Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
6 A nyugatnémet választósok után Változatlan új Nemzetközi körkép 1987. FEBRUAR 14. Fáztak a chilei csendőrök... Metróépítkezés Varsóban összeül február 18-án az újonnan megválasztott nyugatnémet parlament, szavaz az új (vagyis a régi) kancellár személyéről és előbb utóbb megismerkedik az új kormánnyal is, amely minden bizonnyal azonos vagy csaknem azonos lesz az eddigivel. Mi változott tehát a január 25-i választásokkal, volt-e ennek az eseménynek egyáltalán tétje? Volt. Bizonyos viszonylatok eltérnek a régitől, és van, ami — s ez lényeges — nem következett be. Először esett meg az NSZK történetében, hogy mindkét nagy csoport — a kereszténypártiaké és a szociáldemokratáké — meggyengült, ezzel szemben a kicsik, a polgári liberálisok és a környezetvédő Zöldek erősödtek. Ez növeli önbizalmukat, szavuk súlyát, de az 1982 óta meglévő alapvető erőviszonyokon nem változtat. a keresztény-liberális szövetség (Kohl, Strauss, Genscher) megmaradt, s ezen belül figyelemreméltó, ami — nem következett be. Bizalom a liberálisoknak A kormánykoalíció (az említett hármas szövetség) kebelében a külpolitikát illetően két irányzat birkózott egymással a választások előtti hónapokban: egy merevebb, amelynek Strauss a szószólója, és egy rugalmasabb, amely nagyobb megértést és figyelmet fordít a szocialista országok javaslataira és a Szovjetunióban végbemenő változásokra, s amelynek fő képviselője a szabaddemokrata külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher. Straussék a támadások valóságos sortüzét zúdították Genscherre, és az általa képviselt nézetekre. Nem arról volt szó, hogy meg akarják rontani a kelet-nyugati viszonyt, inkább arról, hogy a külpolitikát választották ki eszközül a liberálisok megbuktatására és a Kereszténydemokrata Unió — Keresztényszociális Unió abszolút többségének megteremtésére. Az Unió jobb szárnyát évek óta bosszantja ugyanis, hogy rá vannak utalva a liberálisok parlamenti támogatására, és emiatt engedményeket kell tenniük nekik, például a külpolitikában, vagy a tüntetések rendőri megítélésében. A választásokat megelőző kampányban úgy vélték, hogy „a túl engedékeny” liberális külpolitika elleni hangulat- keltéssel el lehet érni: Genscherék vagy be se kerüljenek a parlamentbe, vagy a minimumra csökkenjen képviselőik száma, és ezzel befolyásuk. S éppen az lett a január 25-i nyugatnémet választások egyik legfontosabb vonása, hogy a közvélemény nem így döntött; viszonylag szép százalékokkal segítetté a liberális pártot, az Unió viszont történetének legrosszabb eredményét érte el. A választók többsége ezzel a Kohl-kor- mányt segítette ugyan ismét nyeregbe, de Genscher — és nem Strauss — külügymi- niszterségével. Egyébként a kormány ugyanazokon a témákon fog rágódni a jövőben is, mint eddig: adóreform, növekvő munkanélküliség. SPD: a sorok rendezése A másik érdekes probléma, amely a választások után megoldásra vár, a Német Szociáldemokrata Párt jövője. Egy meglehetősen óvatos kancellár jelölttel (Johannes Rau), de merész programmal (az atomenergiaipar leépítése, az amerikai űrfegyverkezés elvetése, a Zöldekkel kötendő szövetség merev elvetése) indultak. S viszonylag gyenge eredményt értek el. Ezek a választások gyakorlatilag vonalat húztak a párt eddigi pályafutása alá: valami újat kell kezdem, Johannes Rau visszavonul saját tartományába, éllege volt a nagy- politikából. Jövőre nyugalomba megy Willy Brandt, új elnököt választ a párt; a következő esztendőkre tervezik az új pártprogram végleges formába öntését is. Csupa kérdőjel: mivel és kinek