Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. MÁRCIUS 7. Jó helye lesz itt SeunaJbd* Nők, virággal a A nők számomra ünnepükön a nemzetközi nőnap családias összejövetelein vallanak legleplezetlenebb nyíltsággal önmagukról. A megterített asztalok mellett, feszengve és komolyan átélt meghatottsággal hallgatják a férfi előadók köszöntő tósztjait, s amint az „erősebb nem” tagjai poharat töltenek, édességet kínálnak számukra, egy-egy rebbenő moccanásban ott van a sok ezer éves reflex: ezt mi jobban tudjuk. Aztán elhal a mozdulat, hát persze mi most ünnepeltek vagyunk, „tűmi kell”, hogy elcsöppenjen az ital, megcsör- düljön a tányér. Valami közös megegyezés folytán egy- időben érnek véget a munkahelyek ünnepségei és az utcán virággal a kezükben időzavarban lévő lányok, anyák, nagymamák sietnek a megszokott busz. helyett felpréselődni egy későbbire, hogy elérjék még a bölcsődét, óvodát. Az arcokon ott ünneplés visszfénye, a szájak sarkában egy félmosoly, de gondolatuk már otthon jár: ha friss vacsorát nem is tudtak készíteni, ott legyenek, amikor a családfő, a gyerek, az unoka megérkezik. E nőnapi nyüzsgés minden felmérésnél szemléletesebben mutatja, mennyire fontos „fogaskerék” a családi gépezetben a nő. Am, ha csak ennyi lenne a szerepük: de a dolgozók 45 százaléka nő, és a nőknek négyötöde dolgozó. Vajon miként mőköd- ne társadalmi, gazdasági életünk gépmonstruma anélkül a hajtóerő nélkül, amit a női munkaerő jelent? Alighanem sehogy, látványosan megbénulna a csak férfiakra komponált termelési struktúra. És ha már ennyi minden hárul „gyengébb társainkra”, hát ugyan oldják már meg a fajfenntartás problémáját is. Megoldják. Félő azonban, hogy a női nem büntetlenül már nem terhelhető tovább, újabb szerepek kiosztásáért megfizethetetlen árat kér az élet. A lehangoló statisztikák szerint azon kevés ország közé tartozunk, amely lélekszámban nem nő vekszik. Hazánk e 93 ezer négyzetkilométerén a születendő apróságaink épp, hogy pótolják az eltávozottakat, növekményről azonban nem adhatunk számot. Napjainkra eljutottunk a nők teherbíróképességének kritikus határához. Amikor a családjogi törvény kapcsán felelős vezetők nyilatkoztak az Országgyűlés színe előtt, gondolataik rendre a nőpolitikái programok körül köröztek. Szóba jött — a családanyák számára elsősorban — a részidejű, rugalmas munkavállalás lehetősége; hangot kapott a családi pótlék növelése, az anyasági segély és egyéb családsegítő szociális juttatások reálértékének megőrzése. Nem röpködtek milliár- dok, nem hangzottak ei megalapozatlan ígéretek, ám lehetetlen volt nem kiérezni az őszinte aggodalmat a honatyák szavaiból jövőnk letéteményesei, a nők, az anyák iránt. Gondol tehát rájuk a kormányzat még akkor is, ha úgy tűnik, mintha napjainkban kevesebb zászló lobogna az egyenjogúság jelszavával. Alighanem azt a kort érjük, amikor feminista és férficentrikus indulatok nélkül mérlegelni kell, meddig terjedjen az emancipáció határa? Semmiképp ne tolódjon ki abba az irányba, amelyre egy orvosismerősöm hívta fel a figyelmet kutatásai alapján. Nevezetesen, a nők körében mind gyakoribb az infarktus. Miután a fogamzásgátlók csökkentik a női hormonok hatását, így ezek védőpajzsa már nem oltalmazza a szívet a korábbi hatékonysággal. Talán ünneprontásként hangzik, de az alkoholfogyasztásoan sem kívánatos szorgalmazni az egyenjogúság elvét Legyen viszont egyre több rátermett, felkészült nő vezető poszton. És ha már ott vannak „bevetésre készen”, teljes szakmai és tudományos fegyverzetben a vezető állások közelében, ne