Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
1987. FEBRUAR 7. Irodalom» művészet 9 ifj. Nagy Ferenc: Bugac Jenei Gyula: Szerelmesvers, mondjuk a szabadsághoz Te vagy az prigó a vágyak célkereszt jén Elébed ejtik tünékeny életük a költők Tekintetedben fürösztik szennyes szép magukat S tudják te a századvég illúziója vagy Zeniten áll a kor e korcs kalandor Elragadna téged is de megtörik minden hullám Lehajol majd érted valaki s matt kegyelem hull rá Reményt ütök reménnyel vagy csak öklömmel egy labdarózsát Érted szól ez a vers s nem találok méltó szót rád Kemény a valóság Angyal álarcot árulnak parkba kiültetett anyókák Nehéz vagy mint a nagyon könnyű dolgok általában Elindulok feléd ám valami leránt a mélybe Kövek koppannak képzelt koporsókon Eltévedt ez a vers is üres toposzok ütik ki Mit,is mondhatok még ezek után kezemből Isten kezéből kihullik a téli délután S az angyalok a sötét égen tollászkodnak sápadtan és sután amikor a monoplán majd felpörgeti motrát, és kecses ívben fellendül a magasba, mintegy kikerülve az útjába keveredett Földet. — Cirkusz ez. kérem csak a háló hibádzik alóla. — Menjen már — szólt rá a fiatalember, — Mit ugrál a negyvennégyével? A maguk orrát szaros karóval sem lehet felérni, amiért átéltek egy háborút. Minek hagyták annakidején abba. ha olyan nagyra vannak vele, mi? A féllábú úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Bütykös újjaival elcsípte cigarettájának parazsát, és zsebre vágta a csikkett. Aztán felnézett. A repülőgép pompás csavarba zuhant. — Az istenit! — kiáltotta —. ezzel baj van. emberek! A fiatalember felkacagott: — Mi van, tatus? Elfogyott az a fene nagy háborús kurázsi? — Lezuhan, kérem! Higgyék el. száz méterre sincs már a földtől! — Hogy magának micsoda szeme van! — Van! Légelhárítós voltam negyvennégyben. Az emberek mosolyogtak. Már megint előhozakodott a negyvennégyével. Nem lehetett mintakatona — ugyebár ráment a fél ' lába is ... A gép hirtelen felkapta orrát, és az ég felé rándult. Dühösen vakkantott, mint túl nagy ellenség előtt a túl kicsi kutya. Aztán ismét elnémult. A röptér széléről vijjogó szirénázással tűzoltóautók robbantak a kifutópályára. Nyomában mentő robogott. Az irányítótorony ablakain izgatott műszakiak kiabálták ki intelmeiket a bámészok tömegére. A féllábú szája szélére ragasztotta a csikket. — Ennek sincs őrangyala — mondta remegő hangon a fiatalember. —• Van neki, hogyne lenne. Csak fenn maradt. — Hol?... — Az égen! Végveszedelemben elhagyja az embert. . . Végveszedelemben az ember nem számíthat az angyalokra. A fiatalember néma maradt. Torka kiszáradt, és homlokára iz- zadságcseppeket sajtolt a rémület. A gép veszedelmesen közeledett a földhöz, néha megrándult, s ilyenkor az asszonyok iszonyodva hunyták be szemüket . . . Aztán dobbantva, mintha bakugráshoz venne lendületet, rábuk- dácsolt a pályára. A segítségére siető autók sikoltva tértek ki út- jából. — Szó, ami szó — törte meg a féllábú a hallgatást —. ügyesen csinálta. Látja? — fordult a fiatalemberhez. — A jó pilóta fütyül az őrangyalokra. Mit mondtam? A fiatalember válaszolni akart, de nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni magából. Előkotor- ta gázöngyújtóját, és tüzet adott a féllábúnak. A hangosbemondó szenvtelen hangon bejelentette a következő műsorszámot. Összeállította: Rékasy Ildikó tthon írom ezeket a sorokat, a „szülői ház’-ban. A házunk itt van a falu szélén: még egy lakóház következik utána, s ott már a szántóföldek tarka táblái kezdődnek. Ha