a vezetésével vágnak neki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának. Valóban élre kerülnek-e — mint a jóslások mondják — „az unokák” (Willy Brandt szavai), vagyis a negyvenes éveiket taposó fiatalok, akik a párt balszárnyát képviselik? Bár a szociáldemokraták most mélyponton vannak, ennek a nagy hagyományokkal rendelkező és minden hullámvölgy ellenére erős pártnak a döntései nem közömbösek az egész NSZK szempontjából sem. Tatár Imre A napokban jelentette az AFP francia hírügynökség: Gabriel Garcia Marquez Nobel-díjas kolumbiai író könyvének 15 ezer példányát elégették a chilei vámőrök Valparaiso város egyik terén. A könyvmáglyát Her- nan Rivera admirális, val- paraisoi kormányzó parancsára gyújtották meg. A „Miguel Liittin titkos kalandjai Chilében” című könyv egy száműzetésben élő chilei filmrendezőről szól. Littin titokban visszatért Chilébe, hogy egy dokumentumfilmet forgasson. Sikerült bejutnia még az elnöki palotába is. Tizennégy évvel a chilei katonai junta uralomrajutá- sa után a hatalom birtokosai még mindig félnek a könyvektől. 1973 szeptemberében, az államcsínyt követő éjszakákon a chilei főváros, Santiago utcáin sorozatosan égették el azokat a műveket, amelyeknek címéből Pino- cheték arra következtettek, hogy baloldali eszméket tartalmaznak. „Hideg volt és embereink melegedni akarták” — magyarázkodott később Cesar (Mendoza, a csendőrség főparancsnoka. Egy ízben — emlékezik Jorge Edwards író — elkoboztak egy művészettörténeti könyvet, amelynek címe „A kubizmus” volt. Az elkobzást elrendelő hivatalnok azt hitte, hogy a mű a kubai forradalomról szóL Egy másik esetben kivonták a forgalomból a „Az öngyilkos gyilkosok” című krimit. Azt gyanították, hogy a szerző Salvador Allende halálára céloz. A könyv szerzőjét börtönbe vetették, és csak akkor szabadult, miután egy tisztviselő vette a fáradságot és végigolvasta a bűnügyi regényt. A legelső könyv, amely 1973-ban máglyára került, a Nobel-díjas Pablo Neruda verseskötete volt. Nem kellett részletesen indokolni: Neruda kommunista volt. A cenzúra bevezetése után Chile természetesen elvesztette rangját, mint a latinamerikai irodalom legnagyobb olvasótáborának országáét Nemcsak a politikai irodalmat tiltották be, hanem még az egyházat is kötelezték, hogy önmagát cenzúrázza. S amikor Chile egyik legolvasottabb regényírója, Enrique la Furcada tiltakozott „Az országot beborító sötétség” ellen, közlési tilalommal sújtották. Lezárt utak, elterelt forgalom, palánkkal kőrbezárt terek, vasbeton-dzsungel és ideiglenes barakkok — ugye ismerős a kép? Varsó több részén évek óta jókora építési területek, lelassult közlekedés teszi próbára a gyalogosok, vezetők türelmét. Az . indok — akárcsak Budapesten vagy a világ számos más fővárosában — közismert: teljes erővel folyik a metróépítkezés. Az egy pillanatig nem lehet kétséges, hogy a lengyel fővárosnak szüksége van a metróra. Az azonban, gondolom, jogos kérdés, hogy hogyan lehetett ilyen hatalmas költségeket követelő beruházás mellett dönteni éppen a megszaporodott gazdasági problémák idején? — tettem fel a kérdést Roman Bialkowskinak, a metróigazgatóság információs osztálya vezetőjének. — Furcsa módon a metróépítés szempontjából nem jelentett hátrányt a beruházások visszafogása. Sőt, mivel számos más .