kerüljenek eléjük mások csak azért, mert éppen férfinak születtek. A családon belüj sem törvényszerű elkülönülni a posztoknak; lehetőség már van arra, hogy egyéves kor után az apák is válallkozhatnak gyermekük ellátására, csakúgy mint a nagyszülők, amennyiben a fiatalokat akarják az unokák mellett helyettesíteni. Hogy e családösszetartó tevékenységnek valóban rangja legyen, tervezik az ilyen minőségben otthon eltöltött idő beszámítását a tényleges munkaviszonyba. Amikor a válások növekvő számáról, a családok felbomlásáról, az állami gondozásba kerülő gyermekek népes seregéről, a bűn útjára csúszott fiatalokról esik szó, kérdő szemrehányással tekintünk a nőkre. Pedig mindezért a felelősség — legfeljebb az egyenjogúság arányában — terheli csak őket. Az utcát járva feltűntek az idei nőnap plakátjai. Az egyiken vonzóan értelmes fiatal nő támasztja tenyerébe arcát és szorongva, gondterhelten néz a világba. A rajz tárgyilagos, kék színű, a nőnapi nő alak mellől ezúttal elmaradtak a csacsogva röpködő színes szalagok. Aki ért a plakát nyelvén, az tudja, hogy az utca e szűkszavú műfaja mit kíván közölni. Hangozzék hát a nőnapi jókívánság is „plakátul”: mi mást óhajtanánk, mint azt, hogy a töprengő nőalak jövőre azért mo- solyodjék el. Az sem baj, ha nem lesz virágos keretben. Márolus 8-a alkalmából Kitüntetési ünnepségek Tegnapelőtt a megyei tanács végrehajtó bizottságának tanácskozó termében Vass Lajos, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőhelyettese köszöntötte azokat az oktatási és művelődési intézményben dolgozó nőket, akik kiemelkedően végzik munkájukat. Ürmös- sy Ildikó a megyei tanács elnökhelyettese nyújtotta át a kitüntetéseket. A Szocialista Kultúráért kitüntetést ketten kapták: Varga Istvánná, a megyei tanács művelődési osztályának csoportvezetője és Vörösváryné Varga Leontin, a Damjanich János Múzeum népművelője. A Kiváló Munkáért kitüntetést vette át Bartha Fe- rencné, a Karcagi Kisegítő— Foglalkoztató Iskola és Nevelőotthon igazgatóhelyettese; Borbély Eszter, a Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet pedagógusa; Fekete Sándorné, a Kisújszállási Állami Zeneiskola igazgató- helyettese; Hamar Lajosné, a Szajoli Napköziotthonos Övoda vezető óvónője; Zakómé Horváth Ida, a szolnoki Kodály Zoltán Ének- Zene Tagozatos Általános Iskola tanára. Tegnap a megyei tanácson rendezett ünnepségen Zele- nyánszkj András, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője köszöntötte a tanácsi dolgozókat. A kitüntetéseket dr. Bozsó Péter, a megyei tanács vb-titkára adta át. A Tanács Kiváló Dolgozója kitüntető jelvényt öten vették át, hasonló elismerésben még hatan részesültek a helyi tanácsoknál tartott megemlékezéseken. Ugyancsak tegnap köszöntötték azokat a mezőgazdaságban és élelmiszeriparban dolgozó nőket, akik kiemelkedő munkájuk mellett közéleti tevékenységet is végeztek. A megyei tanácson rendezett ünnepségen Pap p László, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztályának vezetőhelyettese köszöntötte a megjelenteket, majd Zelenyánsz- ki András adta át a MÉM Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetéseket, amelyet Bagi Balázsné, a Jászapáti Vele- mi Endre Tsz törzslúdgondo- zója; Báli Istvánná, a Zagy- varékasi Béke Tsz baromfigondozója ; Dékány Andrásáé, az Öcsödi Szabadság Tsz statisztikusa; Dudás Sándor- né, a Rákóczifalvi Rákóczi Tsz sertésgondozója; Földi Illésné, a Szolnok Megyei Növényvédelmi és Agrokémiai Állomás gazdaságvezetője; Gyökös Józsefné, a Túrkevei Vörös Csillag Tsz üzemi konyhájának vezetője; Kánya