kiállók a kiskapuba, jól odalátok az első tanya udvarára, ahol libák, tyúkok, s minden más elképzelhető háziszárnyasok hatalmas falkái zajoskodnak egymást marva, — majd ne- ki-nekivetik magukat a tarlókon álló búzakereszteknek, a tejes csöveket dédelgető kukoricatábláknak és olyan dibolást tesznek bennük, hogy nézni is szenvedés. Bérlő lakik ebben a tanyában, afféle gaz- dulni akaró muszáj-paraszt, aki a gazdálkodás megszokott, majdnem szertartásszerűen egyforma és változatos rendjét valami haj- cühős, mindig rohanó rendetlenséggel váltotta föl, mintha a bérlet néhány esztendeje alatt minden lehetőt ki akarna szedni a húsz hold földből. Míg a távolabbi tanyák gazdái minden esztendőben tanyaudvarversenyt szoktak rendezni, az ő udvarán a disznók rendeznek versenytúrást: itt minden az uradalmi méretekben tenyésztett jószágfalkák gyarapodását szolgálja. Mintha még a gabonát is csak azért vetnék, hogy az állatok kedvükre dibolhassanak benne ... S a környéken lakó parasztok, akikben még mindig az ugarok és legelők feltörésének öröklött izgalma él, idegenkedve értetlenül, s méltatlankodó kifa- kadásokkal nézik ezt a gazdálkodási stílust. Esztendők óta nézik már, és mégsem tudnak vele meg- békülni itt nálunk, s a többi faluszéli házakban sem, mert ezeknek a házaknak nemcsak az ablakai néznek a tanyákra, de a bennük folyó élet gyökerei is errefelé nyúlnak dúsabb ágazással. Nemrégiben még közigazgatásilag is a tanyákhoz tartozott ez a magában álló házsor és csak néhány évvel ezelőtt ismerte el a falu hozzája tartozó résznek: postás jár már erre és kisbíró kíséri sűrű útjain a végrehajtót, — az elismertetés előtt pedig a határt járó botos mezőőr végezte el ezeket a tiszteletreméltó föladatokat. Igaz, hogy akkor már reggel nyolc óra után megkapták itt a leveleket azok néhányan, akik egyáltalán kapni szoktak nagyritkán, most meg csak tizenkét óra felé ér ide a postás és az is igaz, hogy a végrehajtó kisbírói segédlettel is szigorúan behajtja rajtuk az adót, — dehát mégis csak falusiak. Harminc esztendővel ezelőtt, mikor a parasztbirtokok szilárd frontját ezen a leggyöngébb ponton áttörte a falusi szegények egy kicsiny, de elszánt csapata: cselédemberek, meg más kétkezimunkások, maga az elbocsátó falu sem hitt a vállalkozás eredményességében és teljesen magukra hagyta őket, hogy vesszenek hát, ha nincs bennük semmi a félelem alázatosságából ... S egy negyedszázaddal későbben, mint győzelmes fiákat fogadta őket keblére. Pedig a címzetes tanyai változás nem esett ezen a részen: a házsor egy lépésnyivel sem terjeszkedett tovább. Valójában azonban alaposan megváltozott itt minden. Abban az időben, amikor ez a település fölépült, az utolsó ház tövében futó dűlőúton túl, egy majdnem kétszázholdas zsírosparaszti birtok Darvas József: Egy parasztosaid története (Részlet) terült el. A velünk egy partra vetődött emberek jórésze innen szerezte meg az évi kenyerét: itt kaptak részes aratást, harmados kukoricaföldet, azután napszámos munkáért téli tüzelőre szalmát, szárízéket, tavasszal tuskószedést a búzavetésen. Apám is innen, szinte a kasza mellől vonult be tizennégyben, s hogy többet vissza sem tért, anyám is innen kosarazgatta esztendőkön keresztül igyekvő munkájáért az életet, fölnevelni bennünket, négy apró gyerekét. Jó ember volt a birtok gazdája, még a régi patriarchális szellemű zsírosparasztok között is a legemberségesebbek egyike. Igaz: tele volt feudális hajlandóságokkal, nem nézte jószemmel, ha az „emberei” közül valamelyik