építkezés leállt, egyenesen kedvező hatással járt, hogy azoktól a gépeket, felszereléseket ide irányíthattuk át. Atf is ‘világos, hogy a nehézségekkel küzdő tömegközlekedés javítása alapvető igény a lakosság részéről. Üj buszok beszerzése, az utak szélesítése, vagy a járatok puszta sűrítése — Turista lőtér a Nagy Faltövében „Aki nem látta a kínai Nagy Falat, az nem látta Kínát!” — „A kínai Nagy Fal az egyetlen olyan, ember alkotta létesítmény a Földön, amely látható a Holdról.” Ilyen hirdetésekkel csábítja Kínába a külföldi turistákat a kínai ibusz. S a csábításnak éveken át nagy volt a varázsereje. A külföldi, zömében japán, amerikai és nyugat-európai turisták valósággal özönlöttek az egykori mennyei birodalomba, hogy saját szemükkel győződjenek meg a Nagy Fal nagyságáról, gyönyörködjenek a pekingi Téli palota kincsestárában, sétáljanak a Mennyei Béke Kapujának hatalmas terén, ellátogassanak a Ming császárok sírjához vagy megtekintsék a Nagy Fal egykori építője, Csin Si-huang császár — Hszian közelében eltemetett, majd két évezreddel később fe' árt — terrakotta hadseregének néma, de annál sokatmondóbb díszelgését. A turisták mindaddig seregestül jöttek, amíg a kínaiakban felül nem kerekedett a korszerű anyagiasság. Egyik évről a másikra rohamosan emelkedni kezdtek a kínai turizmus költségei. Drágábbak lettek a korábban sem olcsó szállodák, az idegenvezetők és a taxik. Fizessenek a gazdagok, azaz a külföldiek — vélekedtek a kínai turista irodák szervezői, s eközben szinte észrevétlenül megcsappant a külföldi turisták érdeklődése Kína történelmi nevezetességei és jelenének kuriózumai iránt. A kínai ibusz most közzétett jelentése szerint tavaly 22,7 millió külföldi turista fordult meg Kínában, s az idegenforgalomból származó dollárbevétel megközelítette az 1,45 milliárdot. Az impozáns számok mögött azonban az a rideg valóság rejlik, hogy a 22,7 millió turista közül 21,12 millió tengerentúli — hongkongi vagy makaói • — kínai volt, s ők enyhén szólva nem szórták a dollárokat Kínában. Sokan közülük rokonoknál, ismerősöknél szálltak meg, nem szorultak rá a meglehetősen drága idegenvezetők szolgálataira sem, nem is szólva a Kína-szer- te százával felépült luxusszállodák szolgáltatásainak igénybevételéről. A nyugati turisták száma tavaly mindössze 1,47 millió volt, azaz 7,8 százalék, szemben az 1985. évi 20,9 százalékkal. Lényegesen visszaesett a japán turisták száma, de ezt némileg ellensúlyozta az a tény, hogy a múlt évben 290 000 amerikai, 48 000 nyugatnémet és — ami figyelemreméltó újdonság — 19 000 szovjet turista látogatott Kínába. A visszaesés azonban észrevehető, s a kínaiak maguk is elismerik, hogy túllőttek a célon, amikor világpiaci árakat követeltek a külföldi turistáktól a világszínvonaltól még messze tartó kínai szolgáltatásokért. A kínai ibusz illetékesei tehát mindent elkövetnek, hogy megállítsák a visszaesést, sőt ha lehet, ismét fellendítsék a külföldi, főleg a nyugati turizmust az országban. Nyilván ez a meggondolás vezette azokat, akik elhatározták, hogy ha már jól hangzó jelszavakkal vagy tűzijátékkal nem megy, akkor igazi fegyverek „bevetésével" lepik meg a külföldi turistákat. Pekingtöl vagy ötven kilométernyire több milló jüanos költséggel felépült egy lőtér, kizárólag külföldi látogatók szórakoztatására. Ez év tavaszától a fegyverek és a lövöldözés iránt érdeklődő külföldi turisták, mielőtt elérik a legendás hírű Nagy Falat, betérhetnek ide egy kis lövöldözésre. A korszerű berendezéseknek köszönhetően élesben próbálhatják ki a kínai gyártmányú pisztolyokat, puskákat, géppisztolyokat, gépfegyvereket, vagy páncélos elhárító rakétákat. A fegyvereket és a hozzájuk való lőszereket a NO- RINCO, a legnagyobb kínai hadiipari konszern szolgáltatja. Talán mondanunk sem kell, hogy ingyen nem lehet majd lövöldözni. A kínai ibusz előzetes jelzése szerint annak az amerikai vagy japán turistának, aki sajátkezűleg