Sándorné, a Szolnoki Megyei Sütőipari Vállalat gépsorkezelője; Kerek Gergelyné, a Jászszentand- rási Haladás Tsz raktárosa, Kiss Ferencné, a Kunhegyesi Kunság Népe Tsz szakácsa, Kovács Attiláné, a Tisza- földvári Lenin Tsz doboz- készítőié; Kovács Mihályné, a Mezőhéki Táncsics Tsz ba- romfigondozója; Major Istvánná, a Jászárokszállási Kossuth Tsz ebédkiosztója; Péntek Lajosné, a Karcagi Magyar—Bolgár Barátság Tsz sertésgondozója; Péter Mária, a Tiszaszentimrei Arany Kalász Tsz csomago- lója; Pontelli Lászióné, a Mezőtúri Magyar—Mongol Barátság Tsz adminisztrátora; Silye Péterné, a Karcagi Május 1. Tsz takarítónője; Sipos Mária, a Jászjákóhal- mi Béke Tsz pénztárosa; Süveges Sándorné, a Kunszentmártoni Kőrösmenti Tsz számviteli osztályának vezetője; Szabó Sándorné, a Jászkiséri Lenin Tsz szarvasmarha gondozója; Szikszói Istvánná, a Rákóczifalvi Rákóczi Tsz növénytermesztési kísérleti csoportjának vezetője; Szőnyi Józsefné, a Zagyvarékasi Béke Tsz baromfifeldolgozó segédmunkása; Tdnczos Frigyesné, a Jászladányi Egyetértés Tsz szarvasmarha tenyésztő brigád vezetője; Tóth Istvánné, a Cibakházi Vörös Csillag Tsz SZTK-ügyintézöje; Törődik Kálmánná, a Jászal- sószentgyörgyi Petőfi Tsz cipőüzemének dolgozója; Tu- za Józsefné, a Jásztelki Tol- buchin Tsz fejőnője; Tüdős Benjáminná, a Tiszörsi Petőfi Tsz számviteli osztályának vezető helyettese; Ulicz- ki Józsefné, a Kenderesi November 7. Tsz cipőüzemének dolgozója; özv. Varga Józsefné, a Kőtelki Ady Tsz cipőfelsőrész készítője; Varró Istvánné, a Fegyverneki Vörös Csillag.Tsz baromfi- gondozója; Vincze Ferencné, a Kunmadarasi Kossuth Tsz boltvezetője; Zsámboki Józsefné, a Jászfényszarui Béke Tsz csomagolója. ,JCodves... néni, bácsi! Jelen levelemmel értesítem, hogy az ön részére intézetünkben férőhelyet biztosítottunk... Felhívom szíves figyelmét, hogy az elhelyezési körülményeinkre való tekintettel csak a legszükségesebb ruhaneműit, apró személyes tárgyait és iratait hozza magával”. A stencilezett levelet az Űjszászi Idősek Szociális Otthonának igazgatója, Mé- rész József teszi elém. Az asztal iratokkal van teli. Vizsgálatra jöttünk. A népi ellenőrzés a megye időskorú népességének egészségügyi- szociális helyzetét méri föl. „Senectus ipse morbus” — fogom föl, amit dr. Osgyán István népi ellenőr mondott még az autóban, amikor megtudta, még soha nem jártam szociális otthonban, s a várható tapasztalatok felől érdeklődtem. Az öregség maga a betegség —idézte az ókori bölcseket, tapintatosan készítve föl a látogatás élményeinek földolgozására. Most is dr. Osgyán István kezdi az orvosi ellátásról faggatja az intézet vezetőit. — Főfoglalkozású orvosunk nincs, csak részfoglalkozású — közli Mérész József. — Van rendelőnk, a felszerelése elfogadható, az orvos kedden és csütörtökön rendel. Lelkiismeretes, betegcentrikus — veti közbe —, majd arról számol be, hogy a fogszakrendelést is a tüdőszűrést is helyben oldják meg, de így is a gondozottak zömét a szolnoki rendelőbe kell behordani. Tavaly — került elő a statisztika — kétszázötvenöt ilyen eset fordult elő. Az otthonból százkilencen összesen 2069 napot töltöttek kórházban. Lakószobáknak nevezik a helyiségeket, ahol tízen, nyolcán, heten, vagy akár négyen, de összezsúfolva élnek, — tudom meg Torzsok Lászlónétól, a Il-es osztály osztályvezető nővérétől. A kastély földszintjének előteréből, a pipázóból indulunk, a csendes szobába. Hófehér ágyakon hat asszony pihen mozdulatlan. Az ajtónyitásra sem fordítják felénk tekintetüket. — Mi hiányzik innen? — hallgatok el egy kérdést. Torzsokné