkek, kertek, porták száma ennél is több, hiszen évente létesítenek és osztanak ki parcellákat. Manapság elmondható: a gé- enlkákon kívül talán a hob- bikert-mozgalom futotta és futja be a legfényesebb, a legtöbb családot közvetlenül vagy közvetetten érintő pályát. Egy jellemző adat: a megyében jelenleg a huszonhat kertbarát körnek már több mint hat és félezer tagja van. — Mivel magyarázza mindezt? — Ez a világ egyik legdemokratikusabb mozgalma, hiszen itt nem számít sem beosztás, sem rang. A kert könyörtelenül elárulja a gazdáját. Azután a folyvást emelkedő gyümölcsárak is rákényszerítik az embereket a ház körüli pótlásra. De maradt még egy fontos tényező: ma egyre több embert kényszerít a munkája négy fal közé, a műhelyekbe, irodákba, termekbe, szóval zárt térbe. A Rousseau-d mondás, amely szerint visz- sza a természethez, soha nem volt időszerűbb, mint automatizált világunkban. — Mit Javasol egy új telektulajdonosnak? — Talajvizsgálatot, mert bármilyen szomorú, az új gazdák kilencvenkilenc százaléka ezt elmulasztja. Így sokszor öt-tíz év kell, mikorra rájön arra: mi terem és mi nem az ő kétszáz négy- szögölés telkén. Meg egy olyan telepítési tervet,, amelyik nem hat évre, hanem huszonöt-harmincra, negyvenre szól. Nincs annál szörnyűbb, amikor életerős termő fákat sirat a fűrész egy korábbi átgondolatlan ültetés miatt. A vizsgálat választ ad arra is, hogy milyen tápanyagok találhatók az adott földben, és melyek azok, amelyeket pótolni kell. Ha mindén ismert, akkor érdemes választani szaporító anyagot, fafajtát. Mert ami szépen díszlik a homokon, nem biztos, hogy a kötött talajt is kedveli. Mindezt elkerülhető, csak annyi kell, hogy átlós irányban haladva a kert szegletéig egy-egy kilányi földet felvegyünk az ásóval. Ezt el kell vinni, vagy küldeni a Héki Állami Gazdaság laboratóriumába, Alcsiszigetre. Megéri a költség, hiszen jóval több a nyereség, mint a fizetség. — Mondana egyéb megszívlelendő tanácsokat is? — Nézzük a szilvát amelyik láthatólag igénytelen, holott koránt sincs így. Nagyapáink rétek szegélyeire ültették, és ha tehették, évente elárasztották őket vízzel, így bőven termettek. Ebből az a tanulság, ha mi ezt a gyümölcsfát kiskertbe telepítjük, és aszályos a nyár meg a tavasz, öntözni kell, mert a szilva az egyik leg- vízigényesebb fafajta. De a nagy fatörzsnek sose a tövére zúdítsuk a vizet, hanem a koronája szélével azonosan ásni kell körben egy barázdát. Ebbe zuhoghat a csapadék, ugyanis itt találhatók a felszívógyökerek. Azután hadd szóljak a kajszibarackról is. Rendkívül érzékeny, kényes, akár az úri kisasszonyok. Ha az alanya megfelelő, elél fél évszázadig is. Szandaszőlő- sön valaha minabolán-szil- vába oltották őket, és ezek a csodálatos fák termést hoztak. A mostani barackoltványokról megközelítőleg sincs ennyire jó véleményem, és sajnos harmadnyi időt sem érnek meg. Mindez azt bizonyítja, olyan oltványokat kellene csak előállítani, amelyek a talaj adottságaihoz igazodnak. Vagy vegyük a málnát. Szegélynek kitűnő, a kevés fényt is elviseli a fa alatt, igaz a szárazságot nem kedveli. Ha augusztusban telepítjük és bokronként csak egy-két tövet hagyunk, a következő évben már terem. Kívülük a körte, alma és a szamóca is szinte a megye minden szögletében honos. — És a növényvédelem, a vegyszerek... — Kímélni kell a kert élővilágát, éppen ezért nem vagyok vegyszerpárti. Csak annyit használjunk belőle, ami nagyon-nagyon szükséges, mert a