Szolnok Megyei Néplap, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
Irodalom» művészet lllilllllüí György (1972., rézkarc) Fészek (1973., rézkarc) S/. Konsztantyin Vansenkin: Ezred béli bájté rsak- Hogy is van ez tulajdonképpen? - Sóbajt bajtársam egy nagyot. - Időm sem volt még visszanéznem, S negyven év máris itthagyott.- Hogy-bogy nem volt? A lövedékek Füttyét, a kiégett terel A földön az emberiségnek Feledni soha nem lebet. Látni kell folyton, mit fedett be Ólomvihar, hóförgeteg. A láb előre visz bár, mindegyre Hátrapillognak a szemek. (Kiss Benedek fordítása) Bella István: Tört szonett Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk, a szurony és a csákány élesítették foguk, mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson, S még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi, ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni, mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott, S még szíved se volt talán, de első zörejeddel, az első dobbanással eldördült az a fegyver, születtél, lábra álltái mégis, mentél tovább. harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel, s anyád se vette észre a többi százezerrel: „Jajj i meglőttek, fiam ...” A stúdió ajtaja becsukódott mögöttem, még hallottam, hogy Ür- ményi megkérdi: Zsóka? — Elment a zajokért. Csakugyan a zajokért siettem, s néhány perc múlva kerek bádogdobozban vittem a vonatkattogást, a pályaudvari forgatagot. A rendezői fülkében éppen visszafelé csavargatták a magnetofon korongját, melyből kotkodácsoló hangok törtek elő. — Innen vesszük fel újra! — Ur- ményi felemelte a kezét. Az üvegfal mögött a színésznő zokogni kezdett. — Megállni! Ne zokogjon a mikrofonba! Távolabb! Még távolabb! Na, még egyszer! Amikor intek, akkor... A színésznő két lépést hátrált, s szemöldökével kérdi, zokoghat-e már. Én meg ráeresztem a vonatkattogást. — Hatra készen leszünk? — kérdem, s Ürményi pirulát lök a szájába. — Meg kell itt veszni — jelenti ki nyugodtan. — Sírni se tud. Ügy1 sír. mint egy civil. Mi az, mi bajod? — fordul hozzám türelmetlenül. — Hatra készen leszünk? — kérdem súgva, mert Tamással találkám van a Vén Diófában, s addig még át kell öltözködni, rendbe hozni a hajamat, oly lazára fésül- tetni, mintha sose jártam volna fodrásznál. — Persze, megint vár rád valaki! — mondja Ürményi, s mielőtt még felelhetnék, odaszól a vastag Hubernak: — Mikrofont kérek. Az igazság az, hogy engem nem vár senki. Mindig én vagyok az, aki vár, aki jóval előbb érkezem, s közönyös képet vágva hajtom fel a kávémat. S félórán belül minden elmozdul a közönyös képemen: a szájam sarka, az orrcim- pám... S hiába vigasztalom magam, hogy voltaképpen még nem is késett, voltaképpen én jöttem túl korán, a sok „voltaképpen” összetolódik bennem, még egy kávét rendelek kínomban, s mosolygok. .. Mosolygok, mert hisz önálló ember vagyok, önálló kenyérkereső, s ha nem jön, nem jön! De a mosoly megkeményszik az arcomon, mintha gipsszel öntötték volna le, s a könnyedség mázsás súllyal nehezedik rám, valósággál összenyom. — Próbát tartunk! — Örményi lecsapja a fülhallgatót, s a stúdióba rohan. Én meg azt gondolom, mi lenne, ha egyszer én késnék? Hisz ez az éppen! Mindig nekem fontosabb, hogy lássam, beszéljek vele, s ha el is határozom, hogy pár percet kések, sohase tudom megvalósítani... Utolsó pillanatban ész nélkül rohanok, hogy aztán egy kávéház sarkából lessem az ajtó nyílását. — Zsóka, csinos vagy ma, becsületemre. Ha