bármilyen vonatkozásban is többre törekedett, mint szerinte „illett” volna, s anyám iránt is igen megcsappant a segítő hajlandósága, mikor az minden kapacitálása ellenére sem szánt engem apám kétkezi sorsára, hanem polgári iskolába adott, — de a tiltakozó szavak nem a sajátjai voltak: úgy mondta őket szinte egyazon hangsúllyal, ahogy osztálya gondolkodása diktálta. Ügy érezte, hogy neki joga van beleszólni azoknak az embereknek az életébe, akik az ő kamrájából eszik a kenyeret, s még akkor sem mulasztotta el rosszaló szavait fölemelni, mikor a bátyáim húszéves korukban, sokesztendős béreskedés után, mesterségre adták a fejüket, és inasnak mentek. Akik viszont vágyaikban és szándékaikban nem léptek túl azon a határon, amelyet számukra a „kenyéradó gazda” szimbólumában megrögzített gazdag paraszti feudális fölfogás megszabott, azok mellett kitartott még akkor is, amikor a rideg üzletesség már javában bontogatta a patriarchális építményeket. Érdemes megemlíteni, mert jellemző szín a háború előtti agrár- szocialista mozgalmak társadalmi képéhez: egyik legjobb és legkedvesebb munkása vezető szerepet vitt a helybeli mozgalomban, — de ő ezt soha nem nehezményezte. Talán a földesúr ellen közösen vívott harcok emlékeiben gyökerező osztályélmény diktálta ezt neki, talán az, hogy egyes emberek szavakkal való lázadozásai mögött nem érezte meg egy vastörvényszerűséggel kiformálódó réteg föltörekvő akaratát, — de tény az, hogy csak akkor ébredt föl benfie az ösztönös tiltakozás, ha a hozzája közel álló egyesek próbálgatták az egyéni emelkedés kapaszkodóit. Mikor a húszas évek végén meghalt, a terjedelmes birtok tizenöthúsz holdas darabokra hullott szét, mert ő nem volt az egyke híve és hosszú élete folyamán mintegy tíz gyermeket nemzett. S a birtok szélén lapuló házsor a szép szomszédságban eltöltött esztendők alatt mintha csak ezt a pillanatot leste volna hunyorgó ablakszemeivel; megvetette a lábát a frissen nyíló mesgyék közein, s kiharapott néhány párholdas darabot az új tulajdonosok parcelláiból. Igaz: a földvásárlók nem az első telepesek csapatából, s nem is azok leszármazottaiból kerültek ki. Azok, mintha öröklött átok súlya húzná őket, megmaradtak mind a régi, s más-más színekkel megújuló szegénységben: néhányan még a házuktól is kénytelenek voltak megválni, kiszorultak újra a tanyák közé, cselédsorra és új emberek ültek be a helyükre. Üj emberek, afféle „világ- hajtós”, apró, de szívós ravaszkodásokkal gyarapító kisparasztok, akik nemrégen még ágrólszakadt szegények voltak maguk is, de arra tették föl az életüket, hogy akár csak egy hold földet is, de szerezzenek maguknak. em szülnek gyereket, a falatot is megvonják a szájuktól, kupeckednek, nyerészkednek, az összeszedett pénzt vagy padláson eldugott gabonát uzsorakamatra kölcsönzik a megszorult szomszédoknak, hogy gyarapíthas- sanak. ök csúsztatták oda szép csöndesen a lábukat a friss mesgyék közé, mint ügyes és ravasz támadók a kinyílt ajtó nyílásába, és most lassan, de biztosan tágítják a rést... (75 éve, 1912. február 10-én született Darvas József.) Hangai Szabó László: Női akt Bokros László: Tengerparti emlék Vészi Endre: Vasküszöb Envelem aztán jól megjártad álltái egy hideg vasküszöbre gyötörtelek mint sav a fémet hogy fölragyogjál mindörökre S bár a hasonlat tökéletlen mégis pontos mit összefoglal lassan záruló ajtó lettél mell börtönében nehéz sóhaj Hideg esőben selyemernyő fémszerkezete őszi égnek kódrendszere egy kiáltásnak jelrendszere a segítségnek I N