méreg nem válogat a hasznos és káros élő szervezetek között. Gondolni kell arra, hogy egy hobbi- kertésznek temérdek a barátja a kertben is. Így az énekes madarak, akiknek búvóhely szükséges. Azután ott a hasznos katicabogár, fátyolka, fürkészdanázs, mind nagy segítség, ha csínján szórjuk a permetet. — Hol tanulta a növények, a kert szeretetét? — Dunántúli vagyok, ezt onnan hoztam magammal. Az egyetemet Harkovban végeztem 1953—58 között, és jelenleg a megyei tanács mezőgazdasági osztályán dolgozom főmunkatársként, ahol a gabonafélék termesztésével foglalkozom. A kertbarátok szövetségének megyei elnöki tiszte éppen ezért társadalmi, népfront- vállalás, amelynek viszont örömmel teszek eleget még ötvenötévesen is. Ha másért nem azért, mert nekem is van kétszáz négyszögöl kertem, és az idei tavasz arra a furcsa elhatározásra sarkallt, hogy még május elején se metszem a szőlőt, holott a szakkönyvek nem ezt írják, Tisztelem, becsülöm a tudományt, de a végső szót mindig maga a természet mondja ki a benne dolgozóknak. És ha ő késik három hetet, esetleg egy hónapot, nincs mese: nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá és nem fordítva. D. Szabó Miklós Antómatuzsálem az áruházban. A 20-as évek számos nagy versenyének favoritja, az 1926- os Monzai Nagydíj győztes verseny kocsija, egy Amilcar versenyautó látható egy ideig a fővárosi Városkapu fizletházban (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter) Egy előadás anatómiája Amikor belép Ferdinánd főherceg a palota fogadótermébe a puccos udvari dámák, daliás és trottyos urak földig hajolnak. A főherceg királyi jelenség, ahogy lezser kéztartással odaint az alattvalóknak. Közvetlenül a színpadi „bejárónál” állok, az első kulissza mögött. Előttem egy méternyire hajlong az udvari népség a túlsó oldalon, a lépcsőzet tetejéről Czibu- lás Péter szinte a szemem közé nevet. Te jó ég, biztos én is meghajoltam, amikor a „jöherceg” belépett... Nem lehetetlen... Furcsa hely ez ahol most a deszkákat taposom. Amolyan senki földje a játék és a valóság határán, ha csak egyet lépnék, rajtam haho- tázna a nézőtér, nem Leopold Mária stb. hercegen. De szerencsére, rajta nevet. S milyen jóízűen! Érdemes volt innen, „hátulról” néznem életem ki tudja hányadik Csárdáskirálynőjét. Hétfőn jutott eszembe a frázis: minden csak nézőpont kérdése! Mondom a szerkesztőmnek: megírnám — legalábbis megpróbálom. milyen a színház, egy e adás a kulisszák mogul nézve Jó ötlet, kaptam a választ, bár ez akkor lenne igazán érdekes, ha egy Pre mier varázsát sikerülne .tetten érned”, az új születésének izgalmát... Ebben bizony van némi igazság, d kedden délután mégis belopakodtam a színházba, vadászkutya ösztön? S jókor mentem. Megtudtam, hogy Sylvia szerepében új primadonna, Karádi Judit mutatkozik be a szolnoki közönségnek. Ha lesz egyáltalán előadás, súgta meg valaki, hiszen Edvin — azaz Har- math Albert — csak háromnegyed kettő után indulhat Szolnokra a Fővárosi Operettszínházból, ahol addig próbája van. A nézőtér már vidáman zsibongott, bonviván egy fia se... De néhány perccel három után — a színházi nyelv ezalatt természetesen a délutánt érti — már ment a nyitány, a függöny. Az előadás után Harmath Albert- nek úgy is gratuláltam mint Niki Lauda-díjas bonviván- nak. — Nem engem illet a díj! Ne részletezzük! Voltak az biztos... Pisszenés se hallatszik a nézőtérről. Az új Sylvia önfeledten játszik, énekel, mintha ő lett volna az