nem lennék házasember. . . — mondja a vastag Huber, és zsebkendőjével törülgeti fénylő feje búbját, miközben a magnetofon fölé hajol, a nevetségesen kotyogó hangokat figyelve. Vannak napjaim, amikor csakugyan csinos vagyok. Mit érek vele? Annyi önbizalmam sincs, hogy néhány percig megvárakoztassak valkit. A legártatlanabb találkozóra is akkora szorgalommal, vasakarattal készülődök, mintha ott dőlne el a sorsom... S egész idő alatt olyan fárasztóan lelkes vagyok, magam is sokallom, de nem tudok semmit tenni ellene, a szorongás elragad. . A szorongás, hogy sem elég művelt, sem elég mély nem vagyok, de még csak elég felületes és elég buta se... Ez a középszerűség megzavar, ez a „majdnem” és „éppen csak”... No, persze, ha fiatal lennék, nem lenne semmi baj! Egy fiatal lány a derekával is bölcseket mond, s nincs megértőbb társ két feszes karnál! De én tizennyolc éves koromban sem voltam elég fiatal, mert akkor épp tizenhat évesnek kellett volna lennem. — Zsóka, alszol?✓ — Zenét! — mordul rám Ürményi, és szemrehányóan: — Hatra végzünk! Ettől megijedek. Hatra végzünk, s ez azt jelenti, hogy bőven marad időm mindenre. Arra is, hogy pontos legyek, sőt arra is, hogy előbb érkezzem, s óhatatlanul Lenke nővéremre gondoljak, akit harmincnyolc éves korára apa visz el vasárnaponként cukrászdába. Még néhány esztendő, és én is arra fanyalodom. hogy apa francia kré- messel rakja tele a tányéromat. Igaz, hogy Lenke csúnyácska, olyan, mint a roston felejtett pirí- tós, száraz és fekete, és ráadásul a Tüker-telepen dolgozik, ahol csak tüzelősürgetés céljából udvarolnak Palotai Boris: Egyszer elkésni neki. Én azonban olyan emberekkel kerülök itt össze, akiknek köze van a művészethez, akik állandóan szerelmesek, és időnként meg is nősülnek. Engem mégse akar senki. Eleinte adagoltam a szerelmet, minden alkalommal előre elgondoltam, mit engedek meg aznap. Aztán felborult a tervem, a szorongás bőkezűségre nógatott, nem a szenvedély, a szorongás! A stúdióban a színésznő két lépést hátrál a mikrofontól, hogy tompítottabban hallatsszon vágyakozó hangja. Nekem is hátrálnom kellene, talán akkor... Egyszer elkésni! Egyetlenegyszer! Még sohasem mertem megkockáztatni. .. Pedig semmire sem vágyom jobban, mint hogy szemrehányó, türelmetlen pillantással fogadjanak, és sértődött mozdulatokon keresztül jussak el oda, ahová el kell jutnom. Amint hazaérek, a díványra vetem magam. Aludni fogok, határozom el. Átalszom a nekikeseredett készülődést, amikor a tükörből egy idegen arc mered rám, akiért nem vállalok felelősséget. Senkire sem szorulok, mondom á tükörbeli arcomnak, akinek szemében elviselhetetlen odaadás fénylik. Magamra húzom a takarót. S elszántan, keményen elalszom. Kinyitom a fél szemem, az órára pislogok, öt perc múlva hét. Még öt perc! Milyen hosszú ez az öt perc! Milyen rövid! Ezen az öt percen múlik minden. Ha most felugróm, még időben érkezem. Időben, vagyis előbb. Ha nem mozdulok. . . Lecsukom a szemem. Elengedem magam... Most már mindegy. Ha akarnék se érnék oda. De nem is akarok. Mért mindig én? Egyenjogúak vagyunk, mondom, és sírás szurkálja a torkom. mert mit ér az a híres egyen* jogúság, ha alig bírom kivárni hogy anyakönyvvezető elé cipeljen! A nagymutató átugrik az öt perc szakadékán . . Mert valóságos szakadék ez az öt perc, s Éliás, a dramaturgunk, azt mondaná: itt egyen meg a fene, ha nem ebben van a konfliktus! Persze, öt perc nem a világ, legalább egy negyedóra kell ahhoz, hogy Tamás végigcsinálja