Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. ÁPRILIS 11. SztnvJbd* Lakni kell valahol... Szokványos hétköznapi délután a lakótelepi játszótéren. A gyerekek boldogan hintáznak, önfeledten homokoznak. Szüleik mellettük ácsorognak, nézelődnek. „Kiszúrom” az egyik fiatalasszonyt: se- hová-sejó farmernadrágot visel, szűk cipőt, régóta-hordott dzsekit. Cigarettázik, Szürke, agyonfáradt az arca. Életnek, örömnek nem sok jele rajta. Persze, ez a pillanat nem is kínál alkalmat az örömre. A gyerek játszik, ő meg vigyázza, kötelességet teljesít. Nincs módja, lehetősége rá, hogy a gyerekkel együtt mozogjon. Aztán, ha lejár a nebuló levegőztetésére szánt egy-két óra, — amelyet az asszony tétlenül töltött el — fölmennek a lakásba, s a mama nekilát a mosni-, főzni-, vasalni-, takarítani, és másnap panaszkodik a kolléganőjének, hogy nincs ideje a kikapcsolódásra, a sportolásra, mozgásra. Nem úgy tervezték a játszótereket, hogy a szülő gyerekével együtt játszhassék. Nem is olyan az öltözéke, hogy mozoghasson. Ez a ruházat kényelmetlen a lazításhoz. Vehetne persze szabadidőruhát, edzőcipőt, de drága, nem engedélyezi a családi költségvetés. Nézem a dohányzó asszonyt, és arra gondolok; vajon hány szabadidőruha és edzőcipő árát „füstölte” már el? Az egyik pádon két férfi ül, beszélgetnek. Ök sem az egészségük megőrzését szolgáló mozgást választják szabad idejükben. Kezükben sörösüveg, jókat húznak belőle. Már elszomorodnék az egyáltalán nem festői játszótéri „tájkép” láttán, ha nem fordítanám a fejem az ellenkező irányba. Egy fiatal, magas srác éppen futni indul. Ebben a játszótéri pillanatban sűrűsödik az egészséges élethez való viszonyunk sokféle megnyilvánulása. Az egészség kincs. Olyan kincs, amelynek ma még (már) elég kevesen vannak birtokában. Ha megadatott is születésünk pillanatában, nem vigyáztunk rá eléggé, nem óvtuk, nem féltettük. Nem is tartjuk nagy értéknek, megvan vagy részben megvan; maradandónak látszik hát. Furcsa az értékítéletünk. Számunkra annak van értéke, amit forintban ki tudunk fejezni. Törekvéseink irányát is ez szabja meg; „hajtunk” a lakásért, kocsiért, a nyaralóért, de nem „hajtunk” az egészségünkért. És ez valahogy természetesnek is tűnik. Vajon nem tartanánk-e furcsa embernek, akinek életcélja az lenne, hogy megőrizze egészségét? Pedig be- tölthetné az életcél szerepét, hiszen sokat kell tenni, érte, időt, energiát rászánni. Valahogy nem is kapcsolódott össze tudatunkban az érték és az egészség fogalma. Vagy ha társítjuk is, nagyon lehangoló az eredmény. Legjobban egy régi mondás szemlélteti ezt; „Aki feláldozza egészségét, hogy vagyonos legyen, később feláldozná vagyonát, hogy egészséges legyen”. Vagyis, pénzen próbálnánk megvásárolni azt (már későn), amit nap mint nap fáradozással, józansággal kell szerezni. Pedig, az egészség valóban kincs. A szó hétköznapi értelmében is. A legszebb ékszer, amelyet ember viselhet. Ki ne értene egyet azzal, hogy az emberi nem legszebb képviselői a karcsú, napbarnított (nem leégett), sportos alkatú fiúk, lányok? A legjobb minőségű festékek, a legdrágább ékszerek is hamisak, természetellenesek az egészséges test szépsége mellett. • Hogy az egészséget „viselni”, „hordani”, lehet, ezt egyre többen vallják. Merthogy (ha ma még szűk körben is) kezd divatba jönni az egészséges életmód. Egyre többször találkozunk az utcáin, a parkokban kocogó fiatalokkal, idősebbekkel. Vannak középiskolások, akik között az a sikk, a „menő”, hogy nem dohányoznak és nem isznak alkoholt. Divatos a testépítő tanfolyam, az úszás. Tudom, a divat szó meglehetősen csalóka reményékkel kecsegtet a jövőre nézve, és minden ami vele kapcsolatos, mú- landónak tűnik. Gondolhatnánk tehát, hogy egyesek „hóbortból” élnek