eddigi ötven előadás primadonnája. Ragyog, egyenesen ragyog’ Nem mondom, 18 és 60 év között minden épkézláb férfi megfordulhat utána az utcán is, — de a színpadról meg egyenesen elárasztja a nézőteret szépségével. Kevésbé „mutatós” színésznők esetében is észrevettem már, hogy menynyire kivirulnak a színpadon. Van ebben valami misztérium! A női lélek a kutató szempároknak így küld üzenetet: köszönöm, hogy szépnek láttok! Ez nem a ruha, nem a smink ereje, hanem azé a megfoghatatlan, körül- írhatatlan valamié, amire azt mondjuk: művészet. Előttem Cecília hüledezik, ájuldozik amikor szép sorban bejönnek „özvegyei”, — a volt férjei. S a nagyoperett keretei között is menynyire valós, hiteles ez a játék. Pedig két perce se múlt, hogy annak a bizonyos határnak az innenső felén Sebestyén Évával még egy kedves, közös barátnőnk betegségéről beszélgettünk. De amikor a színésznő átlépte a „határt" — azt a vonalat amelytől a közönség már látja, nem mernék hozzászólni! Mi beszélni valóm is lenne nekem egy „valódi” nagyhercegnővel?! Mögöttem is különös játék folyik, ahol az ügyelő parancsnokol. Játék? Nehéz itt eldönteni a fogalmak pontos tartalmát. Az ügyelő a játékot vezérli. Azt hiszem ez a meghatározás a legmegfelelőbb a munkájára. Vagy netán: versenyfutás az idővel? Az előadás előtt egy órával még nyugodtan mondhatja: első figyelmeztető; de amikor a második, harmadik figyelmeztető után odasúgja a kötélbe kapaszkodó megtermett legénynek, hogy „Függöny!", attól a pillanattól kezdve a rögtön és a most között csak villanyórával lehetne mérni az időt. Itt nem szabad tévedni, ebben a munkában ismeretlen a magyarázkodás, a mellébeszélés, a hivatkozás. Az ügyelő tévedése bukás. Kedden Kádárné Pintér Zsuzsa két előadást vezetett. A szünetben egy kis friss levegőért az ablakba állt. — Idegtépő munka. Meddig lehet ezt bírni? — Huszonéve csinálom. Amikor így, két előadás után hazamegyek olyan üresnek érzem magam, mintha nem is lennék. — Hány jelé kell jigyelni előadás közben? — Nem is tudom... Mindenre figyelni kell! Azt hiszem egyszerre kell koncentrálnom néha öt-hat dologra. Egy adott pillanatban. A legnyomasztóbb: nem lehet javítani. Egyetlen rossz intézkedésemmel tönkrete- hetem az előadást. Néhány perc múlva már újra mikrofonnal a kezében áll az ügyelőhelyén, egyik szeme a színpadon — helyén van-e minden! — a másik az ipari tv képernyőjén, hogy kész-e a zenekar. „Függöny!” De amíg újra felment a függöny hozzá kellett segíteni a nézőket ahhoz — a második és a harmadik rész között —, hogy Bécsből a muzsika szárnyain elrepüljenek Karlsbadba. A műszakiaknak három percük van az új látvány megteremtésére. Amikor ösz- szecsapódott a második rész után a függöny, a pokol szabadult el! Mintha valami láthatatlan rugó lökte volna a díszletezőket a függöny mögé — ki tudja honnan — az overallos férfiak pillanatokon belül eltüntették a bécsi palota nagytermét, s valahonnan a magasból — a zsinórpadlásról — már ereszkedik is le a híres fürdőhely parkja. Minden mozdulat begyakorlott, kipróbált „koreográfia” alapján történik. Debreczeni Ottó fővilágosító, színpadi felügyelő már az ellenőrzést végzi. Van rá egy perce, vagy csak fél, de lehet, annyi se. Más itt az idő. mint pL egy „civil” szerelőcsarnokban. Megkockáztatom: egy átlag műhelyben egy hét alatt se végeznek annyiféle-fajta munkát, mint itt percek alatt. — A „Csárdás” díszlete, bútora, kelléke csak két pótkocsis teherautóra fér fel. ezt