akar kilőni egy papírmaséból készült páncélost, 3000 jüant — csaknem ezer dollárt — kell majd fizetnie a sikerélményért, azaz a kínai rakétáért. A lőtéren kipróbált fegyvereket a külföldiek a helyszínen meg is vásárolhatják, de magukkal nem vihetik: a kínai ibusz utánvéttel küldi majd el hazai címükre. A gyűjtögető kedvűek különlegességeket is vásárolhatnak, például pisztolyként használható rohamkést vagy gyémántokkal ékesített, elefántcsont- markolatú különleges revolvert. Ez utóbbi potom tízezer dollárba kerül; huszonnégy karátos aranylemez borítja, s csövének aranyborításában Mao Ce-tung egyik híres költeményét vésték be, parányi írásjelekkel. Egyelőre csak találgatni lehet, miként sül el a turista-lőtér kísérlet. A kínai turizmus konyhájára talán nem hoz majd sokat, de a modernizálódó kínai hadiipar termékeinek népszerűsítését minden bizonnyal előmozdítja. Vasbeton-erdő, lezárt utcák — al varsói metró-építkezés képei Budapesten sem ismeretlenek folytatta a magyarázatot beszélgetőpartnerem — hosszú távon még több pénzt igényelne, a gépkocsiforgalolm pedig nem növelhető mérték nélkül. Akárhogyan is nézzük, gyorsaság, gazdaságosság, és az energiafelhasználás, szempontjából egyaránt a metró a legkedvezőbb megoldás. 1 Ezért döntöttek 1982-ben az illetékesek a munkálatok megkezdéséről, helyesebben újrakezdéséről, mert 1925- ben és 1938-ban már történtek próbálkozások, de tervezési vagy geológiai problémák, illetve a történelem fordulatai mindig közbeszóltak. 1950 és 1957 között mindössze másfél kilométer alagút készült el, majd most hosszú szünet után 1983-ban kezdődött el az igazi munka. — Hogy jellemezné az építkezést, milyen gondokkal kell megbirkózni? — A 23 kilométeres távot három szakaszban kell átadni. 23 állomás szerepel a tervekben, a 36 kilométeres sebességgel közlekedő, hat kocsiból álló szerelvények legsűrűbben másfél percenként követik majd egymást. Az első szakasz az ursynowi lakónegyedet köti össze a belvárossal: bő egyórás buszozás helyett 18 percesre csökken az út! A dolgozók feladata tavaly különösen nehéz vo'.:, az alagútflúrók sűrűn beépített belső lakókörzetekhez közeledtek. Olyan váratlan problémákkal is szembe kellett nézni, mint egy rendkívüli keménységű kőzetszakasz, amely a geológusok vélemé- ■ nye szerint egy valamikori hörobbanás nyomán alakult ki. Azóta megkezdődtek az előkészületek már a metró üzemeltetésére, a majdani szakembergárda kiképzésére is. Az első ütem átadása egyébként az évtizedforduló táján esedékes. — Hasznosítják-e más szocialista országok tapasztalatait? — Hogyne, az együttműködés igen kiterjedt. Különösen a minszki metróépítkezés feltételei hasonlítanak a varsóihoz, de Prága vagy Budapesti s számos példát kínál. (Zárójelben teszem csak hozzá: nekünk is lenne okulnivalónk: Varsóban például meg akarják könnyíteni a mozgássérültek számára is a metró igénybevételét — ezzel Budapesten aligha dicsekedhetünk.) A Szovjetuniót három vonatkozásban li’s (említhetem — folytatta az osztályvezető — az értékes technológiai segítség mellett pénzügyi hitelt is kapunk, az első ütemben szükséges 90 szerelvény pedig szintén a Szovjetunióból érkezik. Kétségtelen, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények között az első metróvonal még hosszú ideig, legalább a kilencvenes évek közepéig kivételes erőfeszítést, az anyagi és emberi erőforrások összpontosítását követeli meg. A tervezők mégis, a kivitelezéssel párhuzamosan előre is tekintenek: Varsó távlati fejlesztési elképzelései között további két vonal megépítését irányozzák elő. (SZG) Összeállította: Majnár József