egészségesen, és törekvésüket elfújja egy új irányzat szele, máról holnapra eltűnik, mint ahogy a miniszoknya ds eltűnt. Nem hinném, hogy az egészséges életnek és a divatnak ilyen kapcsolata lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy most érkezett el az idő, amikor a gyártó cégek szemlélete utolérte az egészséges életmódot propagálók felfogását. Mert valljuk be őszintén, kinek volt kedve kitérdesedett, „mackó” külsőt kölcsönző melegítőben futkosni? Vagy a ragacsos, nem túl esztétikus üvegű üdítőitalt a vasárnapi asztalra tenni? Ma már vannak olyan szabadidőruhák, amelyek nemcsak csinosak, szépek, kényelmesek, de valósággal csábítják az embert, hogy kipróbálja, hogy mozogjék benne. Ma már van olyan gyümölcslé, amelyet nemcsak ki léhet tenni az ebéd mellé, de díszévé is válhat a terített asztalnak. Az ipar, a kereskedelem ma már ki tudja elégíteni azt a kívánságot, hogy aki egészségesen él, az esztétikumra is adhasson. Az egészségnek és a hiúságnak egyszerre, egy időben eleget lehet tenni. Mert a kettő sokszor kizárta egymást. És ha választani lehetett — ki ne tudna elrettentő példát! — akkor a hiúság előzte meg az egészséget. Most már csak az a feladat, hogy egyre többen csatlakozzanak az új „divatirányzathoz”. Ehhez kell a még erősebb propaganda, a termékek még erősebb csábítása. Az egyre több jó példa. Ehhez kell a munkahelyek és a sporttal, a szabadidő eltöltésével hivatalból foglalkozók igyekezete, hogy teret, lehetőséget adjanak az egészséges életmódnak, hogy egyre több olyan programot szervezzenek, ahol együtt mozoghat a család. Ehhez kell a ma még lusták, beletörődők elhatározása. A tét: egészségünk és — külső, belső — „szépségünk”. így: egyszerre. Elválaszthatatlanul. ŰJ gyógyszertár Kunszent- mártonban A közelmúltban átadott gyógyszertár alapterülete 330 négyzetméter és 8—900 ezer forintos a gyógyszerkészlete. A dolgozók létszáma huszonhárom fő, ebből hat gyógyszerész és tizenegy asszisztens, a többi szak- alkalmazott. A gyógyszerkiadó területe 60 négyzetméter A magistrális gyógyszerek a vényezőben készülnek A raktár a legmodernebb gurulós polcokkal ellátott. — Haladtok vele? — Beszorított ez a tél, még jó, hogy ősszel tető alá került. v — örül az anyósod, mi?, — Hát anyósokról vagy rosszat, vagy nagyon rosz- szat illik mondani, tudom, de az enyém kivétel. Ha nem tűmének meg, talán be is ülnénk. így is ingünk, gatyánk rámegy, elhiheted. — És ti? — Beadtuk az igénylést, várunk. Ez van. — Az se rossz — tekint ki az idősebbik az ablakon. Töpreng valamin. Visszafordulva kísérletet tesz. — A tüzépes Janót ismered? — kérdi. A héten szólt — folytatja a bólintásra —, hogy tudna leértékelt kazánt. Most kéne megvenni, de kifogytunk — fűzi tovább, de aztán, amint a szomszédjára tekint, elbizonytalanodik. — Te tudnál... valakit? — Ferókám, melózni el tudok menni, ha kell, bármikor, de pénz, az a legke- vesebb. Csend. Mintha üvegfal választaná el őket. Nézik az unásig ismert tájat. Gondolataik, mint a sínek, párhuzamosan futnak. Kunszent- mártonban szállnak le. ösz- szeszokott léptek a resti felé. A kunszentmártoni tanácsháza nemrég elkészült ügyfélszolgálati irodája. A lakásügyeket intéző előadó, László Istvánná asztalánál most csak egy ügyfél van. Neveket sorol, akik a közelmúltban jutotta^ lakáshoz. (Kicsi a város). Ha ők sorra kerültek, vajon ő miért nem, hiszen egyedülálló nő ő is egy gyerekkel. Hát tehet ő arról, hogy nem tud megszabadulni a részétől. Nyűgaz csak, higgye el. — Én meg jól feltartottam itt magát — fordul felém, amikor befejezik a diskurzust. Lászlóné aktákat visz át egy másik szobába, elnézést , de jön azonnal. — Nem gond — mondom a fiatalasszonynak. — És mit válaszolt dr. Erőss Pál, a Jogi