azért mondom, hogy érzékelhető legyen hány darabot, hányszor kell megfogniuk a díszletezőknek előadás előtt, közben és után. Nem ritka, hogy hat öltöztető, tíz díszítő, négy világosító, két kellékes és két hangosító dolgozik egyszerre — mondja a színpadi felügyelő. — Becsúszott-e már valamilyen nagyobb „gikszer"? — Nem csúszhat be! A színpad nemcsak a színészek, de az előadást kiszolgáló személyzet számára is „kegyetlen” világ. Ha felveszünk valakit — mondjuk díszletezőnak — hamar meglátjuk, alkalmas-e erre a munkára, vagy nem... Ha nincs elég ereje, ha nem jók az idegei, ha nem szorgalmas, nem áldozatkész — tehát nem szereti a színházat — bizony hamar megválunk az illetőtől. Ide megszállottak kellenek, akik gyorsan, pontosan végzik a munkájukat. A színpad nem tűri az áldemokráciát. __ Húsz éve van a színháznál, ezalatt „birodalmában” tényleg semmi rendkívüli nem történt.. • __ Azt nem mondtam... K ivédhetetlen helyzetek mindig kialakulhatnak... Major Tamás nagyjelenete közben — a Puntila úrban — pl. „elment a villany”. Major feltalálta magát, leült a homályban a színpad szélére, s kiselőadásba kezdett Brechtről. Amikor kigyulladt a villany, a közönség megtapsolta. Major folytatta az előadást... — Ha már a villanynál tartunk: a „Csárdást” hány rejlektor világítja? — Kilencven. De volt amikor — pl. a Koldusopera előadásán — 140 reflektor égett egyszerre. — Drága mulatság! — Kétezer forint fölött van előadásonként. Az egyik ablakmélyedésben fellépésre várva a „közjegyző” üldögél, Czakó Jenő, a színház doyenje. — Sajnos már csak én vagyok itt egyedül az alapítótagok közül. 1951-ben ültem itt először, ebben az ablakmélyedésben. Azóta megszerettem ezt a helyet. — Akkor néhány percig hadd örüljünk együtt e „szent helyen”, hogy hatvani két éves korában is ilyen, jó egészségben várja az ügyelő hívását. — Köszönöm, hogy majd tíz évvel megfiatalítottál. De igazad is van: nem, barátom, nem öregszünk meg, nem hagyjuk abba.. Csak nézem, hogy milyen kelletlenül élnek azok a nyugdíjasok, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. Dolgozni kell, barátom, fiatalok között kell élni, az konzervál. S a színház, mindig fiatal! Na, nyisd ki jól a szemed! Érdemes. Egy szépségversenynek is beillő tánckar szalad el mellettünk. Sok kedveset mutatnak fiatalságukból, a jelmeztervező igen „gazdaságosan" öltöztette őket. Ök a „cicák”. „Jaj, cica. ..” A zenekari árok előtt különös dialógus: — Karnagy úr, talán randevúja van? Nádor László csak nevet: — Fő a tempó. Karcsikám! Novák Károly tovább zsémbelődik: — Én meg kövesselek, mi? Olyan volt a kezed, mint a motolla! — de már a harsonás is nevet. Az öltözők előtti szűk folyosón még mindig ember, emberhátán. Hercegnők, huszártisztek, „cicák”, minden rendű és rangú hölgyek, urak. Akik ezt a tolongást felületesen nézik, netán azt gondolják: ma nem lesz „színház", ezek agyontapossák egymást. Dehogy! Bárcsak az országutakon is és a mindennapokon is így „közlekedne” mindenki, mint ezen a méteres folyosón. A porta előtti hangszóróból az ügyelő halk, de határozott hangja hallatszik, némi „akasztófahumorral”: — Nem akarok senkit fenyegetni, de kezdünk! Beállók újra a kulissza mögé, hátha egyszer el tudom majd dönteni, hol a játék és a valóság határa? Kinek, kinek hol. A színházban nem élesek a különbségek. A színház fegyelmezett mindenki, mindenkiért elvű játék, ahol a szereplők tudásuk legjavát igyekeznek nyújtani. Tiszai Lajos