a várakozás minden változatát. Milyen furcsa, hogy sok évi kiszolgálta-' tottságom belefér egy negyedórába. Fodrászhoz sem megyek! Szok- ja meg a mindennapi arcomat! Ha egyszer elkések, megengedhetem magamnak, hogy olyannak mutatkozzak, amilyen valóban vagyok. Mert pedáns vagyok, aggályosán rendszerető, a kócosra fésült frizura fáradságos munka eredménye, s jópofa modorom olyan erőfeszítést igényel, hogy ennyi energiával kínaiul is megtanulhatnék. Már tíz percet sikerült késnem. Tíz perc már valami... A szívem vadul dobog, pont úgy, mintha nekem kellene várakozni. Ezen át kell esni... Látom Tamás arcrándulását, olvasni próbál, de nem megy, a noteszében lapozgat elfoglalt képpel, de nem tudja, hogy mit keres,.. Engem keres! A negyedóra is eltelik. Ilyen nehéz elkésni? Ilyen fárasztó? Ilyen gyötrelmes? Két lépést kell távolodni a mikrofontól, mert különben túl harsányan hangzik a vágyódás. Ez a két lépés az én negyedórám. Már nyugodt vagyok.. . Tamás az asztalnál ül„ sertéskarajt eszik káposztával, fröccsöt iszik hozáá. Ismerem ezt a közönyös arcot. Ilyen arccal keverge- tem a második duplát. Mintha mi sem történt volna. — Tamáskám — mondom, és belül ujjongok, hogy hiányoztam neki, annyira hiányoztam, hogy sertéskarajjal kárpótolta magát, holott máskor zónapörkölttel is beéri. Nem, nem fogok mentegetőzni... Legfeljebb annyit mondok: dolgom volt, alig tudtam szabadulni. Szokja meg, az én munkám is van olyan fontos, mint az övé. Szokja meg. . . — Itt a pincér — mondja Tamás, s hangjában nyoma sincs szemrehányásnak. — Van pirított borjúmáj is. Azt rendeld. Megszorítom a kezét. Biztos, hogy nyugtalankodott, csak valami buta férfiszemérem tartja vissza, hogy tudtomra adja. — Drágám, már fél nyolc — jegyzem meg bátorítóan. — Csakugyan? Olyan késő lenne? Azért voltam olyan éhes! — Két autóbuszt kellett megvárnom — mondom merőben értelmetlenül, mert eszem ágában sincs mentegetőzni. De azért várom, hogy bólintson, tagadólag rázza a fejét, csináljon valamit! — Kicsit elkéstem — hallc-m a hangomat, s gyanakodva figyelem, milyen görcsösen könnyed. S az idegen arc, az a tükörbeli, mellyel feleselni szoktam, szinte könyörögve néz rá, hogy vegye tudomásul: el-kés-tem! — Annyi baj legyen! Úgyis itt ültem egész délután. Azt sem tudtam, hány óra. Találkoztam egy régi barátommal, öt éve nem láttuk egymást. Jól ki beszélgettük magunkat.. . Itt az italos. Még egy fröccsöt! Végre elintéztem a postámat. . . De még nem vagyok készen. Lefirkantok még néhány levelet, ha egyszer nekifogtam... Nem tart soká. Legfeljebb tíz perc. Egyezzünk ki tíz percben — mondja, és lepöcköl egy morzsát a kabátjáról. — Várok — mondom szűk torokkal. — Persze, hogy várok. — S bársonyszemeket meresztek rá. kát fog végezni a francia foglyok között. Odafönt, úgy látszik, nem tudták, hogy az elzásziak nagyon csúnyán beszélnek franciául, sokkal csúnyábban, mint Nakro ■!.i. Ezzel szemben én, mintu- •' Lau- sanne-ban tanultam fr-n.' ául, a világ legszebb francia kiejtésével rendelkeztem, csak a nyelvtannal» álltam hadilábon. így kerültünk össze, két nagyon sovány ember, akik aztán francia nyelven életre szóló barátok lettünk. Sajnos, később elváltunk, illetve még egyszer összekerültünk, amikor ő három napot töltött Budapesten, de örömünkben úgy leittuk magunkat, hogy egy értelmes szót se váltottunk, csak még mindig nagyon szerettük egymást. De talán nem is lett volna miről beszélnünk, mert Tambovban mindent elmondtunk egymásnak. A