esetektől? — kérdezem, a hallottakra utalva. — Azt írja, hogy nekem kell szorgalmaznom az elidegenítést. — Mit kellene eladnia, hiszen lakásért áll sorban? — Elváltam, tudja két éve. Belefogtunk egy házba, de nem fejeztük be, csak félig készült el. Járna nekem 150 ezer, de nem tudjuk eladni. A volt uram nem fizet. Itt meg tanácsira nem vagyok jó, mert van ingatlanom, OTP-set meg nem vehetek a tulajdonjog miatt. Mindegy lenne nekem. Nem keresek ugyan rosszul, de havi kétezer megy el csak az albérletre. — A 22-es csapdája — állapítom meg. — Rókafogta csuka valóban. Na mindegy, legalább jól kipanaszkodtam magam. — Nem túl hálás dolog manapság lakásügyekkel foglalkozni, persze mikor volt az? — mondja a visszatérő László Istvánné. — Nem régóta, ’86 márciusa óta csinálom, de mindenki a saját ügyét tartja csak szem előtt. Nincs megértés. Az én problémám az első, azt oldják meg — verik néha az asztalt, — s az előbbinél cifrább esetről is beszélhetnék. — Mi lenne az? — De sok ideje van. Nem lakásügyben jött? — Ahogy vesszük — majd mondom, mi járatban vagyok. — Az más. Tehát a városi lakáselosztás — és gazdálkodás — válaszol a hivatal nyelvére fordítva a témát. Egy asztalfiókot húz ki, s egy stencilezett anyagot vesz elő. „A VII. ötéves tervidőszakra szóló lakásellátás társadalmi-gazdasági programjának végrehajtása” —ez a címe. — Ha most valaki bejönne ide azzal, hogy lakáshoz szeretne jutni, hány évig kell várakoznia, míg a kulcsot belülről teheti a zárba? — vágok a dolgok közepébe. — A nyilvántartástól számított két-három évbe beletelik, de ez attól is függ, hogy mire jogosult, hányán vannak a családban, milyet akar, bér- vagy OTP-lakást. Ez mind módosíthatja a kiutalás időpontját — válaszol, amiből az is kiderül, manapság egyre összetettebb szempontok szerint kell mérlegelni. — Tavaly például hányán adtak be lakásigénylést? Mennyien várakoznak jelenleg? — Az elmúlt évben —veszi elő a kimutatásokat hu- szonketten tanácsi bérlakást, tizenkilencen pedig OTP-lakást kértek. Ugyanakkor 19 tanácsi bérlakást utaltunk ki tavaly, és 6 .OTP-lakást. összeségében pillanatnyilag mintegy hetvenen állnak sorban. Nehéz elmozdulni erről a pontról. Az állami lakásépítés olyannyira lecsökkent, hogy lényegében csak a visszaadott bérlakásokra számíthatunk. Mindezzel a végrehajtó bizottság is foglalkozott — mutat az előtte fekvő anyagra. — Megnézheti — tolja elém. Megfogadom a tanácsot. Közben megkérem László Istvánnét, ha lehet, keresse már ki a legrégebbi igénylő nevét. Hosszasan tanulmányozom a lakáshelyzetről készített alapos, valóságos képet adó jelentést. A város és az ott élők-lakók közös erőfeszítéseibe ad betekintést. Mert a lakás, az otthonteremtés mégiscsak az önálló élet alapfeltétele — akármibe is kerül. Ezért úgy érzem, emberi sorsokról, szándékokról, törekvésekről vallanak. Amikor feltekintek, egy lapot nyújt át. Helyszíni szemle. Készült 1986. október 2-án Kun- szentmárton Eötvös u. 6. sz. alatti lakásban: „Sindel Má- tyásné 1 szoba, konyha, kamra, tüzelőtároló helyiséget bérel. Szívességi használatért él a családnál. Lakásigénylését 1971-ben adta be, szociális jellegű 1 szoba,, félszobás lakást igényelt. Nyugdíjas, 2608 forintot kap. Kéri lakásügye soron kívüli intézését, annál is inkább, mivel jelenlegi lakáskörülménye nem sokáig tartható fenn. A lakás nedves, dohos, egészségtelen, mivel istállóból lett átalakítva. A tető megindult, az épület megroggyant.” Az elmúlt időszakban főleg a fiatal házasok, a két- és többgyermekes családok lakáshoz juttatását szorgalmazták. 1984-ben úgynevezett komplex programot fogadott el az akkor még nagyközségi közös tanács. 