egy 91 éves néni ágyához lép, megsimítja arcát. — Szépek vagyunk ma, Dl- luskám — igazítja meg a beteg homlokán a kötést. — Már nem műtik meg, a korára való tekintettel — mondja, miközben a sarokban lévő nőhöz közeledik. — Piroska, piroska az arcocska. Mi vagyunk a legfiatalabbak, még csak 64 évesek, de meginnánk egy kis bort, ugye? — üzen nekem. — Nem tudom, szabad-e — jön a suttogó válasz, mert kívánni, kívánom. Mi az, ami hiányzik? — hagyom gondolatban magukra őket. Körülnézek. Innen senki sem volt ott a lakógyűlésen, a bizottságok munkájában már aligha vehetnek részt... Miniszteri rendelet írja elő. így a lakógyűlések jegyzőkönyveit is megtekinthettük. Felidéződiik bennem néhány hozzászólás: „F. L.-ről megállapítja a társadalmi bizottság, hogy 1986. január 6-án a községből ittasan tért vissza. A társalgóban fellökte, rugdosta Sz. V-t. A lakók kérik elhelyezését...” „A mozgássérültek számára szervezett mátrai kirándulást köszöni meg T.É..." „K. M. a lavórját a szobában akarja tartani. Panaszolja, hogy a szentképet elvették tőle...” „P. J.-né a töpörtőt darálva kérd...” Dr. Baki Magdolna városi főorvos az 1984-es lakógyűlésen elmondta: „a társadalom nemcsak az intézetben élő, hanem valamennyi idős emberről erejéhez mérten gondoskodik. Ez elsősorban a család kötelessége lenne, sajnos sok esetben nem így van. A szociális otthonoknak az egyedülmaradtakról kellene gondoskodnia, részükre az otthon helyett otthont teremtenie. Az itt élők saját elhatározásukból jöttek ide, tehát önként vállalták az intézeti életet...” „Cs. B-né: Mi, gondozottak úgy érezzük, hogy harmadrendű emberek vagyunk, a dolgozók pedig úgy, hogy nekünk a szolgáink...” Finoman csukjuk be magunk mögött az ajtót, megkönnyebbülést érzek. A szék, az hiányzott bentről. Aki bemegy, ápolni, dolgozni megy be, nem ül le. Aki bent van, már nincs szüksége rá. A kétszázhatvanhét gondozottból száztíz fekvő, magatehetetlen. Tavaly hatvanhét hely „üresedett meg”. • * • A sorban Haraszti Zsoltné népi ellenőr következik. A gondozók felől érdeklődik. — A helyek számához viszonyítva ötven gondozónőre lenne szükség — kezdi Horváth Istvánné. — Papíron — teszi hozzá —, mert ezzel szemben negyvenkét státuszunk van. Ebből öt nincs betöltve, ötöt pedig a fűtők visznek el. A magyarázat? Ilyen bérkeretünk ugyanis nincs, a gondozói létszám terhére tudjuk csak foglalkoztatni őket. Nem panaszkodik, száraz tényekkel folytatja: Egy kezdő fizetése 2700—2900 forint. Három műszak, hétvégi, ünnepi elfoglaltság. Az intézet dolgozóinak éves átlagjövedelme 51 968 forint, bérbeállási szintjük 30 százalékos. Egy nyugdíj előtt álló nem szakképzett gondozónő havi keresete (húsz év után) 3450 forint. Férfi beteghordónk nincs. Egyik épületünkben sincs lift. Az elhunytaikat a gondozónőknek egyedül kell a halottasháziba eljuttatni. Éjszaka osztályonként csak egy ügyeletes van. • • • A III-as osztályon, az új épületben, a bejárattal szemben lévő szoba a gondozóké. Jobbra a. társalgó. A tévénézéshez berendezett teremben egymástól távol három férfi ül. Nem tudnak magukkal mit kezdeni, ezért jöttek le, de nem beszélgetnek. Társas magány. — Esemény, élmény kell, egyáltalán történjen valami, amiről beszélni lehet, ami eltereli önmagukról a figyelmet. Ezt kell adni — mondja Földes Józsefné ápolónő, amikor a látottakat hozom szóba. Az intézetben negyvenen kapcsolódnak be valamilyen formában az ott kínálkozó munkalehetőségekbe. Tavaly csak a kertészek 500 ezer forint értékű saját termést állítottak elő, de a pénznél is fontosabb: aki dolgozhat, nem