homályon át, amit a tífusz hagyott bennem, még ma is átdereng Le- ningrád ostroma, és Nakropin fakó, szenvtelen hangja, ahogy éjszakákon át beszélt. A város két és fél évig volt körülzárva A napi kenyénadag. mint. egy gyű f áss'm- tulya. Leningrádnak hárommillió lakosa halt ehen. Ú, Nakropin, az apját, amikor éhen halt, újságpapírba csomagolta, egy gyerekszánon végighúzta az utcákon, és belökte a tömegsírba. Aztán az anyját is odavitte, szintén pepírba csomagolva. Az én agyam eléggé el volt még tompulva, de már nem hittem, hogy én vagyok a legreménytelenebb élőlény a földön. Ehhez még hozzátartozik, hogy huszonöt év múlva, életemben először, megláttam Leningrádot. Luxusszállodában laktunk, és egy barátunk eljött értünk, hogy kö- rülkocsikáztasson a városban. Megkérdezte, mit akarunk látni. Én azt mondtam, hogy a temetőt. A temetőben nincsenek sírok, csak beláthatatlan hosszú sorokban egyszerű betonkockák, az egykori tömegsírok fölött. A sírokon nincsenek nevek kiírva, hisz nem volt, aki följegyezze őket. De még akkor is, amikor ott jártunk, huszonöt évvel a város ostroma után. mindenféle holmit láttunk a sírokon. A fátyolos áprilisi napfényben elmentem megnézni, mit visznek ki az élve maradottak a halot- taiknak. Láttam egy kis tábla töltött csokoládét, egy zacskó sava- nyucukrot, es más efféle jelképes. de ehető tárgyakat. Kis csomagokat, amiben nem tudom, mi lehetett, de azt hiszem, abban is élelmiszer. Aztán végigautóztunk a városon. Ma már nincs semmi baja a memóriámnak, de ha Leningrádra gondolok, csak egy kis tábla töltött csokoládét 'látok. 2. Az én írói életem zegzugos útjának legfőbb oka, életem legnagyobb sorsfordulata volt a második világháború. Hadd mondjak erről néhány szót, mert ez az élmény azóta se hagy nyugodni, föl-föltámad bennem, más-más formában, és azt hiszem, ameddig lesz erőm szólni, nem fogok tudni hallgatni róla. Ez nem is csoda. A háború a legtöményebb élet, mert a legjelen- valóbb halál. Minden perc magában hordta azt a lehetőséget, hogy az lesz az utolsó. Ezért egyszerre olcsó és drága lett az idő. A háború a végletek találkozása. A gyávaság, az önzés, az egymás cserbenhagyása éppoly természetes es mindennapos jelnsege, mint a hősies önfeláldozás, a bajtársi szolidaritás. Amit átéltünk, egyszerre volt a rettegés maga, és a rettegés legyőzése. Emlékszem olyan pillanatokra, melyek egyidő- ben és egymás mellett voltak groteszken abszurd jelentésűek, és véresen, tragikusan valóságosak. Nem groteszk-e, hogy tíz-húsz felnőtt férfi egy szelíd dombhajlaton állva, a békés, bárányfelhős ég alatt meghall egy halk, sipító hangot, és egyszerre hasra veti magát? És van-e tragikusabb, van-e valóságosabb, mint hogy a húszból az egyik, aki barátod volt, mire a kezét visszahúzta, alaktalan, véres húscsomóként fekszik az oldalad mellett? Egy ilyen emlék — és hány ilyen van — kivetette sarkaiból az életemet. Egy ideig megpróbáltam a régi dolgokról, a régi módon írni, de aztán rájöttem: mindent elölről kell elkezdenem. Volt rá időm; négy évig voltam különböző hadifogolytáborok lakója. Csak egy vágyam volt: átadni valahogy, közölni valahogy, amit átéltem. És én a valóság felől indultam neki. Összeállította: Rókasy Ildikó Károlyi Amy: Leporello Mintha valaki más élte volna mindezt mintha valaki más szedett volna össze tetócserepet szélfútta zsindelyt mintha valaki más én meg csak ülök s bámulok mint küszöbön a kisgyerek kezéből hullott kifli-végre poros lett és ő pityereg