1985-ig például 930 ezer forint személyi támogatást fordított a lakásgondok enyhítésére. Ebből telkek tartós használatbavételéhez 240 ezer forintot, családi lakóház vásárlásához pedig 280 ezer forintot adott. Tavaly ez az összeg 1 millió 800 ezer volt. Ösztönözte a tanácsi bérlakások visszadását. 1983-ban 1 millió 179 ezer (13 lakás); 1984-ben 1 millió 76 ezer (13 lakás) ; 1985- ben 2 millió 438 ezer forintot (18 lakás); 1986-ban — az állami szubvenció megvonása miatt — 500 ezer (4 lakás) forintot fizetett ki erre a célra. László Istvánné megelőzi a következő kérdést. Címeket ad. Köztük olyanokét, akik nemrég költöztek be új lakásukba. Választhatok. Nyíltsága, őszintesége rokonszenves. Tulajdonképpen ezt köszönöm meg, amikor elbúcsúzom tőle. — De azért, tartozik nekem egy történettel — mondom a kézfogáskor. — Ja, igen — mosolyodik el. — Nem lesz az újságba való, majd inkább akkor, ha sikerekről beszélhetek. Négyemeletes épület. Az egyik leadott lakásba tavaly költözött be egy asszony három gyerekével. A lépcsőházban futunk össze. Nehezen lehet szóra bírni, bár öröme nyilvánvaló. Csak hosszas rábeszélés után nyilatkozik, de a nevét nem árulja el. Végül fölmegyünk a másfélszobás lakásba, az ajtón lévő névtáblát nézem, kéri, ne írjam ki a nevét. ■ — Ha akarnék, se tudok rosszat mondani a tanácsról — mondja még vonakodva, miután körülnézünk. — Nagy szerencsém volt. Kávéval megkínálhatom? — hangzik a vendégnek kijáró figyelmesség kérdése, amit inkább csak elhárítani illik A gyerekek felől érdeklődöm. — Tizenöt, tíz és három éves. A legnagyobb Szolnokon tanul, a félszoba az övé, ha hétvégeken hazajön, én meg a két kicsivel itt vagyok — mutat maga elé. Itt, a szerényen berendezett, de gondosan rendben tartott szobában. A lakáson így is látszik, nem most építették. A cserépkályha rossz, mellette olajkályha áll, de csak akkor kapcsolják be, ha megjönnek a gyerekek. — Takarító vagyok. Szeretnék saját lakást venni, a szociális kedvezmény jól jönne, talán még a beugrót is összehoznám — mondja, mintha most győzködné magát —, de egyelőre ezer forintos részletnél többet nem tudok vállalni. — Végül is hogyan jutott a lakáshoz? — Egy év alatt megkaptam. Igazán rendesek voltak. A kórház főorvosa is támogatta a kérelmemet, mert tudja, ezelőtt 4—5 évig voltam tüdőbeteg. Szóval belevágtam. Nem volt veszteni valóm. Rokonnál laktunk ötszázért, de én takarítottam, mostam rá. Az biztos, ha nem veszek magamon bátorságot, most ez se lenne, amivel azért már kezdhetek valamit, s addig is lakni lehet benne. A mondat feltűnően emlékeztet egy korábban fölkeresett családnál hallottakra. Földszintes épületben laknak Thurza Józsefék. A férj 38 éves, foglalkozása traktoros, a feleség 36 éves. ő vasalónő a Pannóniában. Három gyerek. Kétszobás lakás. Előtte tíz év a szülőknél, másfél év albérlet. Beadják a lakásigénylést, két év múlva költöztek ide Most házra gyűjtenek. Valahol kintebb, ahol jószágot is tarthatnak. Nagy a család. Így válik érthetővé a vé- béanyag megállapítása: , a támogatások széles skálája ellenére a lakásigénylők száma nagyjából változatlan az utóbbi 3 évben. Ez annak tudható be, hogy a lakásigények folyamatosan újratermelődnek.” Már a vonaton idézem föl reggeli útitársaim beszélgetését, az építkezni vagy várakozni dilemmáját. Kun- szentmártonban is sokan kényszerűségből döntöttek — döntenek úgy, hogy igénybe véve a szociálpolitikai és a tanácsi támogatást — a maguk erejéből oldják meg a lakásgondjaikat. Az építkezést választják, mert ez, ha nehezen is, de legalább járható útnak látszik. Akiknek pedig a helyzetük miatt erre nincs lehetőségük? Marad az igénylés, az átmeneti félmegoldások láncolata, mert valahogy lakni mindig kell valahol. Aztán arra gondolok, vajon László Istvánné mikor mesélhet majd nekem. Szőke György Kincs, amely (még) nincs