érzi magát fölöslegesnek, feladata van. — Igen, kell a jó szó — magyarázza Földesné, temperamentumosán. — Kell a kirándulás, a farsangi bál, a karácsony. az ünnepek, a születésnapok, jöjjenek csak az úttörők, adjanak műsort, az otthonlakók közül, aki tud, hadd dolgozzon a kertben, a kisegítő gazdaságban segítsen az ágyneműváltásban. tisztítson zöldséget a konyhán — peregnek húszéves tapasztalatainak szavai. Haraszti Zsoltnéval indulunk körútra. Nála jobb kalauzt aligha találhattam volna. Érettségi után itt kezdte egészségügyi pályáját. Tíz év után (ellenőrként) tért most vissza. Boltíves terem. Belőle további kettő nyílik még. A bejárattal szemközti ablaknál Matyi bácsi fekszik. — A volt kedvencem — halkítja le szavait —, huszonhét éve van itt. Olvasni csak magában tud, írni nem. Valami elszakítja tőlem. Óvatosan az idős bácsihoz megy. Törékeny, madárcson- tú ember, mintegy embrió, úgy kuporodik össze. Mesz- szire készül. Megismer, még Matyi bácsi? — szól hozzá. — Klárika — rebbent egy szót föleszmélve. Nyúl a fölé hajló nő keze után. Érezni, annyi év múltán még most is tartoznak egymáshoz. — A csöndet a másik szobából felcsattanó hang töri meg. Valaki verset szaval. „Mit ér a gond kenyéren és vízen...” — igen, ez Vörösmarty. A környezetéhez képest fiatal ember gurul be az ajtón egy tolószéken. Űtjába állunk. Várakozva áll meg, de nem szól. A jobb oldali belső szobába megyünk. Egy nővér pénzt ad át Pista bácsinak, az otthon legújabb lakójának. Az átel- lenben lévő ágyon szemüveges férfi ül, a fejét ingatja. Tudom, hogy visszasí- róm még ezt a helyet, — mondja, nem tudni kinek —, de ötven évet éltem Szolnokon, visszamennék oda, a kistemplom mellé. Pista bácsi közben ijedten veti magát az ágyra. Tőlünk, idegenektől tart. — Nem és nem, nem visznek el. Megnyugtatjuk. Nem azért jöttünk. — Itt volt érte a felesége — magyarázza a tolókocsis. — Én se mennék a helyében. Pedig Pista bácsi ügye rendezetlen, a rendőrség hozta ide. — Januárban, abban a nagy hidegben két napig az erdőben húzódtam meg. Nem bírtam, elmentem a megyéhez — néz rám ártatlan kék szemével. Kísérőm segít ki, ő kérdez. — Ki vagy mi elől keresett itt menedéket? — Megszöktem, mert nem bírtam tovább — tör ki belőle. — Nincs annyi szál hajam, mint ahányszor megvertek. — Ki bántotta? — A fiam, meg a feleségem. Elszedték a nyugdíjamat, elitták. Ugye maradhatok — fogja kérielőre — mert ha nem, akkor én inkább... A nővér nem hagyja befejezni, a szavába vág: — Jó lesz itt magának. • * • Mérész József tollat vesz elő, számol. — A gondozottak 2070 forintot fizetnek egy hónapban. Ez az energiafelhasználásra és az élelem alapanyagára elég — közli az eredményt — Nagy Károly kérdésére. — A többi mibe kerül? — veszem át a kérdező szerepét. — Az állam havonta minden gondozott eltartásához további 4180 forinttal járul hozzá. A gondozottak 30 százaléka csökkentett összeget fizet, vagy teljesen ingyen lakik az otthoniban. Egyre több alkoholistát (jelenleg ötvenötén vannak) Vagyunk kénytelenek elheT lyezni. Sőt, a 18. évet betöltött értelmi fogyatékosok egy részét (húszán vannak) is fogadnunk kell. • • • Az autóban ülünk. Az intézet kijáratánál meg kell állnunk a sorompónál. Az otthon nincs ugyan körülkerítve, de a kőbejárat és a kapusfülke ott áll. Egy bácsi totyog elő, felemeli a sorompót, szalutál. Utánunk leengedi a csíkos vasrudat. Arra gondolok, hogy a megyében többszáz idős ember várakozik arra, hogy bekerüljön ide, hogy életében utoljára megérkezzen valahová. A népi ellenőrzés a vizsgálatot folytatja... Szőke György
